Amikor anya túl korán, 2013-ban rákban meghalt, miután nyolc gyermeke közül az utolsó is elhagyta az otthont, nem tudhattam, mennyire fog hiányozni az elkövetkező években. Talán a nosztalgikus ír szívem az oka, de ahogy a nélküle töltött évek tágultak, gyakran azon kaptam magam, hogy csak egy-két napot szeretnék még vele tölteni.

Mostanában Judy Wells úgy áll előttem, mint egy Jacob Marley-szerű szellem. Keze, melyet egykor oly gyakran kulcsolt össze imára, most mintha figyelmeztető lámpást lóbálna huszonkilenc unokája fölött, akiket látszólag úgy fogtak egybe, mint egy mezőn legelő gazellacsaládot a guggoló oroszlánok között.

Anya emléke a lelkemhez szól: Nyisd ki a szemed, Kevin. Küzdj férfiasan a gyermekeidért – a pásztorok már elmentek.

Judy Wells temetésén több mint két tucat pap vonult végig az oltár előtt. Gondolom, hálájukat akarták kifejezni a papságuk iránti megbecsüléséért. Azt hiszem, ezek a papok rájöttek, hogy anya – akárcsak a Szűzanya – csakis hősiességet várt tőlük. Anya olyan férfiakat akart papnak, akik Istenre szegezik tekintetüket, és úgy harcolnak a családért, ahogyan egykor ő tette – olyanokat, akik hajlandók vállalni identitásuk terhét és a kereszt gyötrelmeit. Anya mártírokat akart.

Az erkölcsi genny szeptikus áramlata, amely a világ lelkiismeretét megragadta, ma katolikus egyházunkon keresztül dübörög. Ebben a mindent elsöprő ördögi mozaikban – a transznemű agenda, a homoszexualitás normalizálása, a kegyetlenség, a közönségesség és a Disney-szerű hiper-wokeness [társadalmi nyitottság] – úgy tűnik, hogy a mama által nagyra becsült papok gyanúsan és súlyosan hallgatnak. Az igazság és Isten természeti törvényei elleni folyamatos, világméretű, szisztematikus támadás napról napra erőteljesebben hullámzik, mégis alig vesszük észre, hogy ez probléma.

Mivel sok pap csendesebb lett, mint Atlantisz a tenger mélyén, számtalan katolikus iskolára egyre hosszabb árnyékot vetett az áttervezett antropológia. Körülbelül kilenc unokahúgom és unokaöcsém, akik mindegyike katolikus iskolába járt, megfertőződött a tanárok és az vezetés LMBTQ-indoktrinációjától.

Tavaly a negyedikes unokaöcsém – aki még mindig hisz a Mikulásban – látta, hogy a női osztálytársa elkezdett fiúként mutatkozni; új név, új egyenruha és új mellékhelyiség. Ezt a változást a lány apja – a baltimore-i érsekség katolikus iskolájának akkori igazgatóhelyettese – széleskörűen támogatta. Néhány hónappal azután, hogy ez a férfi lemondott vezető pozíciójáról, nyilvánosan felfedte magát, mint aki gyalázza a katolikus egyházat. Egy podcastban úgy tűnt, hogy ateistaként mutatja be magát. Ez ugyanaz az ember, aki tavaly több mint 500 katolikus iskolás gyermek reggeli imáját vezette.

Szemben ezzel a szennyes áradattal, amely belevésődik nemzetünk és sok iskolánk kibontakozó jellegébe, úgy tűnik, hogy a papság valami titokzatos módon kitörölte ezt a homíliákból, előadásokból és írásaikból. Talán lerázzák vállukról szent esküjüket, amit az egyház erkölcsi tanításának védelmére tettek? Talán félelem? Akárhogy is, úgy tűnik, nagy hallgatás lett úrrá a plébániákon szerte az országban.

Időközben az ideológiáknak ez a sötét ösvénye több egyházi artériába is eljutott, még a hierarchia legmagasabb rétegeibe is. Gerhard Marx német bíboros és Jean-Claude Hollerich luxemburgi bíboros nemrégiben azt mondta, hogy az egyház homoszexualitásról szóló tanítása már nem biztos, hogy helyes. Ferenc pápa éppen Hollerichet nevezte ki a szinódus a szinodalitásról folyamatának felügyeletére.

