Részlet a Csend Hegye c. könyv bevezetőjéből. Az ortodox lelkiség keresése

Titus Brandsma levelei a börtönből és Kármelita lelkiségtörténeti vázlata (gépi fordítás)

Szívünkben van egy olyan űr, amelyet minden teremtmény még egyesülve is képtelen lenne betölteni.  Egyedül Isten töltheti be; mert Ő a mi kezdetünk és a mi végünk.  Isten birtoklása kitölti ezt az űrt, és boldoggá tesz bennünket. Isten nélkülözése ezt az űrt hagyja bennünk, és ez az oka nyomorúságunknak.   Mielőtt Isten kitöltené ezt az űrt, a hit útjára állít bennünket azzal a feltétellel, hogy ha soha nem szűnünk meg Őt végső célunknak tekinteni, ha mértékkel használjuk a teremtményeket, és az Ő szolgálatára utaljuk a használatukat, ugyanakkor hűségesen hozzájárulunk ahhoz a dicsőséghez, amelyet az Ő akarata szerint minden teremtett lényből ki akar meríteni, akkor Ő odaadja magát nekünk, hogy kitöltse bennünk az űrt, és boldoggá tegyen bennünket.  Ha azonban híján vagyunk a hűségnek, Ő meghagyja bennünk azt az űrt, amely kitöltetlenül hagyva a legnagyobb nyomorúságunkat fogja okozni.  A teremtmények a mi végső célunk helyét akarják elfoglalni, mi magunk pedig mindenkinél jobban vágyunk arra, hogy a saját magunk végső célja legyünk.  Egy teremtmény azt mondja nekünk: “Gyere hozzám; én kielégítelek téged”.  Elhisszük, és becsap minket.  Aztán egy másik és egy másik ugyanezt ígéri nekünk, ugyanígy becsap minket, és egész életünkön át becsap minket.  Lények hívogatnak minket mindenfelől, és ígérik, hogy kielégítenek minket.  Minden ígéretük azonban hazugság; és mi mégis mindig készek vagyunk hagyni, hogy becsapjanak minket.  Olyan ez, mintha a tenger medre üres lenne, és az ember egy marék vizet venne, hogy újra feltöltse.  Így soha nem vagyunk elégedettek; mert amikor a teremtményekhez kötődünk, azok eltávolítanak minket Istentől, és a fájdalom, a baj és a nyomorúság óceánjába taszítanak melyek olyan elemek, amelyek ugyanúgy elválaszthatatlanok a teremtménytől, mint ahogy az öröm, a béke és a boldogság elválaszthatatlanok Istentől. – “Olyanok vagyunk, mint a fáradt ínyencek, akik megkóstolnak egy ételt, majd elhagyják, és azonnal egy másik után nyújtják a kezüket, hogy azt is elhagyják, de nem találnak semmi kedvükre valót.  Mindenféle dolgot megragadunk, anélkül, hogy bármelyikkel is meg tudnánk elégedni.  Egyedül Isten az a szuverén jó, aki boldoggá tehet bennünket; és becsapjuk magunkat, amikor azt mondjuk: ” Ha ilyen helyen lennék, ha ilyen helyzetben lennék, elégedett lennék.  Az ilyen ember boldog; megvan neki, amire vágyik”.  Hiúság !    Ha te lennél Pápa, nem lennél elégedett. 

Keressük Istent ; csakis Istent keressük.  Csak Ő tudja kielégíteni minden vágyunkat.    Régen az ördög Istennek álcázta magát, a pogányoknak bálványokban mutatkozott be, mint a világ minden dolgának szerzője és célja.  A teremtmények is nagyjából ugyanezt teszik.  Istennek álcázzák magukat, és becsapnak bennünket abban a hitben, hogy kielégítenek bennünket azzal, hogy megadják a lelkünk betöltéséhez szükséges eszközöket.  De minden, amit adnak nekünk, csak arra szolgál, hogy növelje ürességünket.  Most ezt tisztán nem érezzük; ez csak a következő életben valósul meg igazán, ahol a testétől elválasztott lélek szinte végtelen vágyat érez arra, hogy Istennel telve lássa magát, és ennek csalódása végtelen fájdalmat okoz neki.    A halál órájában fogjuk megtudni, hogy milyen szánalmasan hagytuk magunkat becsapni és megtéveszteni a teremtmények által.  Meg fogunk döbbenni, hogy ilyen alacsony és hitvány dolgokért hajlandóak voltunk elveszíteni azt, ami oly nagy és értékes ; és büntetésünk ezért az ostoba magatartásért az lesz, hogy egy időre megfosztjuk magunkat Isten látványától, amely nélkül semmi sem elégítheti ki a lelket.  Az a vágy, hogy lássa Őt és birtokolja Őt, éppúgy felfoghatatlan, mint az a büntetés, amelyet ez a vágy okoz, ha kielégítetlen marad.   Ezért kell nagylelkűen elhatároznunk, hogy lemondunk minden saját magunk által kitalált tervről, minden emberi nézetről, minden vágyról és reményről, ami az önszeretetet kielégítheti ; egyszóval mindenről, ami akadályozhat bennünket Isten dicsőségének előmozdításában.  Ez az, amit a Szentírás szavaival úgy nevezünk, hogy “az Úr előtt járni”, “egyenes lélekkel rendelkezni”, “igazságban járni”, “Istent teljes szívvel keresni”.  E nélkül sohasem leszünk boldogok.

Louis Lallemant atya Lelki Írások, Letölthető innen:

Devotio moderna összefoglaló anyag letölthető

Jézus Krisztus benső életének három fő vonatkozása van, amelyek mindent magukban foglalnak: az áldozat szellemét, az alázat szellemét, a szeretet szellemét; de az áldozat, az alázat és a szeretet olyan messzire jutott, amennyire csak lehetséges volt egy olyan Ember által, akit minden fény megvilágosított, minden érzés éltetett, akit isteni természetének minden ereje támogatott. Ez az, ami örökre csodálattal tölti el az angyalok intelligenciáját és a szentek lelkét !

