Dr. Eben Alexander tanúságtétele

 

                               DR. EBEN ALEXANDER:  A MENNYORSZÁG LÉTEZIK

Egy idegsebész tapasztalatai a túlvilágról (részletek a könyvből)

“Szóval itt vagyok. Még mindig tudós vagyok. Még mindig orvos vagyok, és így kél alapvető kötelességem van: tartanom kell magam az igazsághoz, és segítenem kell a gyógyításban. Ez azt jelenti, hogy el kell mondanom a történetemet. Azt a történetet, amelyről az idő múlásával egyre inkább úgy érzem, hogy nem véletlenül történt meg. Nem azért, mintha különleges lennék. Csak azért, mert velem két dolog történt meg egyszerre és egyidejűleg, és ezek együtt megtörik a reduktív tudomány utolsó erőfeszítéseit is, amellyel azt hirdeti a világnak, hogy csak a materiális birodalom létezik, és hogy nem a tudat vagy a lélek – a miénk és az enyém – univerzumunk legnagyobb, központi misztériuma. Erre én vagyok az eleven bizonyíték…"

Idegsebész vagyok. A Chapel Hill-i Észak-karolinai Egyetemen végeztem 1976-ban, kémia szakon. Az orvosi diplomámat a Duke Egyetem Orvosi Karán szereztem meg 1980-ban. Az orvosi képzésem és gyakorlatom tizenegy éve során a Duke-on, a Massachusettsi Állami Kórházban és a Harvardon a neuroendokrinológiára összpontosítottam, az idegrendszer és az endokrin rendszer (amely a hormonokat a testbe bocsátó mirigyek összessége) együttműködésére. Kettőt ebből a tizenegy évből annak kutatásával töltöttem, hogyan reagálnak a vérerek az agy egyik részében, amikor agyvérzés lép fel – ez a cerebrális vasospasmiumként ismert jelenség. Miután Angliában, Newcastle-Upon-Tyne-ban végigcsináltam egy ösztöndíjas képzést cerebrovaszkuláris idegsebészetből, tizenöt évet töltöttem a Harvard orvosi karán idegsebészetre szakosodott sebészprofesszorként. Ezen évek alatt számtalan beteget megoperáltam, akik közül többnek súlyos, életveszélyes baja volt. A kutatásaim legnagyobb része az olyan fejlett technológiájú eljárásokról szólt, mint például a sztereotaktikus sugárterápia (az az eljárás, amely lehetővé teszi a sebészeknek, hogy az agy bizonyos részeit pontosan megcélozzák a besugárzással anélkül, hogy ez a szomszédos területeket érintené). MRI-vezérlésű idegsebészeti eljárások kifejlesztésében is segítettem, amelyek nagy jelentőséggel bírnak olyan nehezen gyógyítható rendellenességek, mint a daganatok és a keringési rendellenességek kezelésében. Ezen évek alatt több mint százötven cikk szerzője vagy társszerzője voltam szakmailag ellenőrzött orvosi folyóiratokban, és az eredményeimet több mint kétszáz orvosi konferencián tettem közzé világszerte. Összefoglalva: a tudománynak szenteltem az életemet. A modern gyógyászat eszközeit használtam arra, hogy segítsek és meggyógyítsak embereket, és hogy minél többet megtudjak a test és az agy működéséről – ez volt a hivatásom, és elképzelhetetlenül szerencsésnek éreztem magam, amiért rátaláltam. És ami még fontosabb: van egy gyönyörű feleségem és két csodálatos gyermekem. És míg több értelemben is a munkám volt a házastársam, a családomat sem hanyagoltam el, mert őket tartottam életem másik nagy áldásának. Sok szempontból nagyon szerencsés ember voltam, és ezt tudtam is.

De 2008. november 10-én, ötvennégy éves koromban úgy tűnt, mintha elfogyott volna a szerencsém. Megtámadott egy ritka betegség, és hét napra kómába zuhantam. Ezalatt a teljes agykérgem – az agyam külső rétege, az a rész, amely emberré tesz bennünket – működése leállt. Nem üzemelt Gyakorlatilag mintha ott sem lett volna. Amikor az ember agya eltűnik, ő maga is eltűnik. Idegsebészként töltött éveim során több furcsa történetet hallottam emberektől, akik különös dolgokat éltek át, általában a vérkeringés leállása után; olyan történeteket, amelyekben titokzatos, gyönyörű tájakon jártak, halott rokonaikkal beszélgettek – vagy akár magával Istennel találkoztak.

Ez kétségkívül csodálatos dolog. De úgy tartottam, hogy teljes mértékben a fantázia műve. Mi okozza ezeket a túlvilági élményeket, amelyekről az ilyen emberek beszámolnak? Nem állítottam, hogy ezzel tisztában lennék, de abban biztos voltam, hogy agyi oka van a dolognak. A tudatosság egésze az agyból fakad. Ha az embernek nem működik az agya, nem lehet öntudatánál. Ez azért van, mert az agy az a gépezet, amely egyáltalán létrehozza a tudatosságot. Amikor ez a gépezet leáll, a tudatosság megszűnik. Bármilyen végtelenül bonyolult és rejtélyes is az agyműködés, ez az ügy alapvetően ennyire egyszerű. Ha kihúzzuk a konnektorból, a tévé leáll. A műsornak vége, bármennyire is élveztük. Legalábbis ezt mondtam volna, mielőtt az én agyam is leállt. A kómám alatt az agyam nem rendellenesen működött – egyáltalán nem működött. Most már úgy gondolom, talán ez volt a felelős a halálközeli élményem (HKÉ-m) mélységéért és intenzitásáért, amelyen átmentem.

Sok ismert HKÉ akkor következik be, amikor az ember szíve egy időre leáll. Az agykéreg ezekben az esetekben átmenetileg kikapcsol, de nagyrészt nem szenved komolyabb károsodást, feltéve, hogy az oxigéndús vér keringését négy percen belül szívmasszázzsal vagy szívújraindítással helyreállítják. De az én esetemben az agykéreg ott sem volt. A tudatosságnak egy olyan világával szembesültem, amely teljesen mentes volt a fizikailag létező agyam korlátaitól. Az én HKÉ-m egyfajta tökéletességet képvisel a hasonló élmények között. Gyakorló idegsebészként – aki évtizedeken át kutatott és végzett gyakorlati munkát a műtőben – az átlagosnál jobb helyzetben vagyok, nemcsak ahhoz, hogy a velem történtek valóságáról képet alkossak, hanem ahhoz is, hogy levonjam a következtetéseket. Ezek a következtetések leírhatatlanul nagy erejűek. Az átélt élményem bebizonyította számomra, hogy a test és az agy halála nem a tudatosság vége, hogy az élet élménye a síron túl is folytatódik. És ami még fontosabb, egy olyan Isten tekintete alatt folytatódik, aki mindannyiunkat szeret és mindannyiunkra vigyáz, beleértve azt is, hogy hová tart az univerzum, és vele együtt mi, benne élők. Az a hely, ahol jártam, valóságos volt Annyira valóságos, hogy azzal összehasonlítva teljesen álomszerűnek tűnik az itteni, mostani életünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne értékelném a mostani életemet. Ami azt illeti, többre értékelem, mint valaha. Ugyanis most már a helyén látom. Ez az élet nem értelmetlen. De innen nézve ez nem látszik – legalábbis az idő legnagyobb részében. Ami velem történt, mialatt kómában feküdtem, egyértelműen a legfontosabb dolog, amelyről valaha beszélni fogok. De nem egyszerű történet, mivel annyira idegen a megszokott élményeinktől. Nem kiabálhatom ki egyszerűen a háztetőkről. Ugyanakkor a következtetéseimet az orvosi tanulmányaimra alapoztam, és mindarra, amit az agytudomány és az emberi tudat megfigyelésének legújabb felfedezései állítanak.

Amint ráébredtem az utazásom mögött rejlő igazságra, tudtam, hogy el kell mesélnem. Ez vált életem legfontosabb céljává. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy abbahagytam volna az orvosi munkámat, és felhagytam volna az idegsebészénél De most, hogy olyan szerencsés lettem, hogy megérthettem: az élet nem ér véget a test vagy az agy halálával, kötelességemnek, küldetésemnek látom, hogy elmeséljem az embereknek, mit tapasztaltam a testen és ezen a földön túl. Különösen azoknak az embereknek szeretném nagyon elmesélni ezt a történetet, akik hallottak már hasonló élményekről, és nagyon szerettek volna hinni bennük, de képtelenek voltak erre. Ezt a könyvet és az üzenetét leginkább nekik szánom. Amit most elmondok, az fontosabb mindennél, amit valaha bárki el fog mondani önöknek, és igaz is.

1.      A fájdalom (LYNCHBURG, VIRGINIA – 2008. NOVEMBER 10.)

Felpattant a szemem. A hálószobánk sötétségében a világító óra vörös derengésére összpontosítottam: hajnali 4.30 – egy órával korábban volt, mint amikor általában ébredek, hogy utána megtegyem a hetvenperces utat a virginiai Lynchburgben levő házunkból a charlottesville-i Focused Ultrasound Surgery Foundadonbe, ahol dolgozom. A feleségem, Holley mélyen aludt mellettem…

Pár pillanatig csak feküdtem, és határozatlanul keresgéltem, hogy mi ébreszthetett fel. Az előző nap – a vasárnap – napos volt, tiszta és egy kicsit csípős – jellegzetes késő őszi virginiai nap. Holley, Bond (aki akkor volt tízéves) és én átmentünk az egyik szomszédunkhoz grillezni. Este telefonon beszéltünk a másik fiunkkal, IV. Ebennel, aki húszéves volt, és éppen a második évét töltötte a Dealaware-i Egyetemen. A nap egyetlen árnyékfoltja az az enyhe felsőlégúti fertőzés volt, amellyel mind én, mind Holley és Bond küszködtünk az előző héten. Közvetlenül lefekvés előtt sajogni kezdett a hátam, úgyhogy vettem egy gyors fürdőt, amitől mintha visszahúzódott volna a fájdalom. Azon gondolkodtam, nem azért ébredtem-e olyan korán, mert még mindig ott bujkál bennem a vírus. Kicsit megmoccantam az ágyban, mire fájdalomhullám árasztotta el a gerincemet – jóval erősebben, mint előző este. Az influenzavírus láthatóan még nem adta fel, sőt. Minél jobban felébredtem, annál durvábbá vált a fájdalom. Mivel képtelen voltam visszaaludni, de maradt még egy órám a nap kezdetéig, úgy döntöttem, veszek egy újabb forró fürdőt. Felültem az ágyban, leraktam a lábamat a földre, majd felálltam. A fájdalom azonnal újabb fokozatra kapcsolt – a tompa, büntető lüktetés mélyen belehasított a gerincem aljába. Holley-t hagytam aludni, és óvatosan végigbotorkáltam a folyosón a nagy fenti fürdőszobába. Megnyitottam a csapot, majd beleereszkedtem a kádba, meglehetősen biztosra véve, hogy a meleg jót tesz majd. De tévedtem. Mire a kád félig megtelt, tudtam, hogy hibát követtem el. Nemcsak erősebbé vált a fájdalom, hanem már olyan intenzív is lett, hogy attól tartottam, kiabálnom kell Holley-nak, hogy segítsen ki a kádból. Azon gondolkozva, milyen nevetséges helyzetbe kerültem, felnyúltam, és a felettem lévő törölközőtartón elkaptam az egyik törölközőt. Oldalra húztam, hogy kisebb legyen az esélye, hogy a törölközőtartó letörik a falról, majd óvatosan felhúztam magam. Egy újabb fájdalomhullám hasított a hátamba, annyira erősen, hogy levegő után kellett kapkodnom. Ez egyértelműen nem az influenza. De mi más lehetne? Miután kiküzdöttem magam a csúszós kádból, és felvettem skarlátvörös pamutköntösömet, lassan visszabotorkáltam a hálószobába, majd ledőltem az ágyra. A testem ekkorra már ismét nedves lett a hideg verejtéktől. Holley megmozdult, és felém fordult.

– Mi a baj? Mennyi az idő?

– Nem tudom – válaszoltam. – A hátam. Komoly fájdalmaim vannak.

Holley masszírozni kezdte a hátamat. Meglepetésemre ettől egy kicsit jobban éreztem magam. Az orvosok általában nem viselik jól a rosszullétet. Én sem vagyok kivétel. Egy pillanatig meg voltam győződve arról, hogy a fájdalom – és a kiváltó oka – végre eltűnik. De fél hétkor, amikor általában elindulok dolgozni, még mindig szenvedtem, és gyakorlatilag le voltam bénulva. Bond fél nyolckor nézett be a hálószobába, kíváncsian, hogy miért vagyok még otthon.

– Mi a baj?

– Apád nem érzi jól magát, drágám – felelte Holley.

Én még mindig az ágyban feküdtem, a fejemet egy párnával feltámasztva. Bond odajött, és gyengéden masszírozni kezdte a halántékomat. Az érintésétől mintha villám csapott volna a fejembe – a lehető legerősebb fájdalom. Felüvöltöttem. Bond a reakciómtól ijedten hátraugrott.

– Semmi baj – mondta Holley Bondnak, noha láthatóan nem így gondolta.

– Nem te tehetsz róla. Apának rettenetesen fáj a feje.

 Majd meghallottam, hogy inkább magának, mint nekem, azt mondja:

– Lehet, hogy mentőt kellene hívnom.

Ha van bármi, amit az orvosok jobban gyűlölnek, mint a rosszullétet, az betegként megjelenés a rendelőben. Elképzeltem, amint a ház megtelik mentősökkel, a rutinkérdéseket, az utat a kórházba, a papírmunkát… Úgy éreztem, lesz egy pont, amikor kezdem jobban érezni magam, és megbánom, hogy egyáltalán kihívtam a mentőt.

– Nem, semmi baj – feleltem. – Most elég rossz, de nemsokára biztosan jobban leszek. Valószínűleg jobb lenne, ha segítenél Bondnak összekészülni az iskolába.

– Eben, én nagyon úgy érzem…

– Nem lesz semmi baj – szakítottam félbe, továbbra is a párnába temetve az arcomat. Még mindig megbénított a fájdalom.

– Komolyan, ne hívj mentőt. Nem vagyok olyan rosszul. Csak egy izomgörcs a gerincem alján és egy kis fejfájás.

Holley kelletlenül lekísérte Bondot a földszintre, és adott neki reggelit, mielőtt elküldte az utcában  lakó barátjához, hogy menjen velük iskolába. Miközben Bond kiment a bejárati ajtón, felmerült bennem a gondolat, hogyha valami komoly dologról van szó, és tényleg a kórházban kötök ki, akkor lehet, hogy nem fogom látni iskola után aznap délután. Minden energiámat összeszedtem, és kinyögtem:

– Érezd jól magad az iskolában, Bond.

Mire Holley visszajött az emeletre, hogy megnézzen, kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Ő abban a hitben, hogy elszunyókáltam, hagyott pihenni, és lement a földszintre, hogy felhívja néhány kollégámat abban a reményben, hogy kap pár tippet, miről lehet szó. Két órával később úgy érezte, most már eleget hagyott pihenni, és visszajött, hogy megnézzen. Amikor benyitott az ajtón, ugyanolyan pózban látott heverni, mint korábban. Amikor közelebbről is megnézett, észrevette, hogy a testem már nem olyan ernyedt, mint korábban, hanem merev, mint egy deszka. Felkapcsolta a lámpát, és látta, hogy vadul rángatózom. Az alsó állkapcsom természetellenesen előreállt, a szemem pedig nyitva volt, és kifordult a fehérje.

– Eben, mondj valamit! – sikoltotta Holley.

Mivel nem reagáltam, mentőt hívott. A mentősök alig tíz perc alatt odaértek, és gyorsan beraktak a Lynchburg Állami Kórházba tartó kocsiba. Ha magamnál lettem volna, pontosan elmondhattam volna Holley-nak, hogy min mentem keresztül az alatt a néhány rémisztő pillanat alatt, amit a mentőre várakozva töltött: egy teljes „grand mal” rohamon (az egész agykérget érintő nagy roham), amelyet kétségkívül valamiféle, az agyamat érintő rendkívüli sokkhatás váltott ki. De persze erre képtelen voltam. A következő hét nap során csak a testemben voltam jelen Holley és a családom számára. Semmire nem emlékszem ebből a világból arról a hétről, és másoktól kellett összeszedegetnem, mi történt, amíg eszméletlenül hevertem az ágyban. Az elmém, a lelkem – vagy bárhogyan is hívjuk azt a központi, emberi részemet – eltűnt.

2.      A kórház

A Lynchburg Állami Kórház sürgősségi osztálya a második legforgalmasabb az államban, hétköznapokon fél tízre általában már teljes gőzzel dübörög. Az a hétfő sem volt kivétel. Noha a legtöbb munkanapomat a Charlottesville-ben töltöttem, rengeteget műtöttem a Lynchburgben is, és szinte mindenkit ismertem a kórházban. Laura Potter, az egyik sürgősségi orvos, akivel korábban majdnem két évet dolgoztunk együtt,  kapott egy hívást a mentőktől, hogy egy ötvennégy éves fehér férfi érkezik hozzá epileptikus állapotban. Miközben Laura a mentőbejárathoz sietett, fejben végiggondolta, mi okozhatja az érkező beteg állapotát. Ugyanaz volt a listája, mint nekem lett volna az ő helyében: alkoholmegvonás; kábítószer-túladagolás; hyponatrémia (abnormálisán alacsony nátriumszint a vérben); agyvérzés; metasztatikus vagy elsődleges agytumor; intraparenchymális (az agy belsejében történő) vérzés; agytályog vagy agyvelőgyulladás.