A kétéves „konzultatív előkészítő szakaszban” továbbra is katolikusok tízezrei gyűlnek össze a világ egyházmegyéiben, hogy gondolatokat és ötleteket cseréljenek a jövő egyházáról. Figyelembe véve az elmúlt fél évszázad megtépázott katekézisét, szívszorító – sőt, egyenesen elborzasztó – elképzelni, hogy mi vár ránk a szinódus 2023 őszén esedékes befejezésekor.

2023 októberében, a szinódus kezdetén Hollerichtől várják, hogy jelentést tegyen a világ katolikusainak gondolkodásáról. A bíborost nemrég idézték, amikor azt mondta: „Az Újszövetségben egyáltalán nincs homoszexualitás. Csak a homoszexuális cselekedetekről van szó, amelyek bizonyos mértékig pogány kultikus cselekedetek voltak. Ez természetesen tilos volt. Úgy vélem, itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk a tanítás alapjait.”

Vajon a végleges dokumentumban szerepel-e az a javaslat, hogy a Katolikus Egyház normalizálja és támogassa a homoszexuális aktust? Bár a gonosz perverzek és az erkölcsi tanítás manipulátorai már jó ideje leselkednek az Egyházban, de itt nem ők állnak a középpontban. Sokkal inkább azok az aggasztó előjelek, melyek a papság súlyos hallgatásából és a világszerte hullámzó woke-agendából kiinduló válságra való nem megfelelő reagálásból fakadnak.

Vajon az apátlanság leplezetlen terjedése burkolja be a papságot? Miért választotta többségük a hallgatást ahelyett, hogy ebben az ügyben pásztoraik lennének a plébániáknak? Miért nem dolgozik minden pap erőteljesen azon, hogy megvédje plébániája iskoláskorú gyermekeinek tisztaságát? A válaszok természetesen sokrétűek – mielőtt tehát felvetnénk, hogy mi lehet az egyetlen legnagyobb ok, ami az apaság-ellenes viselkedés mögött állhat, engedjék meg, hogy még egyszer anyuról beszéljek.

Judy Wells józanul értékelte a dolgokat. Apával együtt ő is meg akarta óvni a gyermekeit azoktól a mozgalmaktól, amelyek kitörölhetetlenül bemocskolhatják a lelküket. Mivel az ő egzisztenciális félelme a bűn csendes sodrása volt, amely elragadhatja a gyermeket, azon dolgozott, hogy olyan döntések felé tereljen minket, amelyek békét és az Istennel való örökkévalóságot hoznak. Mivel anya tudta, hogy a világban állandóan áradó bűn hatalmasabb az ő védelmező tekinteténél, minden este letérdelt mellénk, hogy megtanítson imádkozni. És miközben mi a kisgyerekek imáit szajkóztuk, úgy képzelem, hogy anya szótlanul könyörgött Istennek, hogy Ő legyen bennünk a gyújtóláng, amely soha nem alszik ki.

Egyik testvérem sem figyelt oda, de anya az életét holokausztként ajánlotta fel értünk. Nem akart más jutalmat, csak azt a kimondatlan reményt, hogy a gyermekei megőrizzék a hitüket és növekedjenek az erényben. Mi nyolcan hűséges katolikusok vagyunk; ami az erényeinket illeti!

Mint a madarak, akik szalmáról szalmára vastag téli fészket építenek, anyánk megerősített és megvédett minket a világ csábításaitól, melyekről tudta, hogy alááshatják lelkiismeretünket, és a bűn fekete aknamezőire húzhatnak bennünket. Az olyan „giccses” műsorok, mint a Three’s Company, tilos volt számunkra. A Sports Illustrated [magazin] éves fürdőruhás száma, rejtélyes módon soha nem került a postaládánkba. Mielőtt országos hírnévre tett szert, Howard Stern egy helyi rádióállomáson nagyot alakított, de mi nem tudtunk róla.

Ahogy idősebb lettem, bejelentés nélkül szoktam besétálni a szüleim hálószobájába, hogy anyámat a délutáni félhomályban egyedül találjam, amint a rózsafüzért imádkozza a gyermekeiért. Tétova szemekkel nézett fel, melyek határozottan különböző történeteket meséltek el: az öntudatát, amit az imádság nyers meztelensége ragadtatott meg, és a reményét, hogy melléje térdelnék. Ez a nyílt szívű tekintet örökre megmaradt az emlékezetemben.