   De hogyan is merhetnénk mi magunkban kifejezni ilyen magasztos hajlamokat ? Ezt csak egyféleképpen tehetjük meg, mégpedig nagyon egyszerűen : egész lelkünknek Istennel való egyesülése által. Ez az egyesülés Jézus Krisztusban hiposztatikus egyesülés volt : bennünk csak erkölcsi egyesülés lehet, és következésképpen egy megközelíthetetlenül alacsonyabb rendű egyesülés ; de ez az Istennel való egyesülés, bár ilyen alacsonyrendű, képes a legkiemelkedőbb szentség gyümölcseit teremteni bennünk.   Mit kell tehát tennünk, hogy egyesüljünk Istennel ? Vágynunk kell erre az egyesülésre ; nagylelkűen oda kell adnunk magunkat Istennek ; teljesen és tökéletesen az Ő kegyelmétől kell függnünk. Egyetlen vágyunknak pontosan és kizárólag annak kell lennie, amit Isten kíván : ami nem kevesebbet jelent, mint önmagunk és minden érdekünk teljes átadását Isten gondviselésének.   Ha ezt az önfeláldozást egyszer megtettük, nincs más dolgunk, mint engedni Istennek, hogy cselekedjen bennünk, és hűségesen megfelelni az Ő cselekedeteinek. Ő fokozatosan megvilágosítja értelmünket az Ő mennyei fényével ; és akkor mindent úgy fogunk látni, ahogyan Ő látja, és megtanít minket arra, hogy mindent úgy ítéljünk meg, ahogyan Ő megítéli. Az Ő szeretetét, az Ő erejét, az Ő eszméit fogja belénk oltani. Életünk minden eseményéről úgy fog rendelkezni, ahogyan neki tetszik, és ő maga fog minket olyan körülmények közé helyezni, amelyek a legmegfelelőbbek az összes erény gyakorlására, amit tőlünk elvár, és a velünk kapcsolatos terveinek megvalósítására.

   De ha magunkban akarjuk megkapni ezt a fényt Istentől, egészen bizonyos, hogy le kell mondanunk saját puszta értelmünk fényéről ; és egyik legállandóbb imánknak az kell legyen, hogy kérjük Istentől, hogy először vakítson meg minket, és azután adja nekünk a saját fényét. Ha be akarjuk fogadni az Ő szeretetét a szívünkbe, nyilvánvaló, hogy ki kell űznünk belőle az önszeretetet ; mert az önszeretet minden figyelmünket magunkra összpontosítja, az isteni szeretet pedig arra késztet, hogy kilépjünk önmagunkból, és Istenben összpontosuljunk és vesszünk el. Az önszeretet pedig mindig megpróbálja megfertőzni mérgével minden szenvedélyünket, minden legtitkosabb vágyunkat, még az örök boldogság vágyait is. Ezért szükséges, hogy az isteni szeretet megtisztítsa minden vágyunkat, és eltávolítson belőlük minden önérdeket, hogy csak Isten érdekeivel foglalkozzanak.   Ha meg akarjuk kapni Isten erejét, akkor meg kell fosztanunk magunkat saját erőnktől, vagy inkább attól, amit erőnknek képzelünk, mert a valóságban egyáltalán nincs erőnk semmilyen természetfeletti jóra. Ezért készségesen bele kell egyeznünk abba, hogy állandóan érezzük gyengeségünket és erőtlenségünket, hogy így egyedül az isteni kegyelem hatékonysága erősítsen meg bennünket. Minél erősebbek vagyunk Istenben, annál gyengébbek leszünk önmagunkban ; és amikor saját erőnk érzése teljesen megsemmisül, az isteni erő minden erényében megmutatkozik bennünk, anélkül, hogy a mi részünkről bármilyen akadályra találna.

   Ha Istenre akarjuk bízni életünk minden eseményének irányítását, akkor semmit sem szabad kívánnunk, semmit sem szabad előre látnunk, semmit sem szabad terveznünk a jövőre nézve, hanem nyugodtan és békésen ott kell maradnunk, ahová Isten helyez bennünket, és nem szabad más intézkedéseket tennünk, mint amiket egyértelműen az Ő akaratának érzünk.   Az Istennel való tökéletes egyesülés magában foglalja mindazt, amit az imént mondtam, és kivétel nélkül kiterjed minden szabad cselekedetünkre, legyen az belső vagy külső. És ha egyesülünk Istennel, akkor Urunk és Mesterünk, Jézus Krisztus minden diszpozícióját birtokolni fogjuk, és maga Isten fogja irányítani életünk minden eseményét, ahogyan Jézus Krisztusét is irányította. Akkor annyira fogunk hasonlítani Urunk Jézusra, amennyire csak lehetséges, hogy hasonlítsunk rá, és ebben az életben elérjük a szentségnek azt a fokát, amelyet Isten kíván számunkra.  Ámen

Tanácsok nem csak szerzetesek számára:

A szerzetes definíció szerint egységes lény: monos, ‘egyedüli’. Életét nem szabad többé megosztani, hanem egyszerűnek kell lennie, és egyetlen gondolat és egyetlen szeretet egységében kell összefognia. Ennek tehát lelkének felső részében kell történnie, ahol az egység uralkodik, abban az egyszerű központban, amely az Egy szentélye. Ez a dilexit in finem. A szerzetesnek le kell mondania mindenről, ami szétszórja, és az Eggyel való egységben kell összpontosítania, aki a Fény és az Élet.: “Vannak lelkek, akik azért keresik a magányt, hogy megtalálják önmagukat, és vannak lelkek, akik azért keresik, hogy önmagukat adják.” Már csak meg kell élni! A mélységekbe hatolni ahelyett, hogy a felszínen szaladnánk. Ugyanazon dolgok hosszabb szemlélésével végül meglátjuk a mélységeket; és ezért megelégszünk azzal, hogy sokáig ugyanazokat a dolgokat nézzük, ahelyett, hogy rohannánk, hogy új dolgokat fedezzünk fel. Újra és újra ugyanazt a könyvet olvasni, minden nap ugyanazokat az utakat követni, ugyanazokat az arcokat látni, ugyanazokkal a lelkekkel beszélgetni, ugyanazokat az imákat ismételgetni, beleásni magam abba, amit ismerek, behatolni a mélységekbe ahelyett, hogy a felszínre szaladnék – úgy tűnik, egyre inkább ez a célom. Az öröm óceánja előtt állva.