Amikor a mentősök betoltak a baleseti osztály 1. számú várójába, még mindig vadul rángatóztam, miközben szaggatottan nyögdécseltem és a végtagjaimmal csapkodtam. Abból, ahogy vergődtem, dr. Potter számára egyértelmű volt, hogy az agyamat komoly támadás érte. Egy ápolónő odatolt egy összecsukható kocsit, egy másik vért vett, a harmadik pedig kicserélte az immár üres intravénás zacskót, amelyet a mentősök kötöttek belém még otthon, mielőtt beraktak a kocsiba. Miközben munkához láttak rajtam, én úgy vergődtem, mint egy vízből kihúzott, száznyolcvan centiméteres hal. Halandzsaszerű, értelmetlen szavakat és állatias kiáltásokat hallattam. Laurát az is aggasztotta – éppen annyira, mint a rángatózásom –, hogy látható aszimmetria volt a testem motoros irányításában. Ez azt is jelentheti, nem elég, hogy megtámadta valami az agyamat, de ráadásul be is következett valamiféle komoly és talán viszszafordíthatatlan agykárosodás. Bármilyen hasonló állapotú páciens látványához hozzá kell szokni, és Laura már mindent látott a baleseti osztályon töltött évei során. Viszont olyan még nem volt, hogy az egyik kollégáját szállították volna oda ilyen állapotban, és miután alaposabban megnézte a hordágyon heverő, eltorzult, kiáltozó pácienst, azt mondta, szinte csak magának:

– Eben.

Majd emeltebb hangon közölte a körülöttünk lévő orvosokkal és ápolónőkkel:

– Ő itt Eben Alexander.

A közelünkben lévők összegyűltek a hordágy körül. Holley, aki követte a mentőt, csatlakozott a többiekhez, közben Laura végigvette vele a kötelező kérdéseket a legegyértelműbb okokkal kapcsolatban, amelyektől valaki olyan állapotba kerülhet, mint én. Éppen leszokóban vagyok az alkoholról? Fogyasztottam a közelmúltban erős kábítószereket? Majd folytatta a munkát, és megpróbálta leállítani a görcseimet. Eben az elmúlt hónapok során végigcsináltatott velem egy intenzív felkészítő programot egy tervezett apa-fia mászásra Ecuador 5900 méter magas Cotopaxi hegyére, amelyet ő előző februárban mászott meg. Az edzéstől jelentősen megizmosodtam, így nehezebben tudtak lefogni. Öt perccel és 15 milligramm intravénás diazepammal később még mindig félrebeszéltem, és küzdöttem a körülöttem lévők ellen, de dr. Potter megkönnyebbülésére immár mindkét oldalammal tettem ezt. Holley elmesélte Laurának azt az erős fejfájást, amelyet a görcsök előtt tapasztaltam, mire dr. Potter gerinccsapolást végzett rajtam – ez egy olyan eljárás, amelynek során kis mennyiségű agy-gerincvelői folyadékot vesznek le a gerinc tövéből. Az agy-gerincvelői folyadék egy átlátszó, vízszerű anyag, amely a gerincvelőt és az agyat veszi körül, hogy megvédje őket az ütődéstől. Egy normális, egészséges emberi test nagyjából félliternyit termel naponta, és ha a folyadék nem tökéletesen tiszta, az fertőzést vagy vérzést jelezhet. Az ilyen fertőzéseket agyhártyagyulladásnak hívják; ez a gerincen és a koponyán belül lévő hártyák gyulladása, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak az agy-gerincvelői folyadékkal. Öt esetből négyben vírus okozza a fertőzést. A vírusos agyvelőgyulladástól nagyon rosszul lesz a páciens, de az csak az esetek egy százalékában halálos. Ötből egyszer viszont baktérium okozza az agyhártyagyulladást. A baktériumok, amelyek primitívebbek a vírusoknál, veszedelmesebb ellenségnek bizonyulhatnak. A bakteriális agyhártyagyulladás általában halálos, ha nem kezelik. És még ha azonnal kezelni is kezdik antibiotikummal, a halálozási arány akkor is 15-40% között van. A bakteriális agyhártyagyulladás egyik legvalószínűtlenebb okozója a felnőttek körében egy nagyon öreg és nagyon kitartó baktérium, amelyet Escherichia colinak — ismertebb nevén E. colinak hívnak. Azt senki sem tudja, mennyi idős is lehet pontosan az E. coli, de a korát három-négy milliárd évre becsülik. Ennek a kórokozónak nincs sejtmagja, és az osztódás primitív, ugyanakkor rendkívül hatékony módszerével szaporodik. Képzeljünk csak el egy sejtet, amely legnagyobbrészt DNS-sel van megtöltve, és amely képes a sejtfalán keresztül tápanyagokat magához venni (általában más sejtekből, amelyeket megtámad és felfal). Majd képzeljük el, hogy képes párhuzamosan lemásolni több DNS szálat,és húszpercenként két utódsejtté tud válni. Egy órán belül nyolc lesz belőlük. Tizenkét órán belül hatvankétmilliárd. Tizenöt óra alatt harmincöttrillió. Ez a robbanásszerű szaporodás csak akkor lassul le, amikor kezd kifogyni a táplálékból. Az E. coli emellett nagyon promiszkuózus is: képes a bakteriális konjugáció néven ismert módszer segítségével más baktériumokkal géneket cserélni, aminek segítségével az E. coli szükség esetén képessé válik új tulajdonságok elsajátítására (mint például az antibiotikum-rezisztancia, azaz ellenállaz antibiotikumoknak). A sikernek ez a receptje tartotta fent az E. colit bolygónkon az egysejtűk életének első napjaitól fogva. Mindannyiunkban lakozik E. coli – legnagyobbrészt a bélrendszerünkben. Normál körülmények között ez nem jelent számunkra veszélyt. De amikor az E. colinak olyan alfajai, amelyek őket különösen agresszívvá tevő DNS-t szedtek össze, megtámadják a gerincvelőt és az agyat körülvevő agy-gerincvelői folyadékot, a primitív sejtek azonnal fogyasztani kezdik a folyadékban található glükózt és minden más táplálékot, beleértve az agyat is. A baleseti osztályon akkor még senki sem gondolta, hogy E. coli okozta agyhártyagyulladásom van. Nem volt ok a gyanakvásra. A felnőttekben csillagászatian ritka ez a betegség. Az áldozatok legnagyobbrészt újszülöttek, de a három hónapnál idősebb kisbabák között rendkívül alacsony az előfordulás esélye. Évente kevesebb mint tízmillió felnőtt kapja el spontán módon. A bakteriális agyhártyagyulladás esetében a baktérium először az agy külső rétegét, az agykérget támadja meg. Az agykéreg latin neve, a cortex „héjat” vagy „kérget” jelent. Ha elképzelünk egy narancsot, annak a héja meglehetősen jól modellezi azt, hogyan veszi körül az agy primitívebb részeit. Az agykéreg felelős az emlékekért, a nyelvtudásért, az érzelmekért, a látásért és a hallásért és a logikáért. Úgyhogy, amikor egy olyan organizmus támadja meg az agyat, mint az E. coli, először abban a részben következnek be károk, amely funkciója szerint a legfontosabb emberi mivoltunk fenntartásához. A bakteriális agyhártyagyulladás sok áldozata a betegség első néhány napja alatt meghal. Azok közül, akik egy ilyen sebes, lefelé tartó spirálban érkeznek a kórházba, mint én, csak tízszázaléknyi olyan szerencsés, hogy túlélje. Ugyanakkor ez sem minden esetben nevezhető szerencsének, mert sokan életük hátralévő részét vegetatív állapotban töltik utána.

Noha az E. coli okozta agyhártyagyulladásra nem gyanakodott, dr. Potter úgy gondolta, valamiféle agyi fertőzésem lehet, és ezért döntött a gerinccsapolás mellett. Éppen amikor odaszólt az egyik ápolónőnek, hogy hozza az agyvízcsapolásos tálcát, és készítsen elő a beavatkozáshoz, úgy megvonaglott a testem, mintha elektromosságot vezettek volna a hordágyba. Újult energiával eresztettem meg egy hosszú, kínszenvedéssel telt üvöltést, feszítettem hátra a hátamat, és kezdtem a levegőben kaszálni a kezemmel. Az arcom vörös volt, a nyaki ütőereim vadul kidudorodtak. Laura segítségért kiabált, és hamarosan kettő, majd négy, végül hat segítő próbált lefogni a beavatkozáshoz. Magzati pózba kényszerítették a testem, miközben Laura további nyugtatókat adott be. Végül képesek lettek elég mozdulatlanul tartani ahhoz, hogy a tűt be lehessen döfni a gerincem aljába. Amikor a baktérium támadni kezd, a test azonnal védekező pozíciót vesz fel, és fehérvérsejtek osztagait ereszti a lépben található barakkokból és a gerincvelőből a vérbe a támadók ellen. Ők az első áldozatai annak a hatalmas sejtháborúnak, amely akkor kezdődik, amikor egy idegen biológiai anyag támadja meg a testet, és dr. Potter pontosan tudta, hogy ha nem teljesen tiszta az agy-gerincvelői folyadékom, annak a fehérvérsejtek lehetnek az okai.

Dr. Potter lehajolt, és a manométerre koncentrált, arra az átlátszó, függőleges csőre, amelybe az agy-gerincvelői folyadékot kiszívta. Első körben az lepte meg, hogy a folyadék nem szivárgott, hanem kilövellt – a veszélyesen magas nyomásnak köszönhetően. A második meglepődést a folyadék látványa okozta. A legkisebb zavarosság is arra utalt volna, hogy nagy bajban vagyok. Ami a manométerbe került, az sűrű volt és fehér, egészen enyhe zöld árnyalattal. Az agy-gerincvelői folyadékom csupa genny volt.

3.      Derült égből

Dr. Potter üzent dr. Robert Brennannak, az egyik helyi kollégájának, aki a fertőző betegségek  szakértője. Miközben a tesztek eredményeire vártak a laborból, minden lehetőséget és terápiás opciót megtárgyaltak. Én ezalatt percről percre tovább nyögdécseltem és vergődtem a hordágyon. És akkor még zavarosabb lett a kép. A Gram-teszt (ez egy kémiai próba, amelyet egy dán orvosról neveztek el, aki felfedezte a módszert, amellyel az orvosok Gram-pozitív és Gram-negatív csoportokra osztják a baktériumokat) Gram-negatív eredménnyel érkezett vissza – és ez rendkívül szokatlan. Mindeközben a fejem CT-felvétele azt mutatta, hogy az agyhártyám veszedelmesen megduzzadt és gyulladásban van. Egy légzőcsövet tettek a gégémbe, amelyen keresztül egy lélegeztetőgép végezte helyettem a légzést – percenként pontosan tizenkét légvételről van szó –, és monitorok seregét állították csatarendbe az ágyam körül, hogy minden változást rögzítsenek a testemen és az immár szinte tönkrement agyamon belül.

Az a kevés felnőtt, aki spontán fertőződik meg E. coli okozta bakteriális agyhártyagyulladással (vagyis agyműtét és koponyatörést okozó baleset nélkül), általában valami kézzelfogható ok miatt teszi ezt, például immunrendszeri hiányosságok miatt (amelyet gyakran a HIV vagy az AIDS okoz). De az én esetemben nem állt fenn ilyen tényező, amely hajlamosíthatott volna erre a betegségre. A többi baktérium úgy okozhat agyhártyagyulladást, hogy az orrüregből vagy a középfülből támad, de az E. coli nem. A gerincvelői rész túlságosan jól el van szigetelve a test többi részétől ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Az olyan baktériumok, mint az E. coli – amelyek általában a bélrendszerben élnek – egyszerűen nem jutnak el abba a részbe – hacsak ki nem lyukad a gerinc vagy a koponya (például egy fertőzött agyvelő-stimulátor vagy egy sebész által beépített sönt esetén). Én magam is több száz söntöt és agyvelőstimulátort helyeztem el a pácienseim agyában, és ha képes lettem volna konzultálni a témában, egyetértettem volna döbbent kollégáimmal abban, hogy, egyszerűen fogalmazva, olyan betegségem van, ami gyakorlatilag nem lehet.

Mivel továbbra sem voltak hajlandók elfogadni a teszteredmények által szolgáltatott bizonyítékokat, a két orvos telefonálgatni kezdett, fertőzésügyi szakemberekkel konzultáltak a nagy orvosi központokban. Mindenki egyetértett abban, hogy a tesztek eredményei csak egyetlen diagnózisra utalhatnak. Azon az első kórházban töltött napomon nem a derült égből váratlanul elkapott E. coli okozta agyhártyagyulladás volt az egyetlen különös dobásom. Az utolsó pillanatokban, mielőtt kitoltak a vizsgálóból, kétórányi, megszakítás nélküli, gyomorból jövő állatias üvöltés és hörgés után elcsendesedtem. Majd három szót kiáltottam a semmiből. Tettem ezt kristálytisztán, és a jelen lévő összes orvos és ápolónő hallotta, csakúgy, mint Holley, aki néhány lépésre állt tőlem, a függöny túlsó oldalán.

– Istenem, segíts nekem!

Mindenki odarohant az ágyamhoz. De mire odaértek, már semmire sem reagáltam. Én semmire nem emlékszem abból az időből, amit a baleseti osztályon töltöttem – beleértve ezt a három szót is. De ez volt az utolsó három szó, amelyet a következő hét napban kiejtettem.

4.      IV. Eben

A baleseti osztályon tovább hanyatlott az állapotom. Egy normális, egészséges ember agygerincvelői folyadékának glükózszintje körülbelül 80 milligramm per deciliter. Egy nagyon beteg emberé, aki közvetlen életveszélyben forog az agyhártyagyulladás miatt, akár 20 milligrammra is csökkenhet. Az én glükózszintem 1 milligramm volt. A Glasgow-kóma-skálán 8 per 15 volt az eredményem,ami súlyos agysérülésre utal, és a következő napokban ez csak romlott. Az APACHE II (akut fiziológiai és krónikus egészségügyi érték) pontszámom a baleseti osztályon 18 volt a lehetséges 71-ből, ami azt jelenti, 30% esélyem volt arra, hogy a kórházi tartózkodásom során meghaljak. Pontosabban, ha az akut Gram-negatív bakteriális agyhártyagyulladásomat és a sebes neurológiai hanyatlásomat vesszük, legjobb esetben is csak 10% esélyem volt arra, hogy a kórházi felvételem után túlélem a betegséget. Ha az antibiotikumok nem tesznek csodát, az elhalálozásom esélye a következő pár nap során egyenletesen emelkedik – amíg el nem éri a könyörtelen 100%-ot. Az orvosok három nagyon erős intravénás antibiotikumot eresztettek belém, mielőtt felküldtek új otthonomba: egy nagy különszobába, az intenzív osztály 10. számú termébe, amely egy emelettel a baleseti felett volt.

Sebészként nagyon sokszor jártam már az intenzív osztályon. Ott helyezik el a legeslegrosszabb állapotban, a haláltól pár hajszálnyira lévő pácienseket, hogy egyszerre több egészségügyi szakember is tudjon rajtuk dolgozni. Egy ilyen csapat miközben tökéletes összhangban együtt harcolnak, hogy életben tartsák a beteget, de minden ellenük dolgozik – lenyűgöző látvány. Egyszerre szoktam hatalmas büszkeséget és brutális csalódottságot érezni ezekben a termekben, attól függően, hogy a páciens, akinek az életéért küzdöttünk, helyrejött, vagy kicsusszant az ujjaink közül.

Dr. Brennan és a többi orvos olyan optimistán viselkedett Holley-val, amennyire csak a körülmények engedték. Jóllehet a körülmények egyáltalán nem adtak okot optimizmusra. Igazság szerint nagy esélyem volt arra, hogy nagyon hamar elhunyjak. És még ha nem is halok meg, az agyamat megtámadó baktérium valószínűleg eleget felemésztett az agykérgemből ahhoz, hogy kárt tegyen a magasabb rendű agyfunkciókban. Minél tovább maradok kómában, annál nagyobb eséllyel töltöm életem hátralévő részét krónikus vegetatív állapotban. Szerencsére nem csak a Lynchburg dolgozói, hanem mások is a segítségemre siettek. Michael Sullivan, a szomszédunk, egyben az episzkopális parókiánk vezetője, körülbelül egy órával Holley után érkezett meg a kórházba. Abban a pillanatban, amikor Holley kirohant az ajtón, hogy kövesse a mentőt, felzümmögött a zsebében a telefonja. Régi barátnője, Sylvia White hívta. Sylviának hátborzongató képessége van arra, hogy mindig akkor telefonáljon, amikor fontos dolgok történnek. Holley meg van győződve arról, hogy médium (én mindig is azt a biztonságosabb és logikusabb magyarázatot pártoltam, hogy egyszerűen csak nagyon ügyesen beletrafál a dolgokba). Holley beavatta Sylviát a történésekbe, és ketten felhívogatták a közelebbi családtagjaimat: a húgomat, Betsyt, aki a közelünkben lakott, a negyvennyolc évével legfiatalabb húgomat, Phyllist, aki Bostonban élt, és Jeant, a nővéremet.

Azon a hétfő reggelen Jean éppen dél felé autózott delaware-i otthonából. Szerencsére éppen azért kelt útra, hogy segítsenanyánknak, aki Winston-Salemben lakott. Jean mobilja megcsörrent. A férje volt az, David.

– Átértél már Richmondon? – kérdezte tőle.

– Nem – felelte Jean. – Közvetlenül északra vagyok tőle, az I-95-ösön.

– Menj fel a 60-as útra nyugat felé, majd a 24-esre Lynchburg felé. Most hívott Holley. Eben kórházban van. Ma reggel rohama volt, és nincs magánál.

– Ó, te jóságos ég! És tudják, mi a baj?

– Nem biztosak benne, de lehet, hogy agyhártyagyulladás.

Jean még éppen időben visszakanyarodott, és rátért a kanyargós, kétsávos 60-asra az alacsonyan száguldó felhők között a 24-es út és Lynchburg felé. Phyllis volt az, aki a kórházban töltött első délutánomon három órakor felhívta IV. Ebent a Delaware-i Egyetemen. Eben éppen kint volt a tornácán, és valami természettudományi házi feladatot csinált (az én apám is idegsebész volt, és Ebent is érdekelte ez a karrier), amikor megcsörrent a telefonja. Phyllis röviden összefoglalta neki a helyzetet, és kérte, hogy ne aggódjon – az orvosok kézben tartják a dolgokat.