Anya olyan ártatlan és szelíd ember volt, amilyet soha nem ismertem, Istenért vállalta a dolgokat. Istenért harcolt. Kopogtatott a szomszédok ajtaján, és kifogástalan udvariassággal megkérdezte az eltávolodott katolikusoktól, hogy nem akarnak-e csatlakozni a családunkhoz a vasárnapi misére. Kézzel írt gyengéd, könyörgő leveleket az együttélő pároknak, melyekben arra bátorította őket, hogy éljenek külön és újítsák meg tiszta kapcsolatukat. Önkéntesként dolgozott egy  krízis terhességi klinikán a város egy borzalmas részén, hogy tanácsot adjon és helyreállítsa a nem házas, terhes anyák megsebzett lelkét.

Mivel anya lankadatlan lélekkel harcolt, ma megszakadna a szíve a fiatalok védelmében útjába álló papok tömegén, a fehér zászlót lengetőkön, akik nem voltak hajlandók megjárni a Golgotát, hogy szembe szálljanak a mocskos gennyel. Jézus Jeruzsálem felé fordult és lemészárolták; a mai papság többsége meghajolt a világ hatalma előtt és este kényelmesen a párnájára hajtja fejét.

Anya tudta, hogy a papoknak áldozatoknak és mártíroknak kell lenniük, olyan embereknek, akik teljesen átadták életüket Istennek, miközben szembe szálltak a züllött viselkedéssel, a torz ideológiákkal és a tomboló gonosszal. Az életük egyfajta szent vezeklés volt, hogy a nyájukat megvédjék. Mivel a szent papok évezredek óta megértették ezt a jóvátételi szerepet, a legjobbak közülük átélték a halált, elszenvedték a kínokat és elviselték az elutasítottság magányos megvetését. A hősiesség a szent papok szent és ősi öröksége; egészen máig nemzedékről nemzedékre öröklődik.

A mártírpapok öröklik és vállalják a kihívásokat és problémákat, melyek csak arra a nemzedékre jellemzők, amelyikbe beleszületnek.

Az erős pap visszavág. Nagy Szent Gergely szembe szállt a barbárok különböző bandáival, Szent Iréneusz pedig visszaverte a gnosztikusokat, miután végignézte, ahogy a vértanú Szent Polikárp prédikált a Krisztus-gyűlölő pogány rómaiaknak, akik máglyán elégették. Egyszóval a papok mindig is vállalták a közvetlenül előttük álló korszakos bűnt.

Loyolai Szent Ignác beszélt az agendo contra-ról (fellépés valami ellen), melyen a papoknak át kell esniük, hogy Krisztus megtöretését és eltiprását utánozzák. A pap hősiességének megmutatása és szenvedésre való hajlandósága kora bűneinek visszaszorításában a keresztre feszített szeretet legelevenebb tanúságtétele. Amikor a katolikus szülők pásztorukat levágott bárányként látják, aki kész következetesen küzdeni a gyermekeiket fojtogató, mérgező légkör ellen, akkor meglátják benne Jézus Krisztust, aki őt átjárja. És egyenesen a pappal együtt fognak harcolni.

A mártíromság a mai pap számára egyetlen esemény: az erkölcs e szeizmikus ideológiai felfordulásával szembeni küzdelem. Mivel oly kevés pap dönt úgy, hogy részt vesz ebben – és sok marad hangtalan -, ma már számtalan laikus katolikus támogatja teljes mértékben a „gender megerősítő gondozást”, a nemváltoztatást, a homoszexuális házasságot és természetesen a fogamzásgátlók korlátlan használatát. Az abortuszért, az eutanáziáért és az woke új agendáért folytatott harc tekintetében a világ legveszélyesebb emberei közé római katolikusok is tartoznak.

Egyértelműen hosszú téli időszak van összeomló egyházunkban. A kereszténység történetében először az érzelmek erkölcsi téren az ész fölé kerültek, és a fiatal katolikusok tömegesen menekülnek az Egyházból. Ez rossz hír a mama huszonkilenc unokája számára.