Nem! Ne várjunk tovább arra, ami egyesek számára soha nem jön el. Azzal az erővel, amivel napról napra rendelkezünk, tegyük azt, amit az egyes pillanatok kötelességei megkövetelnek, anélkül, hogy az eredmény miatt aggódnánk. Az eredmény Istentől függ: ami tőlünk függ, az az erőfeszítés. Ez az erőfeszítés fokozatosan erős akaratot, koncentrált és gyümölcsöző életet fog adni nekünk. Imádkozzunk továbbra is sokat, bármilyen hangulatban és bármilyen körülmények között éljünk is. Ami mindannyiunknak hiányzik, az az, hogy szoros, bensőséges és élő kapcsolatban éljünk az egyetlen igaz Élet forrásával.

Részlet Dom Augustin Guillerand – A Karthaúzi Csend c. művéből

Aki abban az illúzióban ringatja magát, hogy a magány csak az arra kiválasztott remeték sajátja, nagyon téved. Senki, de senki nem fogja életében elkerülni a magány és az elhagyatottság érzését. Lehet, hogy egy élethosszon át menekül előle zajba, tömegbe, kapcsolatokba, de szíve mélyén ott a felismerés, hogy belül menthetetlenül magányos. Vajon nem egyszerűbb és gyümölcsözőbb ezzel az érzéssel megbarátkozni? Idővel pedig megtapasztalni a magányban azt a még mélyebb valóságot, hogy aki Teremtője tekintete előtt éli meg élete pillanatait, olyan lesz mint a szülei szemei előtt játszó kisgyermek, közösségre és meghitt kapcsolatokra talál.

Nem, a remete – a magányos különös alakja, aki magányát lehetőségként éli meg – nem tűnt el, hanem köztünk van ma is ezer formában és talán még nagyobb erővel mint korábban. Hisz korszakunk a tömeges magány korszaka. Ezért ott van a benső útjait kereső magányos zarándokban. Ott a kiégéstől szenvedő, világból kiábrándult ezért befelé forduló emberben, ott a minden kultúrától és közjótól megfosztott szegényben, a robotoló tömegekben, az elhagyott öregekben, betegekben…ott van mindenkiben.  Mennyi magány és milyen sok ebből a keserű, elidegenedett, megcsömörlött..

De pont ezért a remete, az anachoréta alakják rehabilitálni kell. Ő az aki másokért vállalta magányát. Nem véletlenül tették nevetségessé az előző korok túlhajtott akvitásának lázában égő szellemi vezetői. A nevetség tárgyaként, egyfajta, a világtól rettegő ezért elmenekülő magányos és komor alakként ábrázolták őt. Őt, aki valójában minden erejét azért feszítette meg, hogy a szent összeszedettség által az ima magaslatait bejárva Istent szűntelenűl kérlelve embertársait segítse. De hát nem véletlenül támadták és taposták el végül a diabolikusok, a szétszórók az összpontosítót és összegyűjtőt.

Az Egyház kétezer éves hagyományának fontos árama az anachoréták, a sivatagi atyák, a szent remeték, karthaúziak, kármeliták, kamalduliak, .. ránk hagyott szent magánya, a gyümölcsöző, másokért vállalt, az emberiséget felemelő önkéntes magány. Mint oly sok téren, itt is kiestünk a hagyományból, azon kívül állunk. Fogalmunk sincs ennek a felajánlásnak hatalmas erejéről. De van lehetőségünk ebbe az áramba bekapcsolódni, Tanulva az elődök tapasztalatából, ne hagyjuk magunkat újra és újra kifosztani, ajánljuk fel, alakítsuk át elkeltülhetetlen magányunkat, Istennel töltött boldog együttlétté….

XI. Pius:

“Azok, akik szorgalmas buzgalmukat az imádságnak és a bűnbánatnak szentelik, nagyobb mértékben járulnak hozzá az egyház fejlődéséhez és az emberiség üdvösségéhez, mint az Úr mezejének megművelésében dolgozó munkások; mert ha nem hívnák le az isteni kegyelmek bőségét, hogy megöntözzék ezt a mezőt, az evangélium munkásai sokkal szegényesebb termést hoznának fáradozásaikból… . Ha az elmúlt korokban az egyháznak az anchoritákra kellett támaszkodnia, ma nagyobb szükségünk van arra, mint valaha, hogy létezzenek és virágozzanak “.

Tudósok állítják, hogy az univerzum legnagyobb része az a bizonyos fekete anyag, amit nem látunk, de tudunk létezéséről, és amely nélkül nem létezne a kozmosz. Ma tele a világ harsány evangelizációval, ragyogó csillagokkal, mégis a nagy része gyümölcstelen, „pengő érc és zengő cimbalom”. Talán mert nincs mötötte az a láthatatlan, alázatos erő ami csak a magányban, Isten és ember benső párbeszédében születhet meg. Ilyen nagy a mi hivatásunk..