– Tudják, mi a baj? – kérdezte Eben.

– Hát, valami Gram-negatív baktériumról és agyhártyagyulladásról beszéltek.

– A következő napokban két vizsgám lenne, úgyhogy hagyok üzenetet a tanáraimnak – felelte Eben.

Később nekem azt mesélte, hogy először nem igazán hitte el, hogy olyan súlyos veszélyben forognék, mint Phyllis jelezte, mert ő és Holley „mindig felfújják a dolgokat” – én pedig soha nem szoktam beteg lenni. De amikor egy órával később Michael Sullivan is felhívta, ráébredt, hogy haza kell jönnie – de azonnal. Miközben Eben Virginia felé autózott, jeges ónos eső kezdett zuhogni. Phyllis hatkor indult el Bostonból, és miközben Eben az I-495-ös híd felé hajtott a Potomac folyón Virginia irányába, Phyllis gépe éppen átrepült a felette szálló felhőkön. Richmondhan szállt le, kölcsönzött egy autót, és ő is elindult a 60-as úton. Eben néhány kilométerre Lvnchburgtől felhívta Holley-t.

– Bond hogy van? – kérdezte.

– Alszik – felelte Holley.

– Akkor egyenesen a kórházba megyek – jelentette ki Eben.

– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz előtte hazajönni?

– Nem – válaszolta Eben. – Látni akarom apát.

Eben 11.15-kor fordult le az intenzív osztály felé. A kórházba vezető járda kezdett bejegesedni. Amikor a fiam belépett a betegfelvételi rész éles ragyogásába, egy éjszakai ápolónőt talált ott, aki az ágyamhoz vezette. Ekkorra már mindenki, aki korábban ott volt, hazament. A nagy, homályosan megvilágított teremben nem hallatszott más, csak a testemet életben tartó gépek csendes pityegése és sziszegése. Eben megdermedt az ajtóban, amikor meglátott. Húsz éve alatt sohasem volt náthánál komolyabb betegségem. Most, annak ellenére, hogy az összes gép megtett mindent, hogy ez másképp tűnjön, tisztában volt azzal, hogy gyakorlatilag egy halottat néz. A testem ott hevert előtte, de az apa, akit ismert, eltűnt. Vagy talán jobb lenne úgy mondani: máshol volt.

5.      Az alvilág

Sötétség, de látható sötétség – mintha lesüllyedtem volna a sárba, de azért átláttam rajta. Vagy talán jobban hasonlított a piszkos zselére. Átlátszó volt, de ködös, elmosódott, klausztrofóbiás, fojtogató módon. Tudatosság, de az önazonosságom emléke nélküli tudatosság – mint egy álomban, ahol az ember tudja, mi folyik körülötte, de fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda vagy micsoda. Hang is – mély, ütemes lüktetés, távoli, ugyanakkor erős, annyira, hogy minden lökete végigmegy rajtam. Mint a szívverés? Körülbelül, de sötétebb, gépiesebb – mint a fém hangja fémen, mintha egy hatalmas, földöntúli kovács kalapálna egy üllőn valahol a távolban: mintha olyan erősen kalapálna, hogy a hang végigvibrál a földön, a sárban, vagy hol is vagyok. Nem volt testem – legalábbis olyan, amelynek tudatában lettem volna. Egyszerűen csak… itt voltam, ebben a lüktető, kalapáló sötétségben. Akkor és ott „primer”-nek neveztem volna. De akkoriban, amikor ez történt, nem ismertem ezt a szót. Sőt, egyetlen szót sem ismertem. Az itt használt szavakra sokkal később emlékeztem vissza, amikor visszakerültem ebbe a világba, és leírtam az emlékeimet. A nyelv, az érzelmek, a logika: mindezek eltűntek, mintha visszazuhantam volna egy sokkal korábbi állapotba az élet megjelenésének idejéből, talán egészen olyan messzire, mint az a primitív baktérium, amelyik tudtomon kívül átvette az irányítást az agyam felett, és leállította.

Mennyi ideig tartózkodtam ebben a világban? Fogalmam sincs. Amikor az ember olyan helyre kerül, ahol nem tapasztalható meg az idő olyan formában, mint hozzászoktunk, szinte lehetetlen rendesen leírni, milyen érzés. Amikor ez megtörtént velem, amikor ott voltam (bármi is voltam), úgy éreztem, hogy mindig is ott voltam, és mindig is ott leszek. És ezt eleinte nem is bántam. Miért is bántam volna, amikor ez az állapot volt az egyetlen, amelyet ismertem? Mivel semmilyen emlékem nem volt semmi jobbról, nem igazán érdekelt, hol vagyok. Emlékszem, hogy koncepciót alkottam arról, miszerint vagy életben maradok, vagy nem, de a közömbösségemtől az iránt, hogy igen-e vagy nem, csak még sebezhetetlenebbnek éreztem magam. Fogalmam sem volt annak a világnak a szabályairól, amelyben voltam, de nem siettem megismerni őket. Végtére is, miért fáradjak vele?

Nem tudnám megmondani, mikor történt pontosan, de egy bizonyos ponton észrevettem, hogy tárgyak vannak körülöttem. Kicsit olyannak tűntek, mint a gyökerek, egy kicsit olyannak, mint vérerek egy hatalmas, sáros anyaméhben. Sötét piszkos-vörösen ragyogtak, egy távoli helyről, fentről nyúltak le, és egy ugyanolyan messze, odalent lévő helyre tartottak. Visszatekintve olyan volt őket látni, mintha vakondként vagy földigilisztaként lennék valahol mélyen a földben, ugyanakkor valahogy mégis látnám a körülöttem lévő fák és gyökerek összegubancolódott szövedékét. Amikor később visszaemlékeztem rá, ezért neveztem ezt a helyet a Földigiliszta-nézőpont Birodalmának. Hosszú ideig azt gyanítottam, ez annak az emléke lehet, ahogy az agyam érezte magát, amikor a baktérium elkezdte átvenni felette az irányítást. De minél többet gondolkoztam ezen a magyarázaton (és megismételném, ez sokkal-sokkal később volt), annál kevésbé tűnt logikusnak. Mert – bármilyen nehéz is ezt elképzelni úgy, hogy az ember nem tapasztalta meg személyesen – a tudatom nem volt ködös vagy torz, amikor ott voltam. Egyszerűen csak… korlátozott volt. Amikor ott tartózkodtam, nem voltam ember. Még csak állat sem voltam. Valami korábbi és az alatti lehettem. Egyszerűen csak egy magányos, tudatos pont voltam egy időtlen, vörösesbarna tengerben.

Minél tovább maradtam ott, annál kevésbé éreztem magam kényelmesen. Eleinte olyan mélyen belesüppedtem, hogy nem volt különbség az „én” között és a részben hátborzongató, részben ismerős anyag között, amely körülvett. De ennek a mély, időtlen és határtalan merülésnek az illúzióját fokozatosan valami más vette át: egy olyan érzés, mintha egyáltalán nem a része lennék ennek a föld alatti világnak, hanem raboskodnék benne. Groteszk, állatias arcok bugyogtak elő a sárból, nyögdécseltek vagy torzultak el, majd ismét eltűntek. Időnként tompán üvöltést hallottam. Ezek az üvöltések néha homályos, ritmikus kántálássá váltak, amelyek egyszerre voltak rémisztőek és furcsamód ismerősek – mintha valamikor ismertem és én magam adtam volna ki őket. Mivel korábbi létezésemről nem volt emlékem, az ebben a birodalomban töltött időm nagyon-nagyon hosszúra nyúlt. Hónapokra? Évekre? Egy örökkévalóságra? A választól függetlenül végül eljutottam arra a pontra, ahol a viszketeg, irtózó érzés túlsúlyba került az otthonos, ismerőssel szemben. Minél inkább kezdtem egy „én”-nek érezni magam – olyasminek, ami különbözik a körülöttem lévő hidegtől, nedvességtől és sötétségtől –, annál fenyegetőbbé és rondábbá változtak a sötétségből felbugyogó arcok. A távoli, ütemes dobogás felerősödött és intenzívebbé is vált – a föld alatti, trollszerű dolgozók seregének munkaritmusává vált, akik valamilyen végeérhetetlen, brutálisan monoton feladatot végeztek. A mozgás kevésbé láthatóvá, inkább érezhetővé vált körülöttem, mintha hüllőszerű, féreg alakú lények nyüzsögtek volna mellettem, és értek volna időnként hozzám sima vagy tüskés bőrükkel.

Majd észrevettem a szagot is: egy kicsit ürülékszag volt, egy kicsit a véré és egy kicsit a hányásé. Más szóval, biológiai szag, de a biológiai halálé, nem az életé. Ahogyan egyre jobban kiélesedett a tudatosságom, egyre közelebb kerültem a pánikhoz. Bárki vagy bármi is voltam, nem oda tartoztam. Ki kellett onnan szabadulnom. De hova mehetnék? Miközben feltettem ezt a kérdést, valami kiemelkedett a fenti sötétségből: valami olyasmi, ami nem volt se hideg, se halott, se sötét – hanem mindezeknek pontosan az ellenkezője. Ha életem végéig próbálkoznék, akkor sem tudnám méltóképpen leírni azt a lényt, amelyik felém közeledett – messze nem sikerülne átadnom, mennyire gyönyörű volt. De meg fogom próbálni.

6.      Horgony az élethez

Phyllis alig két órával IV. Eben után hajtott be a kórház parkolójába, körülbelül hajnali egykor. Amikor bejutott az intenzívre, a szobámba, ott találta Ebent, aki mellettem ült, és egy kórházi párnát szorongatott maga előtt, hogy ébren maradjon.

– Anya otthon van Bonddal – mondta Eben fáradt, feszült, egyben a találkozástól boldog hangon.

Phyllis azt mondta Ebennek, hogy haza kell mennie, mert ha egész éjjel fent marad azután, hogy hazaautózott Delaware-ból, másnap teljesen használhatatlan lesz az apja számára is. Felhívta Holley-t és Jeant, és szólt nekik, hogy Eben nemsokára hazaér, de ő ott marad a szobámban éjszakára.

– Menj haza az anyukádhoz, a nénikédhez és az öcsédhez – mondta IV. Ebennek, miután letette.

–Szükségük van rád. Az apád és én holnap is itt leszünk, amikor visszaérsz.

IV. Eben a testemre nézett; az átlátszó, műanyag oxigéncsőre, amely a jobb orrlyukamból futott a légcsövembe; vékony, máris cserepesedő ajkamra, lehunyt szememre és ernyedt arcizmaimra. Phyllis olvasott a gondolataiban.

– Menj haza, Eben. Próbálj meg nem aggódni. Apád még itt van velünk. És én nem engedem el. Odasétált az ágyam mellé, megfogta a kezem, és elkezdte masszírozni. Phyllis egész éjjel ott ült a gépek és az egy szál éjszakai ápolónő társaságában – aki óránként bejött ellenőrizni az állapotomat – és a kezemet fogta, fenntartva a kapcsolatot, amelyről pontosan tudta: elengedhetetlen ahhoz, hogy túléljem az éjszakát.

Közhelyes dolog arról beszélni, hogy délen milyen fontos az embereknek a család, de sok más közhelyhez hasonlóan ez is igaz. Amikor 1988-ban a Harvardra mentem, az egyik első dolog, ami az északiakkal kapcsolatban feltűnt, az volt, hogy némileg visszafogottabban nyilvánítanak ki egy déliek számára egyértelmű tényt: hogy a családom én vagyok. Életem során a családommal – a szüleimmel, a testvéreimmel, később Holley-val, IV. Ebennel és

Bonddal – való kapcsolatom mindig is az erőm és a kiegyensúlyozottságom létfontosságú forrását jelentette, de az utóbbi években még inkább. A családhoz fordultam a feltétel nélküli támogatásért abban a világban, ahol – legyen az észak vagy dél – ebből gyakran elég nagy hiány van. Holley-val az episzkopális templomba jártunk, és néha a gyerekeket is elvittük. De az a helyzet, hogy az utóbbi években már hajszálnyira voltam egy „K & H”-tól – olyasvalakitől, aki csak karácsonykor és húsvétkor jelenik meg a templom kapujában. Biztattam a fiúkat, hogy mondjanak este imát, de nem voltam az otthonunk spirituális vezetője. Sohasem sikerült elnyomnom magamban a kétséget, hogy hogyan lehetséges ez az egész. Bármennyire is szerettem volna gyermekkoromban hinni Istenben, a Mennyországban és a túlvilágban, az akadémiai idegsebészet szigorúan tudományos világában töltött évtizedeim határozottan megkérdőjelezték ezeknek a dolgoknak a létezését. A modern idegtudomány azt állítja, hogy a tudatosságot – az elmét, a lelket, a szellemet, vagy akárhogy is nevezzük azt a láthatatlan, megfoghatatlan részünket, amely azzá tesz minket, amik vagyunk – az agy hozza létre, és én nem igazán kételkedtem ennek az állításnak az igazságában. A legtöbb egészségügyi dolgozóhoz hasonlóan, akik közvetlen kapcsolatban állnak haldokló páciensekkel és a családjukkal, én is hallottam – még láttam is – néhány meglehetősen megmagyarázhatatlan jelenséget az évek során. Ezeket az eseményeket az „ismeretlen" fiókba archiváltam, majd otthagytam őket, azzal a meggyőződéssel, hogy mindegyik mögött valamilyen ésszerű magyarázat rejlik.

Nem mintha ellenezném a természetfelettiben való hitet. Orvosként, aki rendszeresen lát rendkívüli fizikai és lelki kínokat, eszem ágában sem lenne megtagadni bárkitől azt a vigaszt és reményt, amit a hit nyújthat. Sőt, én is nagyon örültem volna egy adagnak belőle. De minél idősebb lettem, ez annál valószínűtlenebbnek tűnt. Ahogy egy óceán erodálja a partot, úgy aknázta alá az évek során gyengéden, de kitartóan a tudományos világnézetem a képességemet arra, hogy valami nagyobban higgyek. A tudomány láthatóan a bizonyítékok szüntelen áradatát biztosította, amelytől az univerzumban való jelentőségünk még közelebb került a nullához. A hit nagyon szép dolog. De a tudományt nem érdekli, hogy mi a szép. Csak az érdekli, hogy mi létezik. Én kinetikusan tanulok, vagyis azáltal, hogy csinálok valamit. Ha nem érzek valamit, vagy nem tudom megérinteni, akkor nehéz érdeklődést tanúsítanom iránta. Ez a vágy sodort az idegsebészethez, hogy oda tudjak nyúlni, és meg tudjam érinteni azt, amit megérteni próbálok, amellett hogy olyan legyek, mint az apám. Bármilyen elvont és rejtélyes is az emberi agy, ugyanakkor rendkívül konkrét is. A Duke-ban orvostanhallgatóként nagyon élveztem, amikor belenéztem egy mikroszkópba, és tisztán láthattam a kecsesen kinyúló idegsejteket, amelyek elsütik azokat a szinaptikus kapcsolódásokat, amelyek életet adnak a tudatnak. Imádtam az elméleti tudásnak és az agysebészet teljes kézzelfoghatóságának a keverékét. Ahhoz, hogy hozzáférjünk az agyhoz, le kell húznunk a koponyát borító bőr- és szövetrétegeket, és be kell vetnünk egy nagy sebességű, pneumatikus eszközt, amelyet Midas Rex fúrónak neveznek. Az egy nagyon fejlett orvosi eszköz, több ezer dollárba kerül. Ugyanakkor, ha belegondolunk, igazából csak egy… fúró. És ugyanez a helyzet az agy műtéti gyógyításával, amely noha rendkívül összetett vállalkozás, igazából nem különbözik bármilyen más nagyon érzékeny, elektromos töltéssel rendelkező gép javításától. Elvégre az agy sem más, mint ahogy én azt nagyon is jól tudtam: egy gép, amely létrehozza a tudat jelenségét. Persze a tudósok még nem jöttek rá, hogy pontosan hogyan is csinálják ezt az idegsejtek, de ez csak idő kérdése. Ez minden áldott nap bebizonyosodott a műtőben. Bejön egy páciens fejfájással és megváltozott tudatállapotban. Az ember MRI-képet készít az agyáról, és felfedez egy daganatot. Általános érzéstelenítést adunk a páciensnek, eltávolítjuk a daganatot, és pár órával később a beteg ismét a világ tudatára ébred. Nincs több fejfájás. Nincs több megváltozott tudatállapot. Ez ennyire egyszerűnek tűnik. Én imádtam ezt az egyszerűséget – a tudomány tökéletes őszinteségét és tisztaságát. Sokra tartottam, hogy nem ad teret a fantáziának vagy a gondatlan gondolkozásnak. Ha egy tényről be lehet bizonyítani, hogy megingathatatlan és megbízható, akkor azt elfogadja. Ha nem, akkor elveti. Ez a megközelítés nem sok teret ad a léleknek és a szellemnek, a személyiség folytatólagos létezésének azután, hogy az azt támogató agy funkcionálása megszűnik. Még kevesebb teret ad azoknak a szavaknak, amelyeket újra és újra hallottam a templomban: „örökkévaló élet”. És ezért támaszkodtam oly nagymértékben a családomra – Holley-ra, a fiúkra, három lánytestvéremre és persze az anyámra és az apámra. Nagyon is szó szerinti értelemben képtelen lettem volna a hivatásom gyakorlására – nap nap után végrehajtani azokat a dolgokat, amelyeket csináltam, és végignézni azokat a dolgokat, amelyeket láttam – a tőlük kapott szeretet és megértés háttere nélkül. És ezért volt az, hogy Phyllis (miután beszélt a húgunkkal, Betsyvel telefonon) úgy döntött, hogy tesz nekem egy ígéretet aznap éjjel az egész család nevében. Ahogy ott ült, kezében az én ernyedt, szinte élettelen kezemmel, azt mondta nekem, történjék bármi, onnantól fogva mindig lesz ott mellettem valaki, és fogni fogja a kezemet. Nem engedünk el, Eben – mondta. – Szükséged van egy horgonyra, amely itt tart, ebben a világban, ahol szükségünk van rád. És ezt a horgonyt mi fogjuk biztosítani. Nem is tudta, mennyire fontosnak fog bizonyulni ez a horgony az elkövetkezendő napokban.