Ha ezek a fiatalok ragaszkodnak a szilárd erkölcsi tanításhoz – vagy megosztják másokkal azt, amit a saját anyukájuk és apukájuk időnként megoszt az életről és a házasságról az ebédlőasztal körül -, akkor elviselik a szenvedést a mai társadalomban. A hajthatatlan világ egy gyorsan növekvő része elidegeníti, sőt gyűlölni fogja őket azért, mert hisznek abban, hogy Isten irányítja a teremtést. Anya unokáira a mészárlás vár. Múlt vasárnap a legkisebb lányom Jeanne d’Arc-ot választotta bérmálási szentjének, és én arra gondoltam – na ez egy jó választás!

Bíztató, hogy az idő ezen a fordulópontján megmaradt a hős papok maradéka, azoké, akik hajlandók azon dolgozni, hogy megalkuvás nélkül szembe szálljanak az új erkölcsi kódexek változékony árnyékával. Felismerhetitek őket nagylelkűségükről, éberségükről és féktelen prófétai hangjukról. Ezek az izmos, örömteli papok a mai elárvult gyermekek közbenjárói. Erejük nem az övék, azt Istentől kapták. Ennek megfelelően ezek az férfiak tudják, hogy arra rendelték őket, hogy mártírok legyenek – ami, mint tudják, összeegyeztethetetlen azzal, hogy ezekben a sötét napokban csendben maradjanak.

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért” (Jn 10,11). Ösztönösen a jó pásztor nem riad vissza a világ veszélyeitől és gyűlöletétől. Nem fél, mert hozzá van kötve a kötelességéhez: a lelkek megmentéséhez. A pásztor biztonságban tartja a nyáját; ez jelzi az identitását.

Sajnos, talán ez a megjegyzés kínálja az alapvető okot, amiért a papok eltűntek a színről, és miért tűnik úgy, hogy olyan kevés hősies pap létezik. Ezt mondta nekem az egyik pap, akit anya szeretett:

Húsz évvel ezelőtt, amikor elsődlegesen papként kemény erkölcsi tanokról prédikáltam, a félelem talán az volt: „Mit fognak gondolni a híveim; hogyan fogják a híveim kezelni a fogamzásgátlásról vagy a homoszexualitásról szóló prédikációmat?” Ma a kérdés az, hogy „Mit fog szólni a püspököm – hogyan fog velem bánni, ha a homoszexualitásról prédikálok. Mit fog mondani a pápa? Mit fog tenni?” Azt hiszem, a változás a következő: húsz évvel ezelőtt még féltünk a nyilvánosságtól. Ma az egyházunkban a vezetőinktől félünk.

Ahhoz, hogy a történelem hullámvölgye a dekadenciából a kegyelem felé forduljon, egyetlen lehetőség marad. A félénk és lúdtalpas papoknak a kereszthez kell rögzíteniük magukat azért, hogy széttörjék a rosszul alkalmazott óvatosság, a világtól való gyáva félelem és a homíliájuk szétverése által önként vállalt bilincseket, hogy kiszolgálják az eltorzult gondolkodású híveket. Abba kell hagyniuk, hogy a püspökükre nézzenek a válluk felett, és el kell kezdeniük nyakukat felemelni, hogy természetfeletti módon Isten arcába nézzenek. Ahelyett, hogy bármilyen felhajtást vagy negatív következményt fontolgatnának, amit püspökük esetleg kivetne a felébredt csőcselékről és gennyükről szóló őszinte homíliáért, ezek a papok jobban tennék, ha az örökkévaló lelkük állapotára gondolnának.

És végül, kedves papok, emlékezzetek védőszentetek, Vianney Szent János egyszerű szavaira, aki azt mondta: „Ne próbáljatok mindenkinek megfelelni. Próbáljatok Istennek, az angyaloknak és a szenteknek megfelelni – ők a ti népetek.” Fontoljátok meg, hogy e szavakat a lelketekbe véssétek.

A maradék hűséges laikus katolikusok imádkoznak és böjtölnek értetek. Keressük az élcsapatot – nagyszerű, harcra kész lelki atyákat, akik felvállalják ezt a gennyes munkát. Addig is a háború gyermekeink ellen dúl. Atyák, ez a ti mártíromságotok.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. június 12.