Részlet a BELSŐ REMETESÉG C: könyvből:

Az egyház temploma

A KIS DOLGOKBAN VALÓ HŰSÉGRŐL

(JEAN GROU)

 A SZENTSÉGES BIBLIA két dolgot mondott erről a témáról, ami jól meggyőzhet minket ennek fontosságáról : ” Aki megveti a kis dolgokat” – mondják nekünk – ” az az apró dolgok által elbukik. ‘ És a mi Urunk Jézus Krisztus azt mondta: ” Aki hűséges a legkisebbben, az hűséges lesz a legnagyobbban is”. Az első szakaszból látjuk, hogy a kis dolgok elhanyagolása tévedhetetlenül kitesz minket a nagy bukásoknak ; a másodikból pedig azt, hogy a hűség a kis dolgokban biztosítja a hűségünket a nagy dolgokban, és következésképpen a morál szükséges eszköze. Csak e két gondolatot kell jól megértenünk ahhoz, hogy a legkisebb alkalmakkor is sérthetetlenül hűségesek legyünk. Hogy ezt a dolgot egy kicsit jobban kifejtsük, először is jegyezzük meg, hogy Isten dolgai tekintetében – helyesen szólva – nincs semmi sem kicsi, sem nagy. Minden, ami az Ő akaratának lenyomatát viseli, nagy, bármennyire is kicsi önmagában. Így amint egy belső hang által egészen biztosak vagyunk abban, hogy Isten valamilyen bizonyos dolgot kíván tőlünk, Isten végtelen nagysága nem engedi meg, hogy kicsinek vagy közömbösnek tekintsük azt a dolgot, amely az Ő kívánságának tárgya. Éppen ellenkezőleg, bármilyen nagy is legyen önmagában egy dolog, akár az egész világ megtérése, ha Isten nem követeli meg tőlünk, minden ilyen jellegű elképzelés, amelyet magunknak alkotunk, nem bírna értékkel az Ő szemében, sőt, talán még meg is bosszantaná Őt. Csak Isten akarata az, ami értéket ad a dolgoknak. Ugyanígy a megszentelődésünk tekintetében is lehet, hogy egy ilyen vagy olyan dolog, amely nekünk önmagában nagyon kevésnek tűnik, olyan nagy jelentőséggel bír, hogy tökéletességünk, sőt üdvösségünk is függhet tőle. Isten ahhoz fűzi kegyelmét, ami neki tetszik ; mi magunk nem tudhatjuk, hogy milyen jó vagy rossz következményei lehetnek egy-egy, számunkra jelentéktelennek tűnő cselekedetnek. Milyen kegyelemtől foszthatom meg magam, ha elhanyagolom ?

A Kis Dolgokban való hűségről

Az idő alkalmazásáról

31 – A béke szférái

(Dom Augustin Guillerand)

Az ima fejlődése és a lelkek felemelkedése között létezik egy biztos, általánosan elismert kapcsolat, amely nélkülözhetetlen. A lélek a felemelkedéssel olyan régiókba jut, amelyeket nem érint a mulandó dolgok zaklatottsága. Minden mozgás megszűnik vagy csökken. A szenvedélyek lecsillapodnak, a világ zaja, gondjai, sőt gondolataink is a távolba vesznek, és figyelmünk egyedül arra összpontosul, aki a csend, a nyugalom és a béke Istene.

Úgy érezzük, hogy eláraszt bennünket a nyugalom, és mintegy felöltözünk az isteni változhatatlanságba, amely mintha egész lényünkkel közölné magát. Itt virágzik az imádság – az az imádság, amely a szeretet áhítatos fellobbanása, amely Isten felé vonz minket, aki szüntelenül felénk hajlik. Az Ő Lelke körülölel minket, behatol belénk, leereszkedik mélységeinkbe, és azt mondja: “Fiam… ….”. Majd lényünk mélységeiből visszatérve, amelyet visszafordít a Forrásához, így válaszol helyettünk: “Atyám”(1) Nincs ennél nagyobb vagy mélyebb pillanat, nincs ennél magasabb tevékenység.

Az így imádkozó lélekben bizonyos hajlamra van szükség, amely hosszú gyakorlást és kitartó erőfeszítést igényel. A bukás következtében eltorzult érzékenységünk lázad. Őrült kitörések és a csüggedés időszakai váltakoznak. Nem akarja vállalni a szolga szerepét; a saját ura akar lenni, a saját szeszélyeit akarja követni. És ezért ellenáll. Minden ellenkezés felbőszíti. Minél inkább próbáljuk fegyelmezni, annál inkább ledob magáról minden féket, akár egy megőrült. Át kell irányítanunk, vissza kell állítanunk a megfelelő helyre, ami a szolga helye – hasznos, de engedelmes. Az Isten által teremtett szép emberi építmény tönkrement harmóniáját helyre kell állítani. Nem ismerjük fel eléggé, hogy erre egyedül ő képes. Az ő segítségének abszolút szükségessége körülbelül az utolsó gondolat, amely megfordul a fejünkben, és meggyőz bennünket, hogy hozzá forduljunk. Egész életünket azzal töltjük, hogy megpróbáljuk megszentelni magunkat az ő segítsége nélkül, és meg vagyunk győződve arról, hogy magunktól is meg tudjuk oldani.

Helyesen értelmezve és jól végrehajtva az imádság visszahelyez bennünket abba a helyzetünkbe, ahol teremtményként mindent a Teremtőtől kapunk. Az ő segítsége nélkül nemcsak gyengék, hanem teljesen tehetetlenek vagyunk. Most újra tisztán és félreérthetetlenül látunk; látjuk, mit kell tennünk, és meg is tudjuk tenni, mert Isten, aki az Igazság, bennünk van, és ő adja magát. Eddig a semminkben voltunk, és megelégedtünk azzal, hogy ott maradunk. Az imádkozó lélek talán még messze van a tökéletességtől, de úton van, és el fog jutni a tökéletességhez. Egyesül a Forrással, aki megadja neki ezt a tökéletességet. Fogadja majd a tudást, hogy mit kell tennie pillanatról pillanatra. Olyan utat követ, amely biztos, mert ez az út egyben a vég is. A lélek egyszerre utazik e cél felé, és ugyanakkor meg is érkezett oda. Maga Isten imádkozik abban a lélekben, hozzá vezeti, és máris odaadja magát neki.

