Nagyböjt folyamán egyik legnépszerűbb ájtatosságunk a keresztút végzés, aminek keretében a 14 állomást végig járva elmélkedünk az Úr Jézus szenvedés történetéről. Van egy próbálkozás, bár még nagyon gyerekcipőbe jár, mégpedig az, hogy a húsvéti időben a keresztúthoz hasonlóan, az öröm útjának ájtatosságát végezzük, amelynek állomásai a föltámadt Krisztussal való bibliai találkozások.
Ezek egyike az Emmauszi tanítványok találkozása a föltámadt Üdvözítővel. Bizonyára ismerős a történet, miszerint a két tanítvány húsvét vasárnap reggel kiábrándultan, kétségbe esetten hagyják el Jeruzsálemet, Emmauszba tartva. Pedig azt remélték, hogy Jézus mellett ők is nagy karriert futhatnak be, de nagypéntek eseményei kiábrándítottak őket. Jézus kereszthalála meghiúsította a jövőre vonatkozó álmaikat, kerékbe törte reményüket. Pedig mi azt reméltük, mondják kétségbeesve.
De miután az ismeretlen vándor, a nagy idegen alakjában, a föltámadott Üdvözítő elkezd beszélni, s az ószövetségi szentíráson keresztül, a prófétákat idézve, levezeti, hogy a Messiásnak mindezt el kellett szenvednie a megváltás érdekében. Akkor lassan kezdik megérteni a történteket, kezd fölmelegedni a szívük, s a remény újra éled lelkükben, míg végül boldogságuk teljessé válik a kenyértöréskor, amikor megnyílik szemük, s fölismerik a föltámadt Üdvözítőt. Ekkor már nem számít, hogy lemenőbe a nap, hogy sötétben nem ajánlatos utazni, ők mégis lángoló szívvel térnek vissza Jeruzsálembe, csalódásaik színhelyére, hogy a többieknek elmeséljék az örömhírt, a föltámadt Krisztussal való találkozásukat.
Az Úr Jézus bennünket is hasonló élménybe szeretne részesíteni minden egyes szentmise keretében. A szentmise Ige liturgiájában az olvasmány, a zsoltár, a szentlecke és evangéliumi szakasz segítségével, üdvösségünk, s örök boldogságunk érdekében, szeretné megnyitni elménket, s megértetni velünk mindazt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy felismerjük őt a szentmise áldozati liturgiájában, az átváltoztatás eseményében, a kenyértörés mozzanatában, s még inkább a szentáldozás, a vele való egyesülés pillanatában.
A mai szentmisében is ezt teszi. Az olvasmányban egy beteg meggyógyítása miatt az apostolokat kérdőre vonta a főtanács, hogy miféle hatalommal gyógyították meg a beteget. Szent Péter apostol aki szintén találkozott a Föltámadt Mesterrel, bátran kiáll, s szemére veti a főtanács vezetőinek mondván, hogy „ez az ember annak a Názáreti Jézus Krisztusnak a neve által áll itt előttetek egészségesen, akit ti keresztre feszitettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Ő az a kő, amelyet ti, építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett.” Majd leszögezi az apostol, hogy: „Nincs üdvösség senki másban”, csak Jézus Krisztusban, a Föltámadottban.
Az emberiség azóta is próbálkozik más megváltot keresni, de mint látjuk, tapasztaljuk a minket körülvevő boldogtalan, szenvedésekkel telitett világban, ma sem sikerül. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetünk.
Erre erősít rá a válaszos zsoltár refrénje is: a kő, amelyet az építők félredobtak íme az lett szegletkővé.
Az értelmes, a bölcs, a hivő ember ma is erre a szegletkőre, Krisztusra épít, mert tudja, hogy életének építmény csak igy lesz időt álló, akár a vihar, a megpróbáltatások idején is.
A szentleckében Szent János apostol azt mondja, hogy Isten gyermekei, akik Krisztusra, a szegletkőre alapozzák életüket, azok színről színre fogják majd látni a mennyei Atyát.
Isten szent neve után a legszebb szavak ezek: édesapa, édesanya, édesfiam, édeslányom. Mennyi tartalom, érzelem, emlék van e szavak mögött. S milyen lélekemelő tudat, hogy Isten a mi Atyánk, s mi az ő szeretett gyermekei vagyunk, hogy életünkben és halálunkban is őhozzá tartozunk. Ezért írja az apostol: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk”.
Mekkora szeretettel van irántunk az Atya? Olyan naggyal, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Isten Fiát az emberért. Erről tanúskodik a golgota keresztje, hogy mindaz, aki hisz őbenne annak örök élete legyen. Erről tanúskodik az ő szent Fia, aki a mai evangéliumi szakaszban jó pásztornak nevezi magát. Jó pásztornak, aki életét adja juhaiért, aki ismer minket, ismeri gondolatainkat, szívunk mélyét, vágyainkat, bajainkat. Ismer és ennek ellenére, vagy pontosan ezért szeret minket. Annyira, hogy a fehér ostya színébe rejtezik, csakhogy táplálhassa lelkünket, csakhogy velünk maradhasson a világ végezetéig. Annyira szeret, hogy képes a saját életét feláldozni értünk.
Bárcsak mi is: lelkipásztorok és hívek, egyaránt, mindenben követnénk Jézusnak, a Jó Pásztornak példáját. Bárcsak mi is, akik itt jelen vagyunk, az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan, a kenyértörés, a szent Ostya megtörésének pillanatában felismerhetnénk a föltámadott Krisztust és lángoló szívvel térhetnénk vissza a mindennapok taposó malmába és örömmel újságolhatnánk el, mindenkinek, akikkel összehoz az élet, hogy mi is találkoztunk a föltámadott Üdvözítővel és felismertük őt a kenyértörésben.