7.      A Forgó Dallam és az Átjáró

Valami megjelent a sötétségben. Lassan forgott, fehér-arany fényszálakat sugárzott, és ahogy ezt tette, az engem körbefogó sötétség hasadozni kezdett, majd széttöredezett. Ekkor egy újabb hangot hallottam meg: egy eleven hangot, olyat, mint a legrészletgazdagabb, legösszetettebb, leggyönyörűbb zene. Miközben a tiszta, fehér fény leereszkedett, a hang egyre erősebb lett, és elnyomta a monoton, mechanikus dübörgést, amely korábban – érzésem szerint eónokon (világkorszak, örökkévalóság – a szerk) át – az egyetlen társam volt egészen odáig.

A fény egyre közelebb került, körbe-körbe forgott, és létrehozta azokat a tiszta, fehér fényből álló szálakat, amelyeket – mint immár láttam – itt-ott arany pöttyözött. Utána a fény kellős közepén valami más is megjelent. Összpontosítottam a tudatomat, és megpróbáltam kitalálni, mi lehet az. Egy nyílás. Már egyáltalán nem a lassan forgó fényt bámultam, hanem átnéztem rajta. Abban a pillanatban, hogy ezt megértettem, elindultam felfelé. Gyorsan. Suhogás hangzott fel, és egy pillanat alatt átszálltam a nyíláson, majd egy teljesen új világban találtam magam. A legkülönösebb, leggyönyörűbb világban, amelyet valaha láttam. Ragyogó, eleven, extatikus, lenyűgöző… Egyik jelzőt a másik után halmozhatnám, hogy leírjam, milyennek tűnt ez a világ, de az összes kevés lenne. Úgy éreztem, mintha éppen megszületnék. Nem újjászületnék. Hanem… megszületnék.

Alattam vidéki táj volt. Zöld, buja, és olyan, mint a föld. A föld volt az. Csakhogy ugyanakkor mégsem. Olyan érzés volt, mint amikor az embert a szülei visszaviszik egy helyre, ahol nagyon kicsi gyermekként eltöltött pár évet. És már nem ismeri meg azt a helyet. Legalábbis így gondolja. De miközben körülnéz, valami magával ragadja, és ráébred, hogy egy része – mélyen odabent – mégis emlékszik arra a helyre, és boldog, hogy ismét ott lehet. Repültem, fák és rétek, patakok és vízesések felett szálltam el, időnként emberek felett is. Gyerekek is voltak ott, nevettek és játszottak. Az emberek énekeltek és körtáncot jártak, néha egy-egy kutyát is láttam szaladgálni és ugrálni közöttük, éppen annyira telve boldogsággal, mint az emberek. Egyszerű, de gyönyörű ruhákat viseltek, és számomra úgy tűnt, mintha a ruháik színében ugyanaz az eleven melegség tükröződne, mint a körülöttük nyíló és burjánzó virágokban és fákban. Egy gyönyörű, elképesztő álomvilág…

Csakhogy ez nem álom volt. Bár azt nem tudtam, hol vagyok, és még azt sem, hogy ki vagyok, egy dologban teljesen biztos voltam: ez a hely, ahol hirtelen ott találtam magam, teljesen valóságos. A „valóságos” szó egy elvont dolgot jelöl, és dühítően hatástalan annak leírására, amivel próbálkozom. Képzeljük el, hogy gyermekek vagyunk, és moziba megyünk egy nyári napon. Lehet, hogy a film jó, és remekül szórakozunk. De a vetítés után kisétálunk a moziból, vissza a nyári délután mély, eleven, otthonos melegébe. És miközben megcsap minket a levegő és a napfény, azon tűnődünk, miért vesztegettük el ezt a csodálatos napot arra, hogy egy sötét moziban ücsörögjünk. Szorozzák meg ezt az érzést ezerrel, és még akkor sem fogják közel sem átérezni azt, amit én azzal a hellyel kapcsolatban.

Nem tudom, mennyi ideig repültem pontosan (azon a helyen más volt az idő, mint az az egyszerű, lineáris idő, amelyet a földön tapasztalhatunk, és éppen olyan lehetetlen a leírása, mint bármi egyébé ott). De egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok egyedül odafent. Volt valaki mellettem: egy gyönyörű lány széles arccsontokkal és mélykék szemekkel. Ugyanolyan parasztias öltözéket viselt, mint az emberek a lenti faluban. Kedves arcát aranybarna fürtök keretezték. Együtt haladtunk egy bonyolult mintázatú felületen, amely szinte megelevenedett a leírhatatlan, élénk színektől – mintha egy pillangó szárnya lett volna. Ami azt illeti, többmilliónyi pillangó vett minket körül – hatalmas hullámokban csapkodtak körülöttünk, buktak le a zöldbe, majd tértek vissza mellénk. Nem egyetlen, különálló lepke jelent meg, hanem az összes együtt, akik mintegy az élet és a színek folyójaként úsztak a levegőben. Mi ketten lassú, kanyargós útvonalon szálltunk a levegőben a sorra megjelenő virágok és a fákon kipattanó rügyek mellett. A lány ruhája egyszerű volt, de a színei – baba–, indigókék és halvány narancs-barack – ugyanabban a rendkívüli élénkségben pompáztak, mint minden más körülöttünk. A lány tekintetétől pár pillanat alatt úgy érezhette az ember, hogy értelmet nyer egész addigi élete — függetlenül attól, mi is történt odáig. Nem, nem romantikus volt. Valahogy felülemelkedett mindezen… erősebb volt az összes földön tapasztalható szeretetnél. Egy magasabb szintről beszélek, amely magában hordozta a szeretet összes fajtáját, egyúttal őszintébb és tisztább volt mindegyiknél. Szavak nélkül beszélt hozzám. A közlendője úgy hatolt át rajtam, mint a szél, és azonnal megértettem, mennyire igaz.

Ezt ugyanúgy tudtam, mint azt, hogy a körülöttünk lévő világ valóságos – nem valamiféle tünékeny, alaptalan képzelgés. A lány közlendője három részből állt, és ha földi nyelvre kellene tolmácsolnom, akkor azt mondanám, valami ilyesmiről szólt:

„Kedvesem, téged szeretnek és nagyra becsülnek, mindörökké.”

„Nincs mitől félned.”

„Semmilyen hibát nem tudsz elkövetni.”

Amikor az üzenete végigáramlott bennem, mérhetetlen, őrült megkönnyebbülés öntött el. Olyan volt, mintha megkaptam volna annak a játéknak a szabályait, amelyet egész életemben játszottam anélkül, hogy teljesen értettem volna. Sok dolgot meg fogunk mutatni itt neked – folytatta a lány, ismét csak szavak nélkül, úgy, hogy az üzenet lényegét adta át. – De utána vissza fogsz menni. Ez csak egyetlen kérdést váltott ki belőlem. Vissza… Hova?

Ne feledjék, ki beszél most önökhöz. Én nem vagyok egy elpuhult szentimentalista. Láttam már halált. Tudom, milyen, amikor egy élő ember, akivel jobb napokon beszélgettünk és viccelődtünk, élettelen valamivé változik a műtőasztalon, miután órákig küzdöttünk azért, hogy testének gépezetét működésben tartsuk. Tudom, milyen kívülről a szenvedés, ismerem a választ nem remélő gyászt a halott szeretteinek arcán, akik elveszítették azt, akiről nem is gondolták, hogy elveszíthetik. Ismerem a biológiát, és noha a fizikát kevésbé, az sem teljesen idegen számomra. Különbséget tudok tenni a képzelgés és a valóság között, és tudom, hogy ez az élmény, amelyről még egy homályos, abszolút nem kielégítő beszámolót is nehezemre esik nyújtani, életem legvalóságosabb élménye volt. Ami azt illeti, csak az versenyezhet vele valóságosságban, ami utána következett.

8.      Izrael

Másnap reggel nyolcra Holley visszatért a szobámba. Felváltotta Phyllist, leült az ágyam melletti székre, és ő kezdte szorongatni a továbbra is ernyedt kezemet Nagyjából délelőtt tizenegyre Michael Sullivan is megérkezett, és mindenki körbeállta az ágyam. Betsy megfogta a kezemet, hogy én is a kör része legyek. Michael mondta az imát…

9.      A Mag

Mindeközben én a felhők birodalmában tartózkodtam. Nagy, pufók, rózsásfehér felhők között, amelyek élesen kirajzolódtak a sötét, kékesfekete égbolt előtt. A felhőknél magasabban – mérhetetlenül magasabban – áttetsző íveket láttam, ragyogó lényeket az égben, amelyek hosszú nyomvonalakat hagytak maguk után. Madarak? Angyalok? Ezek a szavak akkor merültek fel bennem, amikor elkezdtem leírni az élményeimet. De egyik sem jellemzi pontosan ezeket a lényeket, amelyek teljes mértékben különböztek bármitől, amit ezen a bolygón tapasztalhattam. Fejlettebbek voltak. Emelkedettebbek. Odafentről egy erőteljes, diadalmas szózatként mennydörgő hang szállt le, és kíváncsi voltam, hogy vajon a szárnyas lények adják-e ki. Most, utólag belegondolva, az is felmerült bennem, hogy ezeknek a repkedő lényeknek a boldogsága akkora volt, hogy muszáj lehetett valami hangot kiadniuk. Ha a boldogság nem távozott volna belőlük ezen a módon, akkor egyszerűen nem bírták volna magukban tartani. A hang szinte megfogható és szilárd volt, mint egy eső, amelyet érez az ember a bőrén, de nem ázik át tőle.

A látás és a hallás nem különült el azon a helyen, ahol voltam. Hallottam a fenti szikrázó lények ezüstös testének szépségét, és láttam a daluk forrongó, örömteli tökéletességét. Úgy tűnt, mintha nem láthatnék vagy hallhatnék semmit abban a világban anélkül, hogy a részévé ne válnék – anélkül, hogy valami titokzatos módon ne kapcsolódnék hozzá. Ismét visszatérve a mostani nézőpontomhoz, úgy gondolnám, hogy abban a világban nem is igazán lehetett nézni vagy látni semmit, mert ezek a szavak önmagukban is olyan elkülönülést jeleznek, amilyen ott nem létezett. Minden megkülönböztethető volt, ugyanakkor minden valami másnak a része is, mint egy perzsaszőnyeg gazdag és összefonódó mintázata, vagy egy pillangó szárnyáé. Meleg szél fújt végig rajtam, az a fajta, amely a legtökéletesebb nyári napokon kel szárnyra. Megtáncoltatta a fák levelét, és mennyei folyóként áramlott körülöttem. Isteni szellő volt. Mindent megváltoztatott, még magasabb oktávra, egy emelkedettebb vibrálási szintre mozdította körülöttem a világot.

Noha még mindig híján voltam nyelvi képességeim nagy részének, legalábbis abban az értelemben, ahogy itt a földön gondolunk erre, szavak nélkül is kérdezősködni kezdtem ettől a széltől – és attól az isteni lénytől, akinek a munkáját megéreztem benne vagy mögötte.

Hol van ez a hely?

Ki vagyok én?

Miért vagyok itt?

Ahányszor feltettem valamelyik kérdést, azonnal megkaptam a választ a fény, szín, szeretet és szépség rajtam árhullámként végigsöprő robbanásában. Ezekben a kitörésekben az volt a gyönyörű, hogy nem egyszerűen csak belém fojtották a kérdéseket azzal, hogy elnyomták őket. Hanem választ adtak, de a nyelven felülemelkedő módon. Bennem közvetlenül felmerülő gondolatok formájában. De ezek nem olyan gondolatok voltak, amilyeneket itt a Földön gondolunk Nem voltak homályosak, testetlenek vagy elvontak. Szilárd, azonnali gondolatok voltak – forróbbak a tűznél, nedvesebbek a víznél –, és ahogy megkaptam őket, képes voltam azonnal, minden erőfeszítés nélkül megérteni olyan dolgokat, amelyek felfogásához itt a földön évekre lett volna szükségem.

Folytattam az előrehaladást, és egyszer csak bejutottam egy hatalmas, teljesen sötét, végtelen űrbe, amely ugyanakkor határtalanul megnyugtató is volt. Akármilyen koromsötétnek tűnt, ragyogott benne a fény: egy olyan fény, amely a közelemben érzett, szikrázó korongból eredt. Egy olyan szinte eleven és szinte szilárd korongból, amilyen az angyalok dala is volt. A helyzetem furcsa módon valami olyasmire emlékeztetett, mint a magzaté az anyaméhben. A magzat a méhlepény néma társaságában lebeg a magzatvízben, a méhlepény táplálja és teszi lehetővé számára a kapcsolattartást a mindenhol jelen lévő, ugyanakkor láthatatlan anyjával. Az „anya” ebben az esetben Isten volt, a Teremtő, az univerzum létrehozásáért és a benne lévő dolgokért felelős Forrás. Olyan közel kerültem hozzá, mintha nem is maradt volna távolság köztem és Isten között. Ugyanakkor érzékeltem a Teremtő végtelen kiterjedését, tudtam, milyen elhanyagolhatóan kicsi vagyok hozzá képest. Időnként az Om szót fogom használni, amikor Istenre hivatkozom, mert a kómám után eredetileg így neveztem írásban. Az Om volt az a hang, amelyre emlékeztem azzal a mindentudó, mindenható és feltétel nélkül szerető Istennel kapcsolatban, de semmilyen őt leíró szó nem lenne elég kifejező. Rájöttem, hogy az Omot tőlem elválasztó tiszta űr miatt van szükségem a korongra társként. Bizonyos értelemben – amit nem voltam képes teljesen felfogni, ugyanakkor teljes mértékben hittem benne – a Korong valamiféle „tolmácsként” működött köztem és az engem körülvevő rendkívüli lény között.

Olyan volt, mintha beleszülettem volna egy nagyobb világba, és maga az univerzum lett volna egy hatalmas, kozmikus anyaméh, és a Korong (aki valamilyen módon összekötődött a Pillangószárnyon Szálló Lánnyal) vezetett volna végig ezen a folyamaton. Később, amikor visszatértem, találtam egy idézetet a tizenhetedik századi költőtől, Henry Vaughantól, amely némiképpen megközelítette ennek a helynek a leírását – ennek a hatalmas, tintafekete magénak, amely maga volt az Istenség otthona.

„Azt mondják, Istenben van egy mély, de szikrázó sötétség…”

És pontosan erről volt szó: a tintafeketeségről, amely ugyanakkor szinte túlcsordult a ragyogástól. A kérdések és a válaszok folytatódtak. Noha még mindig nem a nyelvnek abban a formájában érkeztek, amelyet ismerünk, a Lény „hangja” meleg volt, továbbá – bármilyen furcsán is hangzik ez – személyes. Megértette az embereket, megvoltak benne azok a tulajdonságok, amelyek bennünk, csak végtelenül nagyobb mértékben. Mélyen ismert engem, és tele volt olyan dolgokkal, amelyeket egész életemben az emberi lényekkel és csak az emberi lényekkel azonosítottam: melegséggel, együttérzéssel, pátosszal… sőt, iróniával és humorral is.

Om a Korongon keresztül elmagyarázta nekem, hogy nem egy univerzum van, hanem sok – ami azt illeti, több, mint amennyit én el tudok képzelni , de mindegyik mélyén a szeretet lakozik. A gonoszság az összes többi univerzumban is jelen van, de csak nagyon apró nyomokban. A gonoszságra azért van szükség, mert nélküle nem valósulhat meg a szabad akarat, szabad akarat nélkül pedig nincs fejlődés – nincs előrehaladás, nincs esélyünk arra, hogy azzá váljunk, amivé Isten vágyik tenni minket. Akármilyen rettenetesnek és mindenhatónak is tűnik néha a gonosz egy olyan világban, mint a miénk, a teljes képet nézve a szeretet dominál legyőzhetetlenül, és végső soron mindig az győz. Megszámolhatatlan univerzumon keresztül láttam az élet pezsgését, beleértve olyanokat is, ahol sokkal fejlettebbé vált az intelligencia, mint az embereknél. Láttam, hogy számtalan magasabb dimenzió létezik, de csak úgy lehet megismerni ezeket a dimenziókat, ha az ember beléjük hatol, és közvetlenül tapasztalja meg őket. Alacsonyabb dimenzionális szintről nem lehet megismerni vagy megérteni őket. Ezeken a magasabb szinteken is létezik ok és okozat, de a mi földi felfogásunkon túlmenő értelemben. Az idő és a tér világa, amelyben ebben a földi birodalomban mozgunk, szorosan és sok szálon összefügg ezekkel a felsőbb világokkal. Más szóval, azok a világok nem különülnek el tőlünk teljesen, mert az összes világ ugyanannak a felettünk húzódó isteni Valóságnak a része. Azokból a felsőbb világokból bármilyen időbe vagy helyre el lehet jutni a mi világunkban.