Az ima az egyesülésből indul ki; keresi és eléri azt. Isten folyamatosan arra késztet bennünket, hogy kérjünk, amit adni akar, és ő megadja, amit kérni késztet bennünket. Aztán beírja ezt a mozdulatot az Élet Könyvébe, az angyalok feljegyzik, és elragadtatva, kincsként őrzik minden egyes jegyzetét. Megragadják őket, mielőtt az ajkak kimondanák, néha alig vagy rosszul formálva, csak a helyes szándékot látva, vagy a gyarlóságot, ami a mi mentségünk. “Az imádság – mondja Szent Ágoston – a lelkek szükségleteit szolgálja, és lecsalogatja a segítséget, amelyet keresnek; gyönyörködteti az angyalokat, felbőszíti a poklot, és Istennek olyan áldozat, amely nem lehet más, mint neki tetsző. Ez a vallás megkoronázása, a romlatlan dicséret, a tökéletes dicsőség és a legbiztosabb reménység forrása”.

Hogyan lehetséges, hogy a hiábavaló beszédeket, az elvesztegetett órákat, az ostoba szórakozásokat és az értelmetlen álmokat előnyben részesítsük egy ilyen öröm, egy ilyen kincs és egy ilyen nagy megtiszteltetés helyett? Isten ott van: vár minket, hív minket; megvilágosítást kínál elménknek, erőt akaratunknak, kimondhatatlan örömöket érzékeny természetünknek, felbecsülhetetlen kincseket önmagunknak és másoknak. És mi hátat fordítunk neki!

Van menekülésünk, igaz – ez maga az ő szeretete, amely szüntelenül felajánlja magát, és láthatóan szívesen adja magát. De Önmaga ajándékozása csak a hitvány lelkeknek tűnik kevésnek. A nemes lelkek tudják, hogy ez a szeretet, amelyet felajánl nekünk, az Igazság és az Élet, és szeretik, hogy ez a Szeretet tartja őket, aki kinyilatkoztatja magát, és ezáltal önmagát adja.

(1) Gal 4.6.

Karthauzi szezetesek ősi áhitata Jézus Szívéhez:

Kezdődik Jézus Szent Szíve ünnepének harmincada

Szent Bernát erényei

Istennel, Istenért vagy Istenben?

Thomas Merton: Mi a szemlélődés?

Grou atya Kézikönyv belső lelkeknek.

Szent Charles de Foucauld

Ezt mondja az Úr, Irael Szentje: Ha megtértek, és nyugton maradtok, megszabadultok. És ha tökéletesen bíztok, lesz majd erőtök. (Iz30,15.)

Keresztes Szent János a lélek nyugodt, csendes és magányos szemlélődéséről

A belsőséges imára való felkészülés részlet Dom Augustin Guillerand könyvéből

30 napos lelkigyakorlat Szent József tiszteletére

Ha a belső ima útjára kívánsz lépni, Szent Józsefet kérd pártfogódul.

Hallgassuk meg, mit mond Szent Teréz arról a bizalomról, amelyet mindannyiunknak Szent József oltalmába kell vetnünk:

„Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józsefet választottam, s nagyon melegen a kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes volt neki a földön – mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia – éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt. (…)

Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje, hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. Ha olykor kérésemet talán kissé ügyetlenül adom elő, ő oly egyenesre igazítja, hogy még sokkal nagyobb hasznomra válik. (…)

Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi, s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és tiszteli őt.

A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselte. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat.”

Eddig az idézet. Az utolsó mondatok érthetővé teszik azt is, miért fontos a belső ima keresőinek Szent József tisztelete egy olyan korban, amikor sajnos leginkább vak vezet világtalant és éles szemű, segítőkész lekivezetőknek szinte teljesen híján vagyunk. Tehát lelki tökéletességre törekvők, számotokra megkerülhetetlen:

Szent József tisztelete

Peter F. Anson The quest of solitude részlet – a mondern kor remetéi

“Nem szabad elfelejteni, hogy egyes természetek számára a magányos életmód elengedhetetlenül szükséges a helyes fejlődésükhöz. Enélkül éppúgy nem tudnak élni, mint étel és ital nélkül, és ha megfosztják őket ettől az egyedülléttől, akkor az életük elrontottá, görcsössé és torzzá válik, és soha nem találják meg igazi hivatásukat.  A “sivatag” hatalmas szellemi tereire – éppúgy szükségük van, mint a fizikaira. A “magának való” különböző okokból vonzódik az eremita élethez, részben habutusából kifolyólag, részben természetfeletti okokból. Ha felismeri sajátos jellembeli korlátait; felfedezi, hogy el kell különülnie embertársaitól, hogy lappangó erőinek teret adjon a kibontakozásra és a növekedésre, hogy alkalmasabbá váljon az emberiség általános szolgálatára. “

Ébrenlét és alvás dinamizmusa az imában – Dom Augustin Guillerand, a lélek lélegzése

A béke a rend nyugalma – Dom Augustin Guillerand, Az imádság minden pillanat kötelessége

Menjetek Józsefhez – jámbor történetek Szent József tiszteletéről

Az egoizmus-önszeretet veszélye (Kármelita direktórium 97. fejezet)

“Az Istenre való figyelem ritka, mert kevés lélek ismeri őt. A bűn elfordított minket tőle; a teremtett dolgok előtt élünk; a teremtmények képei betöltik lelkünket, visszatartanak és megnehezítik, hogy Istenre figyeljünk. Meg kell fordulnunk; ez a megtérés szó jelentése.

A megtérésnek sokféle fokozata van. Csak a szentek az igazi megtérők; csak ők mennek el az útjuk végére. Ez a vég egy olyan tekintet, amely nem akar többé másra figyelni, csak Istenre … és apránként, többé-kevésbé hosszan tartó gyakorlatok eredményeként és a kegyelem segítségével rögzül benne.

