A II. Vatikánum túlhangsúlyozta a királyi papság szerepét, a szolgálati, szentségi papságot lefokozta szinte, nem csoda, hogy ide jutottunk. A Tabernákulumba felszenteltség nélkül matatnak nők, férfiak. Az Egyház vezetésébe is beférkőztek a klerikusok segédletével. Lassan azon vesszük észre magunkat, hogy a klerikusok lesznek kiszorítva. Ferenc látogatásakor világiak áldoztattak többségben, pedig több száz pap ült ott díszpintynek. A szükség helyzetben való világi áldoztatók, már bármikor tehetik. Ez a püspökök, papok hibája. Kezdték a nős férfiak diakónussá szentelését is, aztán leállítottak, mert arról gondoskodni is kell, vagy ha meghal a családjáról, ez már anyagi terhelést jelenthetett volna, így ezt nem teszik nagy léptékbe. Áldozás alatt a papok ott pöffeszkedtek, beszélgettek, kíváncsiskodtak, kamerának integettek a pápai misén. A klérus saját maga alatt vágja a fát. Nyilván tudom, hogy a pokol kapuja sem vesz erőt az Egyházon, de fáj és szomorúsággal tölt el, hogy magunk, belülről akarjuk tönkre tenni.