Életem hátralévő részét, sőt, még annál is többet fog igényelni mindannak kibontása, amit odafent tudtam meg. A nekem átadott tudást nem „tanították” nekem úgy, ahogyan a történelmet vagy egy matematikai elméletet szoktak. A felismerések azonnal jöttek létre bennem, nem kellett felfognom és megemésztenem őket. A tudás azonnal és örökre eltárolódott bennem, memorizálás nélkül. Nem halványodott el, ahogyan a hétköznapi információk szoktak, és a mai napig teljes egészében a birtokomban van, sokkal tisztábban, mint mindaz, amit évekig tanultam az iskolában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden további nélkül a rendelkezésemre áll. Ugyanis itt, a földi életben kénytelen vagyok a korlátok közé szorított fizikai testem és agyam segítségével felfogni. De azért itt van bennem. Érzem, ahogy áthat. Egy olyan embernek, mint én, aki egész életében keményen dolgozott azért, hogy régimódi módszerekkel halmozzon fel tudást és ismereteket, ennek a fejlettebb tanulási folyamatnak a felfedezése önmagában is elegendő ahhoz, hogy legyen min gondolkoznia az elkövetkezendő időszakokban…

A Földön tartózkodó családom és orvosaim sajnálatos módon egészen más helyzetben voltak.

10.  Ami számít

…Anya és apa már nagyon korán – annyira, hogy nem is emlékszem, mikor – elárulták, hogy örökbe fogadtak (vagyis „kiválasztottak”, ahogy ők fogalmazták, mivel, nyugtattak meg, amint megláttak, abban a pillanatban tudták, hogy az ő gyermekük vagyok). Nem ők voltak a vér szerinti szüleim, de éppen annyira szerettek, mintha a saját húsuk és vérük lettem volna. Már gyermekkoromban tudtam, hogy 1954 áprilisában fogadtak örökbe, négy hónaposan, és hogy a vér szerinti anyám tizenhat éves hajadon volt – másodikos gimnazista –, amikor életet adott nekem. A fiúja, egy végzős diák, aki nem lett volna képes a közeljövőben eltartani egy gyermeket, beleegyezett, hogy örökbe adjanak, noha egyikük sem akarta ezt igazán. Ezeket az információkat olyan fiatalon megkaptam, hogy egyszerűen részévé váltak annak, aki vagyok, és éppen annyira elfogadtam őket minden kérdés nélkül, mint azt, hogy fekete hajam van, szeretem a hamburgert, és nem szeretem a karfiolt Éppen annyira szerettem mostohaszüleimet, mintha vér szerintiek lettek volna, és ők egyértelműen ugyanígy éreztek irántam. A nővéremet, Jeant szintén örökbe fogadták, de az én örökbefogadásom után az anyámnak sikerült teherbe esnie. Egy kislányt szült – a húgomat, Betsyt –, majd öt évvel később megszületett Phyllis, a legkisebb húgunk is. Minden értelemben édestestvérek voltunk. Tudtam, hogy bárhonnan is származom, a fivérük vagyok, ők pedig a testvéreim. Olyan családban nőttem fel, amely nemcsak szeretett, de hitt is bennem, és támogatott az álmaim megvalósításában. Beleértve azt az álmot is, amely középiskolában ragadott magával, és el sem engedett, amíg be nem teljesítettem: hogy idegsebész lehessek, mint az apám.

A főiskola és az orvosi egyetem alatt nem is gondolkoztam az örökbefogadásomon – legalábbis tudatosan. Többször kapcsolatba léptem az Észak-karolinai Gyermekotthonnal, hogy érdeklődjek, nem szeretne-e találkozni velem az édesanyám. De Észak-Karolinának vannak a legszigorúbb gyermekvédelmi törvényei az örökbefogadások titkosságát illetően, még abban az esetben is, ha a vér szerint szülők és a gyermek nagyon szeretnek megismerni egymást. A húszas éveim vége felé egyre kevesebbet gondoltam erre. Miután megismerkedtem Holley-val, és családot alapítottunk, még messzebb kerültem ettől a kérdéstől. Vagy az még mélyebbre került bennem.

IV. Eben l999-ben, tizenkét éves korában, amikor még Massachusettsben éltünk, hatodikban kapott egy családfával kapcsolatos feladatot az iskolában. Tudta, hogy engem örökbe fogadtak, vagyis vannak olyan egyenes ági rokonai, akiket nem ismer személyesen, de még csak névről sem. Ez a feladat bogarat ültetett a fejébe – egy mély kíváncsiságot ébresztett benne, amelyről addig nem tudta, hogy megvan benne. Megkérdezte tőlem, hogy nem tudnánk-e megkeresni a vér szerinti szüleimet. Elmeséltem neki, hogy az elmúlt évek során időnként én magam is megpróbálkoztam ezzel, és érdeklődtem az Északkarolinai Gyermekotthonnál, hogy nincs-e valami hírük. Ha a vér szerinti anyám vagy apám fel szeretné venni velem a kapcsolatot, arról ők tudnának. De soha nem válaszoltak. Nem mintha ez zavart volna. – A körülményeket tekintve ez teljesen normális – magyaráztam Ebennek. – Ez nem jelenti azt, hogy a vér szerinti anyám ne szeretett volna, vagy hogy ne szeretne téged, ha valaha találkozna veled. De nem akar, nagy valószínűséggel azért, mert úgy érzi, hogy neked és nekem megvan a saját családunk, és nem akar ebbe belezavarni. De Eben nem tágított, úgyhogy végül úgy döntöttem, a kedvére teszek, és írtam egy Betty nevű szociális munkásnak a gyermekotthonba, aki korábban is segített már nekem. Pár héttel később, 2000 februárjának havas, pénteki délutánján IV. Eben és én éppen Bostonból Maine-be autóztunk egy síelős hétvégére, amikor eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom Bettyt, jutott-e valamire.  Beütöttem a mobilszámát, és ő felvette.

– Nos, az a helyzet – mondta –, hogy vannak híreim. Remélem, ül.

Valóban ültem, úgyhogy ezt beismertem, csak azt hagytam ki, hogy autót vezetek éppen hóviharban.

– Mint kiderült, dr. Alexander, a vér szerinti szülei összeházasodtak.

A szívem zakatolni kezdett a mellkasomban, és az előttem elterülő út hirtelen irreálisnak és távolinak tűnt. Noha tisztában voltam azzal, hogy a szüleim szerették egymást, mindig is azt feltételeztem, hogy miután örökbe adtak engem, szétváltak útjaik. Azonnal megjelent a fejemben egy kép. A vér szerinti szüleim és az otthonuk képe. Azé az otthoné, amelyet soha nem ismertem. Azé az otthoné, amelyben… nekem nem volt helyem. Betty félbeszakította a gondolataimat.

 – Dr Alexander?

– Igen – válaszoltam lassan. – Itt vagyok.

– Ez nem minden.

Eben döbbenetére leparkoltam az út szélén, és azt mondtam Bettynek, hogy folytassa.

– A szüleinek három további gyermekük született: két lány és egy fiú. Felvettem a kapcsolatot az idősebb lánnyal, aki elmondta, hogy a húga két éve meghalt. A szülei még mindig gyászolják.

– Akkor ez azt jelenti…? – kérdeztem hosszú szünet után, továbbra is bénultan, feldolgozásra képtelenül fogadva a híreket.

– Sajnálom, dr. Alexander, de igen… Ez azt jelenti, hogy nem egyezett bele a kapcsolatfelvételbe.

Eben mocorogni kezdett a mögöttem lévő ülésen, láthatóan annak tudatában, hogy valami fontos dolog történt, de neki fogalma sincs arról, hogy micsoda.

– Mi az, apa? – kérdezte, miután letettem a telefont.

– Semmi – feleltem. – A szervezet továbbra sem tud sokat de dolgoznak rajta. Talán majd később. Esetleg…

De nem bírtam többet mondani. Odakint ekkor kezdett csak igazán neki a hóvihar. Alig száz métert láttam az útból a körülöttünk elterülő alacsony, hófehér erdőben. Sebességbe tettem az autót, elővigyázatosan belenéztem a visszapillantóba, majd felhajtottam az útra. Egy pillanat alatt teljesen megváltozott az önmagamról alkotott képem. Persze, ezután a telefonbeszélgetés után is ugyanaz maradtam, aki korábban voltam: még mindig tudós, még mindig orvos, még mindig apa, még mindig férj. Ugyanakkor életemben akkor először éreztem magam árvának. Olyasvalakinek, akiről lemondtak. Olyasvalakinek, akit nem akartak igazán, százszázalékosan. Ez előtt a telefonbeszélgetés előtt soha nem gondoltam magamra úgy, mint olyasvalakire, akit lenyisszantottak az eredetéről. Soha nem annak alapján határoztam meg magam, amit elveszítettem, és amit soha nem nyerhetek vissza. De hirtelen csak ezt láttam magamból. A következő hónapok során a bánat óceánja nyílt meg bennem: egy olyan óceán, amely mindannak elnyelésével és elsüllyesztésével fenyegetett, aminek a létrehozásán olyan keményen dolgoztam addig. És ezt még rosszabbá tette a képtelenségem arra, hogy felfogjam, mi okozza ezt a helyzetet. Korábban is találkoztam már problémákkal önmagamban – a hibáimnak szoktam nevezni ezeket –, és javítottam rajtuk Az orvosi karon és a sebészként töltött első éveim során például egy olyan szubkultúra tagja voltam, ahol a komoly iváson megfelelő körülmények között csak mosolyogtak. De 1991-ben kezdtem észrevenni, hogy kezdem kissé túl mohón várni a szabadnapjaimat és az azokkal járó italokat. Akkor úgy döntöttem, hogy ideje végleg szakítanom az alkohollal. Ez semmiképpen sem volt könnyű – nagyobb mértékben támaszkodtam a stressz kiengedésének erre a formájára, mint annak tudatában lettem volna –, és csak a családom segítségével sikerült túlélnem a józanságnak ezt az első időszakát. Most pedig itt van ez az új probléma, amelyért egyértelműen csak engem lehet hibáztatni. Kaphattam volna segítséget, ha úgy döntök, hogy kérek. Miért nem voltam képes csírájában elfojtani? Egyszerűen nem tűnt igazságosnak, hogy egy kis darabka információ a múltamról egy olyan darabka, amelyre egyáltalán nem lehettem hatással – ennyire kihúzza a lábam alól a talajt érzelmileg és szakmailag is.

Úgyhogy küzdöttem. És hitetlenkedve vettem észre, hogy még nehezebbé válik teljesítenem orvosi, atyai és férji kötelességeimet. Holley, látván, hogy nem vagyok a legjobb formámban, bejelentett minket párterapiára. Noha azt csak részben értette, hogy mi okozza a problémát, megbocsátotta nekem, hogy belesüllyedek az elkeseredés posványába, és mindent megtett, hogy kihúzzon belőle. A depresszióm a munkámra is hatással volt. A szüleim persze tudtak erről a változásról, és noha egyértelmű volt számomra, hogy megbocsátanak nekem, majdnem belehaltam abba hogy az idegsebészi karrierem lefelé tendál – ők pedig nem tehetnek mást, csak a partvonalról figyelhetik ezt. Az én részvételem nélkül nem tudott rajtam segíteni a családom. Végül annak is a tanúja lehettem, ahogy ez az új bánat még valamit elsöpör, az utolsó, félig beismert reményemet arra, hogy van valami személyes elem is az univerzumban – egy, a tudományon túli erő. Kevésbé szakmai megfogalmazásban, eltüntette belőlem a hitet, hogy létezhet Valaki, aki tényleg szeret és aggódik értem – hogy bárki is meghallgatja, sőt, megválaszolja az imáimat. Az után a hóviharban lefolytatott beszélgetés után a szerető, személyes Isten fogalma – egy olyan kultúrába születve, amely őszinte komolysággal kezeli Istent – teljesen eltűnt belőlem. Létezik olyan erő vagy intelligencia, amely mindnyájunkra vigyáz? Aki tényleg szeretettel fordul az emberek felé? Meglepetten voltam kénytelen beismerni, hogy minden orvosi tanulmányom és gyakorlatom ellenére még mindig mohón, még ha csak titokban is, vágyom a válaszra, éppen úgy, ahogyan a vér szerinti szüleimmel kapcsolatos válaszokra is kíváncsibb voltam, mint azt bevallottam magamnak.

Sajnálatos módon a válasz arra a kérdésre, hogy létezik-e ilyen Valaki, ugyanaz volt, mint a válasz arra, hogy vajon a vér szerinti szüleim visszafogadnak-e valaha az életükbe és a szívükbe. És ez a válasz a nem volt.

11.  A lefelé haladó spirál vége

Az ezt követő hét évet eléggé megszenvedte a karrierem és a családom. A környezetem – a hozzám legközelebb álló tagjait is beleértve – sokáig még csak nem is volt biztos abban, mi okozza a problémát. De Holley és a testvéreim a szinte mellékes megjegyzéseimből fokozatosan összerakták a képet. Végül 2007 júliusában, amikor egy dél-karolinai tengerparton nyaraltunk, Betsy és Phyllis séta közben megemlítették ezt a témát.

– Nem gondoltál meg arra, hogy írj egy újabb levelet a családodnak? – kérdezte Phyllis.

– Igen-tette hozzá Betsy. – Lehet, hogy azóta megváltoztak a dolgok, soha nem lehet tudni.

Betsy nem sokkal korábban beszélt nekünk arról, hogy maga is örökbefogadáson gondolkozik, úgyhogy nem lepett meg túlzottan, hogy előkerült ez a téma. Ennek ellenére az volt a közvetlen reakcióm – inkább mentálisan, mint szavakba öntve – hogy: jaj, csak ezt ne! Még nem felejtettem el azt a mély szakadékot, amely megnyílt alattam a hét évvel korábbi elutasításkor. De tudtam, hogy Betsynek és Phyllisnek helyén van a szíve. Tudták, hogy szenvedek, sikerült végre kideríteniük, hogy miért, és azt szerették volna – teljesen jogosan –, ha a sarkamra állok, és megpróbálom megoldani a problémát. Biztosítottak arról, hogy velem tartanak ezen az úton – hogy nem egyedül kell majd megtennem, mint korábban. Egy csapat vagyunk.

Úgyhogy 2007 augusztusának elején írtam egy névtelen levelet a vér szerinti húgomnak, a szóban forgó kapu őrének, és elküldtem Bettynek az Észak-karolinai Gyermekotthonba hogy továbbítsa:

Kedves Húgom,

szeretnék kapcsolatba lépni veled, a fivérünkkel és a szüleinkkel. Erről hosszan beszélgettünk az örökbe fogadó anyámmal és a mostohatestvéreimmel, és a támogatásuk és érdeklődésük ismét felszította bennem a vágyat, hogy többet megtudjak a vér szerinti családomról. Két fiamat (9 és 19 évesek) is érdekli a családjuk. Mi hárman és a feleségem hálásak lennénk minden információért, amit szívesen megosztanátok velünk. Ami engem illet, a szüleim életével és korábbi éveikkel kapcsolatos kérdések merülnek fel bennem. Mi érdekli őket, milyen a személyiségük? Mivel egyikünk sem lesz fiatalabb, reménykedem abban, hogy minél hamarabb megismerhetem őket. Ennek körülményeit közös megegyezéssel állapíthatjuk meg. Szeretnem, ha tudnád, hogy teljes mértékben tiszteletben fogom tartani, hogy mit szeretnének megosztani velem. Csodálatos emberek fogadtak engem örökbe, és becsülöm a szüleim fiatalon meghozott döntését. Érdeklődésem őszinte, és tiszteletben tartja a szüleim által szükségesnek tartott határokat. Rendkívül értékelem, hogy szánsz ennek néhány gondolatot. A legmélyebb tisztelettel,

A Bátyád

Pár héttel később kaptam egy levelet a gyermekotthontól. A vér szerinti húgom küldte. „Igen, nagyon szeretnénk veled találkozni” – írta. Észak Karolina törvényei lehetetlenné tették, hogy bármilyen, az azonosítására felhasználható információt közöljön velem, de ezeket megkerülve sikerült az első valódi morzsákat átadnia nekem a vérszerinti családom tagjairól, akikkel soha nem találkoztam. Amikor arról írt, hogy a vér szerinti apám haditengerészeti pilóta volt, az teljesen megdöbbentett: nem csoda, hogy mindig is szerettem repülőgépekből kiugrani és vitorlázórepülőzni. Azt még nagyobb csodálkozással vettem tudomásul, hogy a vér szerinti apám emellett egy űrhajósképzést is elvégzett a NASA-nál az Apollo-küldetések időszakában, a 60-as évek közepén (én magam is gondolkoztam azon, hogy részt veszek egy űrsikló-specialista szakképzésen 1983-ban). Később apám a PanAmnél és a Deltánál dolgozott pilótaként.

Októberében végre találkozhattam a vér szerinti szüleimmel, Ann-nel és Richarddal, továbbá a vértestvéreimmel, Kathyvel és Daviddel. Ann mindent elmesélt arról, amikor 1953-ban három hónapot a Florence Crittenden Leányanyák Otthonában töltött, a Charlotte Memorial kórház mellett. Ott minden lánynak álneve volt, és anyám, aki imádta az amerikai történelmet, a Virginia Dare-t használta – az első kisbaba nevét, aki brit telepesektől született az Újvilágban. A legtöbb lány csak Dare nek szólította. Tizenhat évesen ő volt ott a legfiatalabb. Elmesélte, hogy az apukája bármit hajlandó lett volna megtenni érte, amikor értesült a „kellemetlenségről”. Szükség esetén akár arra is hajlandó lett volna, hogy az egész családot összepakolja és elköltöztesse. Egy ideje már munka nélkül volt, és egy újabb kisgyerek érkezése a családba hatalmas anyagi megpróbáltatást jelentett volna, nem beszélve az egyéb problémákról. Egy közeli barátja még egy olyan orvost is említett neki a dél-karolinai Dillonból, aki „megoldja a dolgokat”. De anyám anyja hallani sem akart ilyesmiről. Ann elmesélte, hogyan nézte a frissen érkezett hidegfront szelében vadul szikrázó csillagokat azon a fagyos, decemberi éjszakán 1953-ban – hogyan sétált végig a kihalt utcákon az alacsonyan száguldó felhők alatt. Akkor éppen egyedül szeretett volna lenni a holddal, a csillagokkal és a nemsokára megszületendő fiával – velem.