A teremtmények (és az ördög, aki használja őket) nem hagyják magukat harc nélkül kiszorítani. Az imaélet folyamatos küzdelmeket követel; ez az Istennek szentelt lét nagy és leghosszabb erőfeszítése. Ennek az erőfeszítésnek gyönyörű neve van: a szív őrzésének nevezik. Az emberi szív egy város; erődítménynek kell lennie. A bűn átadta azt. Azóta ez egy nyitott város, amelynek falait újra kell építeni. Az ellenség folyamatosan átveti magát rajta. Mindezt ügyességével és erejével, ravaszságával és buzgalmával teszi. Olyan boldog, olykor olyan hasznos gondolatokat, olyan bájos vagy ijesztő képeket mutat be, olyan nyomós okokba csomagolja az egészet, hogy minden pillanatban sikerül elterelnie a figyelmünket, kivonnia bennünket az isteni jelenlétből. Állandóan vissza kell térnünk hozzá. Ezek az örökös ismétlések, ezek a végtelen újrakezdések, még inkább, mint maga a küzdelem, kifárasztanak és lehangolnak minket. Mi inkább egy erőszakos csatát szeretnénk … erőszakos, de végleges csatát. A jó Isten általában nem ezt akarja. Jobban kedveli ezt a hadiállapotot, ezeket a lesben állásokat és rajtaütéseket, ezeket az óvintézkedéseket és éberségeket. Ő a Szeretet, és a hosszú háború több szeretetet követel, és továbbfejleszti azt.

(Dom Guillerand Spirituális írások, 1. kötet, 23. oldal)

Forrás

Ezért nem a tanultak azok, akik a legnagyobb jótéteményeket adják az emberiségnek, nem a nagy királyok vagy hadvezérek, nem azok, akik királyságokat és birodalmakat építenek és rombolnak, nem is a szónokok vagy prédikátorok, hanem a tökéletesek, még ha rejtett életet élnek is, és a világ vagy nem is ismeri őket. De az utolsó napon mindenre fény derül. Nem szükséges, hogy a világ ismerje és elismerje jótevőit, és az sem szükséges, hogy a szentek gyertyatartóra állítsák magukat, vagy hogy mások állítsák őket oda; elég, ha Isten ismeri őket és megáldja a világot miattuk. “Mert az Úr ismeri az igazak útját” (Zsolt 1, 6). Legyen példaképünk a Boldogságos Szűz, aki életet hozott számunkra és kijavította Éva átkát. A tökéletesek azok az ágak, amelyek, mivel tökéletesen egyesültek az isteni szőlőtőkével, sok gyümölcsöt teremnek, és amelyeknek gyümölcse megmarad az örök életre és a nemzetek üdvösségére (vö. Jn 15, 5).

Kármelita élet Direktóriuma 41. fejezet

A LEGYŐZÖTT GONOSZ ÚJBÓLI VISSZATÉRÉSE ELLENI VÉDEKEZÉSRŐL

(Az aszkéták útja – részlet Tito Colliander)

           

             Még egyszer: légy csendben! Senki ne vegye észre, hogy mire készülsz. A Láthatatlanért dolgozol ezért munkád legyen láthatatlan. Ha morzsákat szórsz szét magad körül, azokat szívesen felszedik a madarak, amelyek az ördög által küldött madarak, magyarázzák a szentek. Óvakodjatok az önelégültségtől: egyetlen falattal sok gyümölcsöt elpusztíthat, munkád gyümölcsét. Ezért az atyák azt tanácsolják: cselekedjetek megkülönböztető figyelemmel. Két rossz közül az ember a kisebbet választja. Ha magányban vagy, vedd a szegényebb falatot, de ha valaki nézi, válaszd a középutat, azt, amely a legkevesebb feltűnést kelti. Maradj rejtve és minél feltűnésmentesebb; minden körülmények között ez legyen az életszabályod. Ne beszélj magadról, arról, hogyan aludtál, mit álmodtál és mi történt veled, ne mondd el kéretlenül a véleményedet, ne térj ki a saját igényeidre és gondjaidra. Minden ilyen beszéd csak csak táplálja a magaddal való foglalkozást.

Ne változtass a munkádon, a lakóhelyeden és hasonlókon. Ne feledd: nincs hely, nincs közösség, nincs olyan külső körülmény, amely ne szolgálná az általad választott harcot. Kivételt csak az olyan munka képez, amely közvetlenül szolgálja a bűneidet. Ne törekedj magasabb állásokra és magasabb címekre: minél alacsonyabb szolgálati pozícióban vagy, annál szabadabb vagy. Légy elégedett a mostani életkörülményeiddel. És ne késztesd magad arra, hogy megmutasd a tanultságodat vagy képességeidet, azt, hogy milyen tehetségesek vagy. Fogd vissza a megjegyzéseidet: Nem, ez nem így és így, hanem így és így. Ne mondj ellent senkinek, és vitába soha ne keveredj; hagyd, hogy mindig a másiknak legyen igaza. Soha ne helyezd a saját akaratodat a másik akarata fölé, felebarátodé fölé.

            Ez megtanít az alázat nehéz művészetére.

Mária Csendje
Mária élete a csend élete, amely imádja az örök Igét. Látva szeme előtt, keblében, karjaiban, hogy ugyanez az Ige, az Atya lényegi Igéje, néma és némaságra kényszerített gyermekkori állapota miatt, új csendbe vonul, és ott átalakul a megtestesült Ige példájává, aki az ő Fia, az ő Istene és az ő egyetlen szeretete. És így élete a csendből a csendbe, az imádás csendjéből az átalakulás csendjébe jut, szelleme és érzékei egyaránt összeszövetkeznek, hogy kialakítsák és megörökítsék benne a csendnek ezt az életét.