– A félhold alacsonyan lebegett nyugaton. A ragyogó Jupiter éppen felkelt, hogy egész éjjel vigyázzon ránk.

Richard imádta a természettudományokat és az asztronómiát, és később elmesélte nekem, hogy aznap éjjel éppen oppozícióban volt a Jupiter, és csak kilenc évvel később ragyogott megint ugyanolyan fényesen. Ez alatt az idő alatt sok változás történt az életünkben, beleértve két újabb gyermek megszületését. De akkor csak arra tudtam gondolni, milyen gyönyörűnek és ragyogónak tűnik a bolygók királya, amint felülről figyel bennünket. Amikor belépett a kórház előcsarnokába, egy varázslatos gondolat merült fel benne. A lányok általában két hétig maradnak még a Crittenden Otthonban, miután megszülik gyermeküket, majd hazamennek, és ott folytatják az életüket, ahol abbahagyták. Ha tényleg lebabázik aznap este, akkor mind ő, mind én otthon lehetünk karácsonyra – már ha tényleg elengedik két héten belül. Milyen tökéletes csoda lenne, ha engem karácsonyra hazavinnének. Dr. Crawford éppen akkor érkezett meg egy másik szülésről, és rettenetesen fáradtnak tűnt – mesélte Ann. Éterrel átitatott ruhával terítette le anyám arcát fájdalomcsillapítás céljából, úgyhogy Ann csak félig volt magánál, amikor egy utolsó, hatalmas nyomással életet adott első gyermekének. Ann elmesélte, mennyire szeretett volna magához ölelni, megsimogatni, és hogy soha nem fogja elfelejteni a sírásomat, amit addig hallgatott, amíg le nem győzte a kimerültség és az éter.

A következő négy óra során először a Mars, majd a Szaturnusz, a Merkúr és végül a ragyogó Vénusz is felkelt a keleti égbolton, hogy üdvözöljenek engem a világban. Mindeközben Ann mélyebben aludt, mint hónapok óta bármikor. Az ápolónő még napfelkelte előtt felébresztette.

– Itt van valaki, akivel szeretném, ha megismerkednél – mondta vidáman, majd megmutatott neki engem egy égkék takaróba burkolva, hogy megcsodálhasson.

– Az ápolónők egyetértettek abban, hogy te vagy a leggyönyörűbb baba az egész osztályon. Majdnem szétvetett a büszkeség – mesélte Ann.

De bármennyire is szeretett volna megtartani, hamarosan szembesülnie kellett a hideg tényekkel, miszerint ez nem lehetséges. Richard arról ábrándozott, hogy egyetemre megy, de álmokból nem lehetett engem etetni. Lehet, hogy megéreztem Ann fájdalmát, mert felhagytam a táplálkozással. Tizenegy naposan diagnosztizálták, hogy „nem fejlődöm rendesen”, és az első karácsonyomat, majd a következő kilenc napot a charlotte-i kórházban töltöttem. Miután átvettek a kórházban, Ann busszal hazautazott kis szülővárosába. Azt a karácsonyt a szüleivel, a testvéreivel és a barátaival töltötte, akiket három hónapig nem látott. És nélkülem. Mire ismét enni kezdtem, sínre került a saját, külön életem. Ann megérezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát, és nem fogják engedni, hogy megtartson. Amikor közvetlenül újév után felhívta a kórházat, elmondták neki, hogy átküldtek a greensborói gyermekotthonba.

– Átküldték egy önkéntessel? Milyen igazságtalan! – mondta Ann.

A következő három hónapot egy újszülöttszobában töltöttem több másik csecsemővel együtt, akiket szintén nem tudott az anyjuk nevelni. A szoba egy kékesszürke viktoriánus ház emeletén volt, amelyet a gyermekotthonnak adományoztak.

– Az első otthonod egy nagyon kellemes hely volt – nevetett Ann –, annak ellenére, hogy leginkább csak egy babakollégium volt.

– Ann három órát utazott busszal hat alkalommal a következő néhány hónap során, hogy láthasson, és eközben elszántan próbált kiötölni valamit, hogy megtarthasson. Egyszer az anyjával látogatott meg, egyszer Richarddal (bár a nővérek neki csak üvegen keresztül mutattak meg – nem engedték be velem egy helyiségbe, azt pedig semmiképpen nem hagyták volna, hogy a karjába vegyen).

1954 márciusának végére egyértelművé vált, hogy a dolgok nem Ann kívánságai szerint alakulnak. Le kellett mondania rólam. Az anyjával még egyszer, utoljára elbuszoztak Greensboróba.

– Meg kellett öleljelek, a szemedbe kellett néznem, és meg kellett próbálnom megmagyaráznom neked a dolgot – mesélte nekem Ann.

– Tudtam, hogy te csak kuncogni és gőgicsélni fogsz, meg nyálbuborékokat fújni, és kedves kis hangokat adni, bármit is mondok, de úgy éreztem, magyarázattal tartozom. Még egyszer, utoljára a mellkasomhoz szorítottalak, megpuszilgattam a füledet, a hasadat és az arcodat, és gyengéden simogattalak. Úgy emlékszem, milyen nagyokat lélegeztem, mennyire imádtam azt a frissen fürdetett babaillatot, mintha csak tegnap történt volna. Azon a néven szólítottalak, amelyet én adtam neked, és azt mondtam: „Annyira szeretlek, de annyira, hogy azt te soha nem fogod megtudni. És mindig is szeretni foglak, egészen addig, amíg meg nem halok.”

 Azt mondtam: „Istenem, add tudtára, mennyire szeretik. Hogy szeretem, és mindig szeretni fogom.” De nem tudhattam, hallja-e bárki az imámat. Az 50-es években az örökbefogadás végleges és nagyon

titkos dolog volt. Nem lehetett visszacsinálni, nem lehetett magyarázkodni. Néha a születés dátumát is megváltoztatták a kisbaba papírjaiban, nehogy valaki felfedezze az igazat az eredetéről. Nem hagytak nyomokat. A szerződéseket szigorú törvények védték. Az volt a szabály, hogy el kell felejteni, hogy valaha is megtörtént a dolog, és folytatni kell az életünket. És remélhetőleg tanulni az esetből. Még egyszer, utoljára megcsókoltalak, majd gyengéden visszatettelek a kiságyba. Betakartalak a kis kék takaróddal, még egyszer, utoljára a kék szemedbe néztem, majd egy csókot nyomtam az ujjamra, és a homlokodhoz érintettem. „Isten veled, Richard Michael, szeretlek” — ezek voltak az utolsó hozzád intézett szavaim a következő ötven évre.

Ann azzal folytatta, hogy miután Richarddal összeházasodtak, és megszületett a többi gyermekük, egyre jobban szerette volna kideríteni, mi történt velem. Richard amellett hogy haditengerészeti és polgári pilóta volt, ügyvédként is dolgozott, és Ann úgy hitte, ez felhatalmazást biztosít neki az örökbefogadásom lenyomozásához. De Richard túlságosan úriember volt ahhoz, hogy visszacsinálja az 1954-ben kötött örökbeadási szerződést, és nem avatkozott a dologba. A 70-es évek elején, mikor Vietnamban még dúlt a háború, Ann nem tudta kiverni a fejéből a születési dátumomat. 1972 decemberében töltöttem be a tizenkilencet. Vajon engem is odaküldenek? És ha igen, mi lesz ott velem?

Már korábban azt terveztem, hogy beállok a haditengerészethez repülősnek. A látásom 20/100-as volt, és a légierőben 20/20-at követeltek meg szemüveg nélkül. Az a hír járta, hogy a haditengerészetnél még a 20/100-asokat is beveszik, és megtanítanak minket repülni. Viszont akkoriban kezdtek lejjebb hagyni a Vietnamban tett erőfeszítések, úgyhogy végül nem soroztak be. Inkább orvosi egyetemre mentem. De Ann ebből semmit sem tudott. 1973 nyarán nézték, ahogy kiszállnak a „Hanoi Hilton” túlélő hadifoglyai az Észak-Vietnamból hazatérő repülőgépekből. Megszakadt a szívük, amikor az általuk ismert pilóták, Richard haditengerészeti évfolyamtársainak több mint a fele nem érkezett meg velük, és Ann a fejébe vette, hogy lehet, hogy én is meghaltam ott. Amint ez felmerült benne, nem tudta kiverni a képet a fejéből, és évekig meg volt róla győződve, hogy szörnvű halált haltam Vietnam rizsföldjein. Nagyon meglepődött volna, ha tudja, hogy akkoriban alig pár kilométerre tartózkodtam tőle Chapel Hillben!

2008 nyarán találkoztam a vér szerinti apámmal, a fivérével, Bobbal, és a sógorával, akit szintén Bobnak hívnak, a dél-karolinai Litchfield Beachben. Bob nagybátyám a haditengerészet kitüntetett hőse volt a koreai háború alatt, és tesztpilóta China Lake-nél (a haditengerészet fegvvertesztelő központjánál a kaliforniai sivatagban, ahol a Sidewinder rakétarendszer tökéletesítésével foglalkozott, és F-104-es Starfighterekkel repült). Mindeközben Richard sógora, Bob sebességrekordot állított fel a Sun Run hadműveletben 1957-ben, megkerülve a földet egy F-101-es Voodoo vadászgéppel, és „megelőzve a napot” óránként több mint 1600 kilométeres átlagsebességgel tette meg az utat.

Olyan volt ez nekem, mint egy-egy „régi hétvége”. Ezek a találkozók jelentették számomra a Nemtudás Éveinek végét, ahogy magamban elneveztem őket. Azokét az évekét, amelyek – mint megtudtam – a szüleim számára is éppen olyan szívfacsaróak voltak, mint számomra. Csak egyetlen be nem gyógyuló sebem maradt: a vér szerinti húgom, Betsy (igen, ugyanúgy hívták, mint az örökbe fogadó családomba született húgomat, és mindketten egy-egy Rob nevű férfihoz mentek hozzá, de ez egy másik történet) tíz évvel korábbi, 1998-as halála.

Mindenki azt mesélte, hogy Betsynek nagy szíve volt, és amikor nem a nemi erőszak áldozatainak segítő alapítványnál dolgozott, általában megmentett kóbor kutyákat etetett és gondozott. Ann azt mondta róla, „igazi angyal” volt. Kathy megígérte, hogy küld róla képet. Betsy éppen úgy küzdött az alkohollal, mint én, és amikor értesültem a haláláról, amelyet részben ez a küzdelem okozott, ismét ráébredtem, milyen szerencsés voltam, hogy ezt a problémát sikerült megoldanom. Annyira szerettem volna találkozni Betsyvel, megvigasztalni – elmondani neki, hogy a sebek begyógyulnak, és minden rendben lesz.

Furcsa módon, amikor találkoztam a vér szerinti családommal, akkor éreztem életemben először, hogy a dolgok valahogy igazából rendben vannak. A család a legfontosabb, és én visszakaptam a sajátomat – legnagyobbrészt. Ez volt az első leckém abból, hogy az ember tudása az eredetéről milyen meglepő módon képes rendbe hozni az életét. Annak ismerete, honnan jöttem, a vér szerinti származásomé, lehetővé tette, hogy olyan dolgokat is meglássak és elfogadjak magamban, amilyenekről nem is álmodtam volna. A találkozásunk jóvoltából sikerült végre megszabadulnom attól a gyötrő aggodalomtól, amelyet anélkül hordoztam magamban, hogy tudtam volna: a gyanútól, hogy bárhonnét is származom biológiailag, nem szerettek és nem törődtek velem. Tudat alatt abban hittem, hogy nem érdemlem meg, hogy szeressenek – vagy akár hogy létezhessek. Amikor kiderült, hogy már a kezdetektől szerettek, gyógyulni kezdtem. Olyan teljességet éreztem, mint korábban soha.

De nem ez volt az egyetlen felfedezésem ezen a területen. A másik kérdés, amelyre azt hittem, hogy választ kaptam azon az estén Ebennel az autóban – miszerint tényleg létezik-e egyszerető Isten továbbra is megmaradt, és a fejemben még mindig „nem” volt rá a válasz. Hét napot kómában kellett töltenem ahhoz, hogy visszatérjek erre a kérdésre. És egy teljesen váratlan választ kaptam rá…

12.  A Mag

Valami húzni kezdett. Nem úgy, mintha elkapták volna a karomat, ennél kifinomultabb dolog volt, kevésbé fizikális. Kicsit olyannak tűnt, mint amikor a nap felhő mögé bújik, és az ember érzi, ahogy ennek hatására azonnal megváltozik a kedve. Visszafelé indultam, el a Magtól. Tintaragyogású sötétségének az Átjáró zöld tája vette át a helyét gyönyörű látványával. Lepillantva ismét megláttam a falusiakat, a fákat, a csillogó patakokat és vízeséseket, csakúgy, mint a fent suhanó angyallényeket. És a társamat is ott találtam. Természetesen egész idő alatt ott volt, végig a Magba tett utam során, annak a korongszerű fénykörnek a képében. De ekkor ismét emberi alakot vett fel. Ugyanazt a gyönyörű ruhát viselte, és amikor megláttam, úgy éreztem magam, mint egy hatalmas, idegen városban eltévedt gyermek, amikor észrevesz egy ismerős arcot. Mekkora ajándék volt ő számomra!

„Sok dolgot megmutatunk neked, de vissza fogsz menni.”

Ez az üzenet merült fel ismét a fejemben, amelyet szavak nélkül közöltek velem a Mag úttalan sötétségének bejáratánál. És most már azt is értettem, hol van a „vissza”. A Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmában, ahol elkezdtem az utamat. De ezúttal más volt. Amikor annak teljes tudatában mehettem vissza a sötétbe, hogy mi van felette, már nem éltem át azt a zaklatottságot, mint első alkalommal. Miközben az Átjáró dicsőséges zenéje elhalkult, és átvette a helyét a lenti birodalompulzusszerű zakatolása, úgy hallgattam és néztem ezeket a dolgokat, mint egy felnőtt egy olyan helyet, ahol egykor félt, de már nem. A homály és a sötét, a felbugyogó, majd eltűnő arcok, a verőérszerű gyökerek, amelyek fentről jöttek le, immár nem rémisztettek meg, mert értettem – azon a szavak nélküli módon, ahogyan akkor mindent értettem –, hogy már nem ide tartozom, csak látogatóba jöttem. De miért látogattam vissza ide?

A válasz ugyanabban az azonnali, nonverbális formában érkezett, mint a fenti, ragyogó világban. Ez az egész kaland, ébredtem rá, valamiféle idegenvezetés volt – a létezés láthatatlan, spirituális oldalának nagyszabású bemutatója. És a jó idegenvezetésekhez hasonlóan ebben is szerepelt az összes emelet és minden szint. Amint visszatértem a lenti birodalomba, ismét olyan szeszélyesen kezdett viselkedni az idő, mint korábban. Csak hogy egy pici – egy nagyon kicsi – fogalmat alkothassunk arról, milyen érzés volt, gondolkozzunk el azon, hogyan telik az idő egy álomban. Az álmokban az „előtte” és az „utána” becsapós helyekké válnak. Az ember képes az álom egyik részében tartózkodni, és tudni, mi következik majd, akkor is, ha még nem élte át. Az én „időm” odalent, odakint valami ilyesmire hasonlított- noha ki kell hangsúlyoznom, hogy ami velem történt, abban nyoma sem volt a földi álmok homályos zavarosságának – a legkorábbi szakaszokat kivéve, amikor még a föld alatt voltam.

Ezúttal mennyi időt tölthettem ott? Erről sincs fogalmam – nincs módom a meghatározására. De azt tudom, hogy miután visszatértem a lenti birodalomba, hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy igazából van némi befolyásom az utamra – hogy már nem vagyok csapdában ebben a lenti világban. Ha összpontosítom az erőfeszítéseimet, képes leszek visszatérni a magasabb szintekre. A homályos mélységben egy ponton azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak visszatérne a Forgó Dallam. Némi erőlködés után, hogy felidézzem a dallamát, a tudatomban kivirágzott az a gyönyörű zene, és a forgó fénykör, amely kiadta. Ismét áttörtek a zselés homályon, és én emelkedni kezdtem. A fenti világokban, mint ráébredtem, csak annyira van szükség, hogy az ember tudjon és képes legyen valamire gondolni ahhoz, hogy elinduljon felé. Ha a Forgó Dallamra gondoltam, megjelent, és ha a fenti világokra vágytam, azzal odavittem magam. Minél jobban megismertem a fenti világot, annál könnyebb volt visszatérnem oda. A testen kívül töltött időm során rengetegszer végrehajtottam ezt az oda-vissza mozgást a Földigiliszta Szemszögének Birodalmából az Átjáró zöld ragyogásába, és a Mag fekete, de szent sötétségébe. Hogy pontosan hányszor, azt nem tudnám megmondani – ismét csak azért, mert az ottani időt nem lehet lefordítani az itteni idő terminusaira. De ahányszor odaértem a Magba, mindig mélyebbre hatoltam bele, mint korábban, és többet tanultam azon a szavak nélküli, szavakon túli módon, ahogyan az összes dolog kommunikál az e feletti világokban. Ez nem azt jelenti, hogy a teljes univerzumot láttam volna, akár az első utamon a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmából a Maghoz, akár az utána következőkön. Az egyik tény, amelyet a Magban megtudtam minden egyes alkalommal, amikor visszatértem oda, az volt, hogy milyen lehetetlen lenne minden létező dolgot megérteni – akár a fizikai/látható oldalát, akár a (sokkal sokkal nagyobb) spirituális/láthatatlan oldalát – nem beszélve arról a számtalan másik univerzumról, amelyek léteznek vagy valaha léteztek. De ez egyáltalán nem számított, mert ekkorra már megtanultam azt – azt az egyetlen dolgot –, amely a végső elemzéssorán egyedül fontosnak bizonyul. Ezt a tudásdarabot eredetileg a pillangószárnyon utazó gyönyörű társnőmtől szereztem, amikor először feljutottam az Átjáróba. Három részben érkezett, és hogy még egyszer megpróbáljam szavakba önteni (mert eredetileg természetesen nem szavakkal hozták a tudtomra), valahogy így szólt:

„Téged szeretnek és sokra tartanak.”

„Nincs mitől félned.”

„Nem tudsz hibázni.”

Ha a teljes üzenetet egy mondatba kellene sűrítenem, az ez lenne: Téged szeretnek. És ha egy szóba kellene sűrítenem, az (természetesen) az lenne: Szeretet. Kétség sem fér hozzá, hogy mindennek az alapja a szeretet. Nem valami elvont, nehezen megragadható szeretet, hanem az a mindennapi fajta, amelyet mindenki ismer – az, amit akkor érzünk, amikor a párunkra és a gyermekeinkre nézünk, vagy akár a háziállatainkra. Ez a szeretet a legtisztább és legerősebb formájában nem féltékeny vagy önző, hanem feltétel nélküli. Ez a valóságok valósága, az igazságok felmérhetetlenül gyönyörű igazsága, ami ott él és lélegzik minden mélyén, ami létezik vagy létezni fog, és annak, aki ezt nem tudja, és nem foglalja bele minden tettébe, esélye sincs arra, hogy akár csak megközelítőleg megértse, kik és mik vagyunk. Ez nem túl tudományos megközelítés? Nos, szeretnék tiltakozni. Én visszatértem arról a helyről, és semmi nem volt képes meggyőzni, hogy ez nemcsak az egyetlen és legfontosabb igazság ebben az univerzumban, hanem ugyanakkor a legfontosabb tudományos tény is. Sokat beszéltem az élményeimről, és az elmúlt években sok olyan emberrel találkoztam, akik tanulmányozták vagy átélték az ehhez hasonló halálközeli élményeket. Tudom, hogy a „feltétlen szeretet" kifejezés rengetegszer felmerül ezekben a körökben. Hányan vagyunk képesek felfogni, hogy ez mit jelent?

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a kifejezés miért bukkan fel olyan gyakran. Azért, mert nagyon-nagyon sokan látták és tapasztalták azt, amit én is. De hozzám hasonlóan, amikor ezek az emberek visszatérnek a földre, korlátozni kezdik őket a szavak, és csak szavakkal képesek átadni azokat a tapasztalatokat és gondolatokat, amelyek messze felülemelkednek a szavak korlátain. Ez olyan, mintha az embernek csak az ábécé feléből kellene regényt írnia. A legnagyobb kihívás, amellyel a halálközeli élmény átélőinek szembesülniük kell, nem a földi világ korlátaihoz való alkalmazkodás – noha ez is határozottan nagy kihívás –, hanem az, hogyan adhatnák át, milyen érzés is pontosan az odaát megtapasztalt szeretet. A lelkünk mélyén mi már tudjuk. Éppen úgy, ahogy az Óz, a nagy varázslóban Dorothynak végig megvolt a képessége arra, hogy hazatérjen, bennünk is megvan a képesség arra, hogy felvegyük a kapcsolatot azzal az idilli birodalommal. Egyszerűen csak meg szoktunk feledkezni erről, mivel létezésünk agyvezérelt, fizikai részében az agyunk kizárja vagy elfüggönyözi a komolyabb kozmikus hátteret – éppen úgy, ahogyan a napfény minden reggel elhomályosítja a csillagokat. Képzeljük csak el, milyen korlátolt lenne az univerzumról alkotott képünk, ha soha nem látnánk a csillagokkal pettyezett éjszakai égboltot. Csak azt látjuk, ami az agyunk filterén átszűrődik. Az agy, különösen a bal agyféltekéi nyelvi/logikai része – amelyben a racionalitás tudata és az élesen behatárolt ego vagy énkép megszületik –, akadályt képez a magasabb rendű tudás és tapasztalat előtt. Én hiszek abban, hogy ez rendkívül fontos szakasza a létezésünknek. Egyre többet kell megismernünk a magasabb rendű tudásból itt, a földön élve, miközben az agyunk (az elemzésközpontú bal féltekét is beleértve) teljes gőzzel működik. A tudomány – amelynek egész életemet szenteltem – nem mond ellent annak, amit odafent megtanultam. De túlságosan is sokan hisznek abban, hogy mégis, mert a tudományos világ bizonyos alakjai, akik felesküdtek a materialista világnézetre, foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy a tudomány és a spiritualitás nem létezhet egymás mellett.

Tévednek. Ennek az ősi, de végső soron alapvető ténynek az elterjesztése miatt írtam meg ezt a könyvet, és emellett a történetein összes többi részlete – a rejtélyes betegségem, az, hogy hogyan voltam képes tudatomnál maradni egy másik dimenzióban, miközben kómában feküdtem, és hogyan

voltam képes teljesen meggyógyulni – teljesen másodrendű. Az a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amelyet utam során átéltem, a legfontosabb felfedezés, amelyet valaha tenni fogok, és bármilyen nehéz is lesz a többi ott megszerzett információt kicsomagolnom, a szívein mélyén abban is biztos vagyok, hogy ennek az alapvető üzenetnek a megosztása – amely olyan egyszerű, hogy a legtöbb gyermek minden további nélkül elfogadja – az én legfontosabb feladatom.

13.  Szerda

Két napon át a „szerda” volt a jelszó – ez a szó hagyta el az orvosaim ajkát, amikor az esélyeimet latolgatták. Vesd össze: „abban reménykedünk, hogy szerdára javul egy kicsit”. És eljött a szerda, az én állapotom pedig szemernyit sem változott…

14.  Egy rendhagyó halálközeli élmény

„Az ember igazi értékét úgy lehet meghatározni, hogy megvizsgáljuk, mily mértékben és milyenértelemben tudta énjétől felszabadítani magát.” ALBERT EINSTEIN (1879-1955)

Amikor odakerültem a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmába, a tudatomnak nem volt valódi központja. Nem tudtam, ki vagy mi vagyok, de még azt sem, hogy vagyok. Egyszerűen csak… az itt volt, egy elkülönült valami a levesszerű, sötét, sáros semmiben, amelynek nem volt kezdete, és láthatóan vége sem. De ekkor már tudtam. Megértettem, hogy az isteni része vagyok, és ezt semmi – semmi az égvilágon – nem másíthatja meg. Az a (hamis) nézet, miszerint valahogy el tudunk szakadni Istentől, ez minden aggodalom gyökere az univerzumban, és erre az a tudat a megoldás – amelyet részben az Átjárón belül kaptam meg, teljes egészében viszont a Magban –, hogy soha, semmi nem szakíthat el minket Istentől. Ez a tudat – és ez a legeslegfontosabb dolog, amelyet valaha megtanultam – fosztotta meg a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmát ijesztő mivoltától, és tette lehetővé, hogy annak lássam, ami: a kozmosz nem éppen kellemes, de kétségkívül elengedhetetlen részének. Sokan jártak már azokban a birodalmakban, amelyekben én, de furcsa módon legnagyobb részük emlékezett a földi énjére, miközben elhagyta földi testét, Tudta, hogy ő John Smith, George Johnson vagy Sarah Brown. Tudta, hogy rokonai még ott várakoznak, abban reménykedve, hogy visszatér közéjük. És sok esetben találkozott olyan barátaival vagy rokonaival, akik korábban haltak meg, és ilyenkor azonnal felismerte őket.

Sok halálközeli élmény túlélője számolt be arról, hogy végigtekintett az életén, és felidéződtek a kapcsolatai különböző emberekkel, és az élete során tett jó vagy rossz dolgok. Én semmi ilyesmit nem tapasztaltam, és mindezt egybevetve, ez a legfurcsább vonatkozása az én halálközeli élményemnek. Én végig teljesen mentes maradtam a testi énemtől, úgy hogy minden olyan klasszikus halálközeli élménytapasztalat, amelyhez emlékeznem kellett volna magamra, szigorúan hiányzott. Tudom, ha azt mondom, hogy az eseményeknek azon a pontján még mindig fogalmam sem volt, ki vagyok és honnan jöttem, az némiképp meglepően hangzik. Végtére is, hogyan tanulhattam meg ezeket a döbbenetesen összetett és csodálatos dolgokat, hogyan láthattam a mellettem lévő lányt, a virágzó fákat, a vízeséseket és a falusiakat anélkül, hogy tudtam volna, miszerint én, Eben Alexander élem át mindezt? Hogyan foghattam fel mindezt annak tudata nélkül, hogy a földön én egy orvos, férj és apa vagyok? Olyasvalaki, aki nem az Átjáróban lát először fákat, folyókat és felhőket, hanem aki rengeteg ilyesmit látott gyermekkorában az észak-karolinai Winston-Salem nagyon is valós, földi helyszínén.

A legjobb tippem az, hogy olyan helyzetben lehettem, mint akinek részleges, de jóindulatú amnéziája van. Mint aki elfelejtett néhány kulcsfontosságú tényt magáról, de akinek jót tesz, hogy ezeket elfelejtette – még ha csak átmenetileg is. Miért volt hasznos számomra, hogy nem emlékeztem a földi énemre? Ez segített abban, hogy mélyebben behatolhassak a világunkon túli birodalmakba anélkül, hogy aggódnom kellett volna amiatt, amit magam mögött hagyok. Az alatt az idő alatt, amelyet azokban a világokban töltöttem, egy olyan lélek voltam, akinek nincs vesztenivalója. Nem hiányoztak helyek, nem gyászoltam embereket A semmiből jöttem, és nem volt múltam, úgyhogy teljes mértékben elfogadtam a körülményeimet – még a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmát is a legelején –, a legnagyobb nyugalommal. És mivel olyan tökéletesen megfeledkeztem halandó énemről, teljes hozzáférést kaptam a valódi, kozmikus lényhez, aki igazából vagyok (és akik mind vagyunk). Bizonyos értelemben ismét csak egy álomhoz tudnám hasonlítani a kalandomat, amelyben néhány dologra emlékszünk magunkról, másokat teljesen elfelejtünk. De ez megint csak részben jó analógia, mert – mint azt nem győzöm hangsúlyozni – az Átjáró és a Mag távolról sem álomszerű volt, inkább extrém valóságos, s olyan távol álltak az illúziótól, amennyire csak lehet. Ha az „eltávolítani” szót használom, az úgy tünteti fel a dolgot, mintha az emlékeim hiánya mögött a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmában, az Átjáróban és a Magban valamiféle szándékosság rejlene. És gyanítom, hogy ez is volt a helyzet. A túlegyszerűsítést kockáztatva azt mondanám, hogy én jobban meghalhattam és messzebbre utazhattam, mint szinte bármelyik HKÉ-t átélő előttem.

Bármilyen arrogánsán is hangzik ez, egyáltalán nem annak szántam. A HKÉ gazdag irodalma létfontosságúnak bizonyult ahhoz, hogy jobban megértsem a kóma alatt tett utazásomat. Nem állítanám, hogy tudom, miért volt ilyen élményem, de most (három évvel később) a HKÉ-írások jóvoltából már tisztában vagyok azzal, hogy a magasabb rendű világokba való átkelés általában fokozatosabb, és szükséges feltétele, hogy az ember megszabaduljon az énje kötelékeitől, mielőtt magasabbra vagy mélyebbre menne. Számomra ez nem volt probléma, mivel az élményeim során egyáltalán nem voltak földi emlékeim, és csak akkor fájdult meg a szívem, amikor visszatértem a földre, ahonnan indultam.

15.  A felejtés ajándéka

"Hinnünk kell a szabad akaratban. Nincs más választásunk." ISAAC B. SINGER (1902-1991)

Manapság a legtöbb tudós úgy tekint az emberi tudatra, mint olyasvalamire, ami digitális információkból áll – konkrétan adatokból, ugyanolyanokból, amilyenek a számítógépekben vannak. Noha ezeknek az adatoknak bizonyos darabkái – egy gyönyörű naplemente látványa, egy csodálatos szimfónia első meghallgatása vagy akár a szerelem – mélyebbnek és különlegesebbnek tűnhetnek számunkra, mint számtalan egyéb információ, amelyet az agyunkban hozunk létre és tárolunk, ez igazából csak illúzió. Nagyságra az összes darabka ugyanolyan. Az agyunk úgy modellezi le a külső valóságot, hogy fogja az érzékszerveinken át érkező információkat, és azokból egy gazdag mintázatú digitális kárpitot készít. De az érzékelésünk csak egy modell – nem maga a valóság. Illúzió. Persze korábban én is ezt a nézetet vallottam. Emlékszem, néha olyan érveket hallottam az egyetemen, hogy a tudat nem több egy nagyon összetett számítógépes programnál. Ezek az érvek azt sugallták, hogy a nagyjából tízmilliárdnyi, folyamatosan elsülő neuron az agyunkban lehetővé teszi egy életnyi tudatosság és emlék létrejöttét. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan állhatja útját az agyunk a magasabb rendű világok megismerésének, el kell fogadnunk – legalább elméletben és csak átmenetileg –, hogy nem maga az agy hozza létre a tudatot. Az agy inkább egyfajta szűkítőlencse vagy filter, amely lecsökkenti a nála nagyobb, nem fizikai tudatosságnak a kapacitásait halandó életünk idejére. Földi nézőpontból ez kifejezetten hasznos. Éppen úgy, ahogyan az agyunk keményen dolgozik azon, hogy megszűrje a környezetünkből áradó szenzoros információk káoszát, és kiválassza azokat az anyagokat, amelyekre konkrétan szükségünk van a túléléshez; a transzföldi énünk elfelejtésére is szükségünk van ahhoz, hogy sokkal hatékonyabban tudjunk „itt és most” lenni. Éppen úgy, ahogy a megszokott életünk is túl sok információt tartalmaz ahhoz, hogy egyszerre befogadjuk, és így is egyről a kettőre jussunk. Ha teljes mértékben tudatában lennénk az „itt”-en és a „most”-on túli világoknak, az még inkább lelassítaná a fejlődésünket. Ha túl sokat tudnánk a spirituális birodalmakról, akkor még nagyobb kihívás lenne elnavigálni a földi életünket, mint most (ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kellene tudnunk a „most”-on túli világról – csak azt, hogy ha túlságosan tudatában lennénk a nagyszerűségének és a mélységének, az akadályozhatná a cselekvésünket itt a Földön). Céltudatosabb nézőpontból megközelítve (és szerintem az univerzum legfőbb tulajdonsága a céltudatosság), ha szabad akaratunkból hozunk jó döntéseket a földön minden gonoszság és igazságtalanság ellenére, az sokkal kevesebbet jelentene, ha közben teljes mértékben emlékeznénk a ránk váró szépségre és ragyogásra.

Miért lehetek mindebben olyan biztos? Két okból. Az egyik az, hogy megmutatták nekem (azok a lények, akik az Átjáróban és a Magban tanítottak), a másik az, hogy konkrétan átéltem. Amíg nem a testemben tartózkodtam, olyan információkat kaptam az univerzum természetéről és felépítéséről, amelyeket messze képtelen lettem volna felfogni. Mégis belém kerültek valahogy, nagyrészt azért, mert a földi gondolataim nem voltak útban, így maradt számukra helyem. Most, hogy visszakerültem a földre, és emlékszem az itteni identitásomra, ennek a földöntúli tudásnak a magja ismét elbújt. De azért ott van. Minden pillanatban érzem. Itt, a földi környezetben évekbe fog telni majd, amíg kicsírázik. Úgy értem, évekbe telik, amíg halandó, materiális agyammal megértem azt, amit olyan gyorsan és könnyedén felfogtam a túlvilág agymentes birodalmában. Ugyanakkor bízom abban, hogy ha elég keményen dolgozom, akkor sok minden felszínre bukkan majd abból a tudásból. Ha azt mondom, hogy még mindig nagy a szakadék az univerzumunkkal kapcsolatos jelenlegi tudományos felfogás és az általam látott igazság között, az nagyon enyhe kifejezés. Még mindig imádom a fizikát és a kozmológiát, és még mindig nagyon szeretem tanulmányozni hatalmas, csodálatos univerzumunkat. De most már sokkal tágabb fogalmakat jelölnek számomra a „hatalmas” és a „csodálatos” szavak. Az univerzum fizikai oldala csak egy porszem a láthatatlan, spirituális oldalához képest. A múltamban nem használtam volna a „spirituális” szót tudományos diskurzusban.

Most úgy gondolom, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy kihagyjuk ezt a szót. A Magban teljesen egyértelműnek tűnő magyarázatokat kaptam arra, hogy mi is az általunk „sötét energiának” és „sötét anyagnak” nevezett valami, csakúgy, mint az univerzumunk sokkal bonyolultabb összetevőire, amelyekkel az emberek még nagyon sokáig nem fognak foglalkozni. De ez nem jelenti azt, hogy én is el tudnám magyarázni ezeket. Azért nem, mert – paradox módon – még én magam is a megértésük folyamatának közepén járok. Talán úgy írhatnám le legjobban az élményemnek ezt a részét, ha azt mondom, kóstolót kaptam egy másfajta, sokkal mélyebb tudásból: egy olyanból, amely szerintem egyre több ember számára elérhetővé válik a jövőben. De most felfogni ezt a tudást olyan, mintha egy csimpánz lennék, aki egy napra emberré vált, átélhette az emberi tudás minden csodáját, majd visszatér csimpánz barátaihoz, és megpróbálja elmagyarázni nekik, milyen volt több nyelven beszélni és érteni az integrálszámításhoz, és tisztában lenni az univerzum hatalmasságával.