“Egy olyan korban, amikor a totalitarizmus mindenféleképpen arra törekedett, hogy leértékelje és lealacsonyítsa az emberi személyt, joggal várhatjuk el, hogy minden józan érvet hallgassanak meg, amely a az ember elidegeníthetetlen magánya és belső szabadsága mellett szól. A materializmus gyilkos lármája igyekszik elhallgatatni a független hangokat, amelyek soha nem szűnnek meg beszélni: legyenek azok a keresztény szentek hangjai, vagy a keleti világ hangjai. Legyenek bár bölcsek, mint Lao-Tse vagy a zen mesterek, vagy az olyan emberek hangjai, mint például Thoreau, Martin Buber, vagy Max Picard.

( Thomas Merton: Gondolatok a magányban, részlet)

Marimam Matrem Virginem piano

LELKI SZEGÉNYSÉG:
” Semmit sem birtokolva, de mindent birtokolva”

Ez a kis részlet egy karthauzi írásából éles emlékeztetőül szolgált az Országba vezető keskeny út természetére – hogy miközben nem enged illúziókat önmagunkkal és szegénységünkkel kapcsolatban, mégis Atyánkhoz vezet bennünket:
“A gondviseléses próbatételek még inkább tudatosítják bennünk gyengeségünket. Végre megértjük, hogy mi semmit sem jelentünk, de Isten minden ellenére szeret minket; hogy azért lett emberré, hogy közösségbe lépjen velünk, hogy a kegyelem működik bennünk és általunk; a kegyelem a minden.
Nincs jogunk sajátunknak követelni azt a jót, amit teszünk. Még az Istenben való hitünk, a Hozzá vagy testvéreinkhez kötő szeretetünk abszolút bizonyossága sincs meg. Minden reggel mindent újra kell fogadnunk hitben. Isten minden pillanatban valóságosan teremt minket. A múltat az ő kegyelmére bízzuk; ki kell ürítenünk emlékezetünket annak feltételezett gazdagságától, hogy azt tiszta mozdulattá változtassuk Isten felé, az ő ajándékain túl. Ezt a mozgást egyedülálló módon a jelen pillanat valóságában éljük meg, az Úr ránk vonatkozó akaratához való igazodásunkban, itt és most, a szeretetközösségünkben és az Őreá való szoros odafigyelésünkben. Itt a szegénység és az egyszerűség eggyé válik. A jövőt illetően Istenre bízzuk magunkat. Nincs semmilyen számlánk egy mennyei bankban; csak az Úr szeretetébe vetett hitünk, reménységünk és szeretetvágyunk van.
Nem szabad szorongani az igazi lelki szegénység követelményei előtt. Soha nem vagyunk olyan jól, mint amikor semmink sincs. Ilyenkor szabadok és mindenre rendelkezésre állunk. Egónk, amilyen gyenge, anyagi dolgokból, szellemi és lelki javakból készült ruházattal szeretné elfedni meztelenségét. A hit homályos fénye valóban fény, és aki hozzászokik, az nem fogja elhagyni azt az elmúlt napok minden édességéért és vigaszáért. Isten őrizzen meg bennünket erényeinktől! Hitünk lehetővé teszi számunkra, hogy eldobjuk ezt a csalóka burkot, hogy igazságban járhassunk azon az úton, amely nem út, amely a Szeretetben, azaz Krisztus Lelkében vezet az Atyához. Aki szegény, az a halál kapuját nyitva találja, és szabadon lép be Isten országába. Ha ugyanis megfosztjuk magunkat mindentől, az azért van, hogy újra felfedezzük szívünkben Isten képmásának ártatlan meztelenségét, és így Krisztusba öltözzünk. A mi szegénységünk Isten gyermekeinek szegénysége, akik “semmit sem birtokolnak, mégis mindent birtokolnak” a reményben és a hitben. Mi megkaptuk “a fiúi örökbefogadás lelkét, amely által azt kiáltjuk: Abba! Atyánk!'”

Az Ige a Szentháromság mély csöndjéből ered. ,,A Szentháromság a csönd barátja”- írja Perseigne-i Ádám, egy ciszterci szerzetes a XIII. századból. Egyetlen szó elegendő, hogy kinyilatkoztassa előttünk az isteni élet titkait.

A biblikus értelemben vett “szív” helye mélyen van bennünk: létünk legtitkosabb magva, létezésünk gyökere. …A hétköznapi életben szívünk többnyire rejtve marad; alig-alig emelkedik fel a tudat szintjére. Életünk csaknem teljes idejét külső érzékeink világában elmerülve töltjük. Elveszünk érzelmeinkben, benyomásainkban, mindabban, ami vonz vagy taszít. Még ha személyiségünk mélyebb szintjén kívánunk is élni, általában eltérünk az iránytól és absztrakcióknál kötünk ki: gondolkodunk, kombinálunk, logikai következtetéseket vonunk le. Szívünk közben egyre csak várakozik: álmos, még nem a Lélek ritmusára ver. Jézus gyakran szemünkre veti: szívünk vak, kemény, lezárt (Mk 8, 17). Lassú és rest (Lk 24, 25). homállyal teli. Elnehezül a gyönyörök és gondok alatt.

Vajon tanulható a szemlélődés? Lépten-nyomon találkozunk meditációs technikákat, mindfulness-t, tudatos jelenlétet, stb. hirdető iskolákkal, tanfolyamokkal. De a keresztény értelemben vett “szemlélődést” valójában nem lehet elsajátítani. Készülni lehet rá, imádkozni, elmélkedni, olvasni, hasonló előkészületeket tenni szükséges hozzá. Kérni, vágyakozni rá szabad, sőt ajánlott, de a szemlélődésben nincs biztos technika, instant megoldás. Hiába is várja el a valamit-valamiért logikájából kiinduló mai ember, hogy erőfeszítéseiért cserébe élvezheti a szemlélődés örömeit. Itt önerőböl semmire sem megy. Mert a valódi szemlélődés Isten kegyelmi ajándéka, nem kiérdemelhető. Ahogy erről az alábbiakban olvashatunk:

A Megnemismert felhője 34. fejezet

A középkor jeles misztikus könyve a Megnemismert felhője, mely ismeretlen angol szerző alkotása. A lelkiségi irodalom örök témájának Mária és Márta evangéliumi történetének (Lukács 10:38–42) szentel néhány rövid fejezetet. Ennek tükrében vizsgálja az aktív és szemlélődő élet viszonyát. És meg kell állapítani, hogy értékelésében a mérleg a szemlélődés javára billen.

“az isteni dolgok szemlélése és az Istennel való egyesülés, amelyet ez feltételez, nem fogható fel a cselekvésnek alárendelt eszközként, mert fölötte áll annak. Vitathatatlan, hogy nincs fenségesebb dolog a földön, mint az Istennel való egyesülés a szemlélődés és a szeretet által, és következésképpen az apostoli cselekvésnek csak annyiban van mélységes értéke, amennyiben ebből a forrásból indul ki, amely távolról sem alárendelt eszköz, hanem kiemelkedő ok.” Lagrange külön fejezetet szentel ennek a témának

A Buzgóság tulajdonságai

Isten transzcendenciájának belső érzékelése a “Belső Remeteség” című könyvből

A felebarátunk szolgálata vonzóbb, mint Isten szolgálata; gyakran inkább az ő üdvösségét tekintjük elsődleges célnak, mint az Úr dicsőségének diadalát. Az Istennel való egyesülés – szégyenünkre – vonzóbb saját személyiségünk megkoronázásaként, mint az ő közeledésére adott önzetlen válaszként. Elvesztettük az Isten-érzékünket egy téves ember-érzékért cserébe, amelynek köszönhetően az ember többé már nem jelent “semmit”  az Istenség előtt, hanem “valakit”, akit Istennek kötelessége figyelembe venni. Meglepő lenne, ha ez a gondolkodásmód nem fertőzött volna meg benneteket. Ez a szemléletmód teljesen ellentétes a szerzetesével. Meg kell fordítanod a nézőpontot.

Szent Brúnó és a karthauzi karizma napjainkban

“Éppen olyan szükséges tehát imádkozni, hogy megkapjuk Isten segítségét, amelyre szükségünk van a jó cselekedethez és a jóban való kitartáshoz, mint ahogyan magot kell vetni, hogy búzánk legyen. Azoknak, akik azt mondják, hogy ami történni fog, megtörténik, akár imádkoznak, akár nem, azt a választ kell adni, hogy ez az állítás ugyanolyan ostobaság, mint azt állítani, hogy akár vetünk magot, akár nem, ha egyszer eljön a nyár, lesz búzánk. ” Lagrange O.P. írása a kérő imádság szükségességéről

Egy misztikus a fa alatt

Egy különös embert ismertem meg. Bár még a nevét nem tudtam megjegyezni, mert német-alföldi és középkori név. Ötvenes, barátságos arcú, nyílt tekintetű. Élete első félszáz évét egy nagyvárosban, Brüsszelben élte le, a katedrális szomszédságában meghúzódó szerény hajlékban. Két idősebb barátjával itt töltött közös évtizedeik középpontjában az a vágy állt, hogy a lelki élet egyre magasabb fokára jussanak, Istenhez minél közelebb. (Egy olyan vágy ez, mely mára talán már csak keveseket mozdít meg.) Jan Van Ruysbroec (mert így hívják ezt a flamand miszitkust) pár éve végleg megelégelte a várost, annak hangzavarát és nyüzsgését, semmitmondóan üres zaját, a természet csendjébe vágyott. Remélve, hogy a természet halk neszei által élesebben hallja majd meg Isten csendbe oltott szavait. Nem is csalódott. Most kedvenc öreg fája alatt ül és ír. Írja furcsa, paradox képeivel (melyeken érződik a kifejezhetetlen kifezésének erőfeszítése) azt a művet, amit a Lélek éppen diktál neki, és ami engem még a felfedezés titkos jövőbeli örömével tölt el.  Hiába, a szellemi valóságok közlésének birodalmába nem létezik az a tényező, melyet úgy hívunk, hogy idő. Ő hétszáz éve a tudás és a közlés állapotában van, én a XXI. században a megértést megelőző várakozásáéban. Várom a misztika egyik újabb gyöngyszemének megismerését.

Szülőfaluját mára benyelte Brüsszel metropolisszá dagadó városa. A kis zöld völgyben, Groenendael-ben pedig ahol később remeteségbe vonult, munkássága nyomán a XV-XVI. században ugyan kolostori élet virágzott, de különös módon mivel a Habsburgok kedvelt vadászterületévé lett a terület, később ezt a magányos helyet sem kímélte meg II. József szekuláris rendelete. A kolostor mára elenyészett… Viszont Ruysbroec misztikájának egy darabja most is itt ragyog.

Az ember, aki valóban ki tudott szállni és aki miatt sokan mások is képessé váltak lettek erre,

avagy voltál-e már Ádám kertjében?

1084 júniusának egyik reggelén, Keresztelő Szent János ünnepe táján, egy kis, komoly kinézetű, ám szegényes ruházatú utazókból álló csoport hagyta el a grenoble-i püspöki házat a fiatal Hugh püspök vezetésével. Észak felé vették az irányt, és a Sappeybe vezető úton haladtak. Miután elhagyták a város utolsó házait, beléptek a nagy erdőbe, áttörték a Palaquit-hágót, és 4000 láb magasságban elérték a Porte-hágót. A hágóról egy olyan ösvényen ereszkedtek le Saint-Pierrede-Chartreuse faluba, amelyet a mai út szorosan követ. Nem sokkal Saint-Pierre előtt azonban balra fordultak a Guiers-Mort völgyébe. Ez a nagyon keskeny völgy apránként egyre szűkült, míg végül két meredek szikla közé záródott. Csak a patak és az ösvény talált nyugat felé kijáratot…https://desertumlocum.blog/2021/12/29/az-ember-aki-valoban-ki-tudott-szallni/

Directorium Carmelitanum vitae spiritualis

A Kármelita élet direktóriuma c. könyv fordítása részletekben (Imprimatur 1940.06.01. Vatican)