Odafent felmerült az elmémben egy kérdés, és rögtön megérkezett rá a válasz is – mint egy közvetlenül az első mellett nyíló virág. Szinte olyan volt, mintha kérdés sem létezhetne válaszok nélkül éppen úgy, ahogyan az univerzumban egyetlen fizikai részecske sem független a többitől igazán. És a válaszok nem egyszerű „igen”-ekből és „nem”-ekből álltak. Hatalmas fogalmi építmények voltak, az eleven gondolat mérhetetlenül nagy építményei, olyan összetettek, mint egy-egy város. Olyan hatalmas koncepciók, hogy többéletnyi időre szükségem lenne ahhoz, hogy kiigazodjak bennük, ha földi gondolatokra fordítanánk le őket. De ezek nem földi gondolatok voltak. Úgy vetettem le magamról a földi gondolkodásmódot, mint pillangó a gubóját. A földet halványkék pöttynek láttam a fizikai űrben. Megértettem, hogy a föld egy olyan hely, ahol keveredik a jó és a gonosz, és hogy ez egyedi vonása. Még a földön is több a jó, mint a gonosz, de itt a gonosz olyan befolyást nyerhet, ami a létezés magasabb szintjein elképzelhetetlen. Azt, hogy néha a gonosz győzzön, tudta és engedélyezte a Teremtő, mint elengedhetetlen velejáróját annak, hogy hozzánk hasonló lényeknek szabad akaratot adott.

Az univerzumban kisebb gonoszságmorzsák vannak elszórva, de ahhoz a jósághoz, bőséghez, reményhez és feltétel nélküli szeretethez képest, amelyben szó szerint úszik az univerzum, az összes  gonoszság együtt nem több egy homokszemnél a sivatagban. Az alternatív univerzum anyaga a szeretet és az elfogadás, és bármi, amelyben ezek nincsenek meg, azonnal feltűnik, és látványosan nem illik a képbe. De a szabad akarat ára az elszakadás ettől a szeretettől és elfogadástól. Szabadok vagyunk; de olyan szabad lények, akiket a környezetük korlátoz, azt a benyomást keltve bennünk, hogy nem vagyunk szabadok. A szabad akarat létfontosságú ahhoz, hogy betöltsük a funkciónkat a földi birodalomban: azt a funkciót, amely – mint egy napon majd rájövünk –, azt a sokkal magasabb szerepet szolgálja, hogy lehetővé váljon a felemelkedésünk az időtlen magasabb dimenziókba. Lehet, hogy az idelenti életünk jelentéktelennek tűnik, mivel csak egy pillanatnyi a többi élethez és a többi világhoz képest, amelyek megtöltik a láthatatlan és a látható univerzumokat. Ugyanakkor rendkívül fontos is, mivel itt az a szerepünk, hogy felnőjünk az istenihez, és ezt a növekedést figyelmesen nyomon követik a fenti világ lényei – a lelkek és fényes gömbök (azok a lények, akiket magam felett láttam az Átjáróban, és akikből szerintem a kultúránk angyalképe származik).

A döntéseket igazából mi hozzuk meg. De a valódi gondolatnak nincs köze az agyhoz. Ám mi annyira hozzászoktunk – részben konkrétan az agyunk által – a gondolathoz, hogy az agyunkkal hozzuk összefüggésbe a gondolatainkat, és azt, hogy kik vagyunk, hogy elveszítettük a képességünket annak felismerésére, hogy sokkal többek vagyunk a fizikai agyunknál és a testünknél, amelyek nekünk engedelmeskednek. A valódi gondolat prefizikális. Ez a gondolkodás mögötti gondolkodás a felelős az összes tényleg jelentős döntésért, amelyet ebben a világban hozunk. Egy olyan gondolkodás, amely nem a lineáris dedukció elvén működik, hanem villámgyorsan hoz létre kapcsolatokat különböző szinteken, azokat összehozva. Emellett a szabad, belső intelligencia mellett a hétköznapi gondolkodásunk reménytelenül lassúnak és botladozónak tűnik. Ez az a fajta gondolkodás, amely elkapja a labdát a pálya szélén, amely ihletett tudományos felismerésekkel áll elő, vagy tehetségesen szerez dalokat. A rejtett gondolkodás ugyan mindig ott van, amikor szükségünk van rá, de ehhez nagyon sok esetben már hozzá sem tudunk férni, és nem is hiszünk benne. Nem is kell mondanom, hogy ez az a gondolkodás, amely akcióba lépett azon az esti ejtőernyőzésen, amikor Chuck ernyője hirtelen kinyílt alattam. Az agyon kívüli gondolkodást megtapasztalni olyan, mint belépni az azonnali kapcsolatok világába, amely mellett a hétköznapi gondolkodás (mármint a fizikai agyunk és a fénysebesség által korlátozott aspektusai) reménytelenül álmatagnak és tétovának tűnik. A legigazabb, legmélyebb énünk teljesen szabad. Nem nyomorították és nem rontották meg korábbi tetteink, és nem aggódik az énképe vagy a státusza miatt. Megérti, hogy nincs mitől tartania a földi világban, és emiatt nem is kell hírnévből, gazdagságból vagy dicsőségből felépítenie önmagát.

Ez az igazi, spirituális énünk, amelyet egy szép napon hivatva vagyunk megtalálni. De addig is, amíg az a nap el nem jön, úgy érzem, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel a csodálatos aspektusunkkal – hogy kineveljük és a fényre hozzuk. Ez a lény most mindnyájunkban ott él, valójában ez az a lény, akinek Isten szánt minket. Hogyan juthatunk közelebb ehhez a valódi spirituális önmagunkhoz? A szeretet és az együttérzés manifesztálásával. Miért? Mert mind a szeretet, mind az együttérzés sokkal több annál az elvont fogalomnál, amelynek sokan hiszik Ezek létező dolgok. Konkrét dolgok. És a spirituális birodalom építőanyagai. Ahhoz, hogy visszatérhessünk abba a birodalomba, ismét olyanná kell válnunk, mint az a birodalom – még akkor is, ha most ebben ragadtunk, és ebben vergődünk. Az emberek Istenről való gondolkodásának egyik legnagyobb hibája, hogy Istent személytelennek képzelik. Igen, Isten van a számok mögött, az univerzum tökéletessége mögött, amelyet a természettudománnyal próbálunk megmérni, és küszködve megérteni. De – és ez is egy paradoxon – Om egyben „ember” is. még sokkal inkább, mint én vagy az olvasó. Om mélyebben és személyesebben érti meg a helyzetünket és érez együtt velünk, mint azt el tudnánk képzelni, mert Om tudja, mit felejtettünk el, és megérti, milyen rettenetes teher lehet az isteni tudata nélkül létezni, akár csak egy pillanatra is…

16.  N az 1-ből

Csütörtök volt, amikor az orvosaim megállapították, hogy az én E. coli-változatom nem egyezik azzal a szuperellenálló fajtával, amelyik megmagyarázhatatlan módon éppen akkor bukkant fel Izraelben, amikor én ott jártam. De az egyezés hiányától csak még érthetetlenebb lett az esetem. Egyértelműen jó hír volt, hogy nem egy olyan baktériumot hordozok, amelyik képes lenne az ország harmadának kiirtására, ám a gyógyulásomat illetően ez csak megerősítette, amit az orvosaim már így is gyanítottak: az én esetem gyakorlatilag precedens nélküli. Ugyanakkor az állapotom gyorsan haladt az elkeserítőtől a reménytelen felé. Az orvosoknak egyszerűen nem volt válaszuk arra, hogyan kaphattam el ezt a betegséget, illetve hogyan lehetne visszahozni engem a kómából. Csak egy dologban voltak biztosak: senkit nem ismernek, aki teljesen felgyógyult volna bakteriális agyhártyagyulladásból, ha több mint egy-két napig volt kómában. Mi már a negyedik napnál tartottunk. A stressz mindenkire megtette hatását. Phyllis és Betsy kedden úgy döntöttek, hogy a jelenlétemben tilos akár csak megemlíteni a lehetőségét, hogy meghalok – feltételezve, hogy egy részem talán tudatában lehet a beszélgetéseiknek. Csütörtökön kora reggel Jean rákérdezett az egyik intenzíves ápolónőnél, hogy mennyi az esélyem a túlélésre. Betsy, aki az ágy túloldalán volt, meghallotta, és azt mondta: – Kérlek, ebben a szobában ne beszélgess erről. Jean és én mindig is nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Mi is éppúgy a családhoz tartoztunk, mint „házi készítésű” testvéreink, de az, hogy minket – ahogy ők fogalmaztak -„kiválasztottak” a szüleink, magától értetődőn erős köteléket hozott létre közöttük. Jean mindig is vigyázott rám, és a frusztrációja és a tehetetlensége az aktuális helyzettel kapcsolatban a robbanás peremére lökte. Jean szemébe könnyek gyűltek. – Egy kis időre haza kell mennem – mondta. Miután megbeszélték, hogy rengetegen vannak, akik folytatni tudják az ágyam melletti virrasztást, mindenki egyetértett abban, hogy a kórház személyzete valószínűleg nagyon fog örülni, ha eggyel kevesebb ember lesz a szobámban. Jean visszament a házunkba, összecsomagolt, és még aznap délután hazaautózott Delaware-be. A távozása annak az érzelemnek volt az első valódi, kimutatott jele, amelyet az egész család érezni kezdett; a tehetetlenségnek. Kevés frusztrálóbb élmény van annál, mint kómában látni egy szerettünket. Az ember segíteni akar, de nem tud. A kómás betegek családtagjai, menekülésképpen, gyakran maguk nyitogatják a páciens szemét. Ez is a dolog erőltetésének egyik formája – mintha ráparancsolnának a betegre, hogy ébredjen. De persze ez nem működik, és a hangulatot is tovább rombolhatja. A mélykómában fekvő páciensek nem tudják koordinálni a szemüket és a pupillájukat.

Ha egy mélykómás beteg szemhéját felhúzzuk, az egyik szeme valószínűleg erre fog nézni, a másik arra. Ez nagyon nyomasztó látvány, és többször felerősítette Holley fájdalmát, amikor a szemhéjamat felhúzva gyakorlatilag egy hulla keresztbe álló tekintetét látta. Miután Jean elment, kezdett minden szétesni. Phyllis viselkedése megváltozott, egyre idegesebben beszélt az orvosokkal – amit egyébként a praxisom során számtalan alkalommal megfigyelhettem a páciensek családtagjai körében.

– Miért nem adnak nekünk több információt? – kérdezte felháborodva. – Esküszöm, ha Eben itt volna, ő elmondaná nekünk, mi is folyik itt igazából…

…A hét végére a motoros aktivitásnak ezek az alkalmi kitörései szinte teljesen megszűntek. Már nem volt több érzéstelenítőre szükségem, mert a mozgásom – még az a halott, automatikus fajta is, amelyet az agytörzsem legprimitívebb reflexkörei váltottak ki – majdnem nullára csökkent. További családtagok és barátok telefonáltak, hogy megkérdezzék, eljöjjenek-e. Csütörtökre megszületett a döntés, hogy ne. Az ápolónők hangsúlyozottan kiemelték, hogy az agyamnak pihenésre van szüksége minél nagyobb csend van, annál jobb. És a telefonhívások hangneme is észrevehetően megváltozott. Szép csendben átváltottak reménykedőből reménytelenbe. Holley néha, amikor körülnézett, úgy érezte, mintha máris elveszített volna.

Csütörtök délután kopogtattak Michael Sullivan ajtaján. A templomi titkárnője volt az. – A kórház van a vonalban – mondta. – Eben egyik ápolónője szeretne beszélni veled. Azt mondja, sürgős. Michael felvette a telefont.

– Michael – mondta neki az ápolónő. – Azonnal ide kell jönnie. Eben haldoklik.

Michael, a lelkész volt már ilyen helyzetben. A lelkészek majdnem olyan gyakran látnak halait és azt, milyen pusztítást hagy maga után –, mint az orvosok. Michael ennek ellenére megdöbbent, hogy a „haldoklik” szót hallja velem kapcsolatban. Felhívta feleségét, Page-et, és megkérte, imádkozzon: mind értem, mind azért, hogy benne legyen elég erő ehhez a helyzethez. Majd a hideg, könyörtelen esőben a kórházba autózott, a szemébe gyűlő könnyekkel küszködve. Amikor beért a szobámba, nagyjából ugyanaz a látvány fogadta, mint legutóbbi látogatása során. Phyllis mellettem ült, ő virrasztott éppen a kezemet fogva, amelyet egy pillanatra sem engedtek el hétfő esti érkezése óta. A mellkasom percenként tizenkétszer emelkedett és süllyedt a lélegeztetőgéptől, az intenzíves ápolónő csendben tette a dolgát, állítgatta az ágyamat körülvevő gépeket, és olvasta le róluk az adatokat.

Ekkor egy másik ápolónő jött be, és Michael megkérdezte, ő telefonált-e.

– Nem – felelte az ápolónő. – Én egész délelőtt itt voltam és az állapota nem sokat változott tegnap óta. Nem tudom, ki hívhatta.

Tizenegyre Holley, anya, Phyllis és Betsy is az ágyam mellett volt. Michael azt javasolta, mondjanak el egy imát. Mindenki a két ápolónőt is beleértve, megfogta egymás kezét az ágyam körül, és Michael elmondott egy újabb szívből jövő fohászt az egészségem visszanyeréséért.

– Uram, hozd vissza nekünk Ebent. Tudom, hogy képes vagy rá.

Azt továbbra sem tudta senki, ki hívhatta fel Michaelt. De akárki is volt az, jól tette. Mert az imák, amelyeket odalentről küldtek nekem abból a világból, amelyből indultam –, kezdtek végre elérni hozzám.

17.  Felejteni és emlékezni

A tudatosságom ekkorra megnőtt. Olyan nagy volt, mintha az egész univerzumot magába foglalta volna. Hallgattak már valaha zenét recsegő rádión? Megszokja az ember. És akkor valaki igazít egyet az állomáskeresőn, és teljesen tisztán szólal meg ugyanaz a zene. Hogyan nem vettük észre korábban, milyen homályos, milyen távoli, milyen eltérő volt korábban? De persze így működik az elme. Az embereket alkalmazkodásra tervezték. Számtalanszor elmagyaráztam a pácienseimnek, hogy az ilyen-olyan kellemetlenségek megszűnnek majd, vagy legalábbis kevésbé lesznek zavaróak, ahogy a testük és az agyuk megszokja majd az új helyzetet. Ha valami elég sokáig tart, akkor az ember agya megtanulja figyelmen kívül hagyni, megkerülni, vagy úgy kezelni, mintha ez lenne a normális. De a korlátozott földi tudatosságunk messze áll a normálistól, és erről akkor kaptam meg az első leckét, amikor még mélyebbre utaztam, egészen a Mag szívéig. Továbbra sem emlékeztem a múltamból semmire, ugyanakkor ettől nem lettem kevesebb. Noha elfelejtettem az idelenti életemet, arra emlékeztem, hogy odaát ki is vagyok igazából. Egy lélegzetelállítóan hatalmas és összetett univerzum polgára vagyok, amelyben a szeretet uralkodik. A testen túli élményeim szinte kísértetiesen visszhangozták azokat a leckéket, amelyeket egy évvel korábban tanultam meg, amikor megtaláltam a vérszerinti családomat. Végső soron senki sem árva közülünk. Mindannyian abban a helyzetben vagyunk, mint én voltam, van még egy családunk: olyan lények, akik figyelnek minket és vigyáznak ránk, és keresnek minket. Olyanok, akiket egy időre elfelejtettünk, de akik – ha megnyitjuk magunkat előttük – arra várnak, hogy segíthessenek vezetni minket földi utunkon. Mindnyájunkat szeretnek. Minden egyes embert jól ismer és sokra tart a Teremtő, aki sokkal mélyebben törődik velünk, mint azt képesek lennénk felfogni. Ez az információ nem maradhat többé titokban.

18.  Nincs menedék

Péntekre a testem háromszoros adag antibiotikumot kapott négy napon keresztül, de továbbra sem  reagált. Minden égtájról családtagok és barátok érkeztek hozzám, és azok, akik nem jöttek el, csoportosan imádkoztak értem a templomban. Peggy, a sógornőm, és Sylvia, Holley barátnője aznap délután érkeztek meg. Holley olyan vidám arccal köszöntötte őket, amilyet csak magára tudott erőltetni. Betsy és Phyllis továbbra is kiálltak a „meg fog gyógyulni” nézőpont mellett: optimisták maradtak, mindenáron. De ezt napról napra nehezebbé vált elhinni Még Betsyben is felmerült, hogy „a szobában nincs pesszimizmus” parancsa nem azt jelenti-e igazából, hogy „a szobában nincs valóság”.

– Szerinted fordított helyzetben Eben is megtenné ezt értünk? – kérdezte Phyllis Betsytől aznap reggel, egy újabb, nagyrészt álomtalan éjszaka után.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Betsy.

– Úgy értem, szerinted ő is minden percét itt töltené, az intenzíven táborozva?

Betsy a világ leggyönyörűbb, legegyszerűbb válaszát adta erre kérdés formájában:

– El tudod képzelni, hogy bárhol másutt legyél a világon?

Mindketten egyetértettek abban, hogy noha szükség esetén egy pillanat alatt ott teremnék, azt nagyon nehezen tudták elképzelni, hogy órákig egy helyben üljek. – Ez soha nem tűnt fárasztó feladatnak vagy kötelességnek… Egyszerűen ott volt a helyem – mesélte nekem Phyllis később. Sylviát leginkább a kezem és a lábfejem aggasztotta, amelyek kezdtek összekunkorodni, mint egy növény levelei, ha nem kap vizet. Ez megszokott jelenség az agyvérzéses és kómás betegeknél, mivel a végtagok domináns izmai megfeszülnek De a családtagok és a szerettek számára ez sohasem könnyű látvány. Miközben engem nézett, Sylvia magát győzködte, hogy tartson ki eredeti megérzése mellett De ez még neki is kezdett nagyon-nagyon nehezére esni. Holley egyre inkább önmagát hibáztatta (bárcsak korábban feljött volna a lépcsőn, bárcsak ez meg az…), és mindenki nagyon keményen dolgozott azon, hogy elterelje a figyelmét a témáról. De ekkorra már mindenki tudta, hogy még ha fel is épülök, arra nem éppen a felépülés lesz a legjobb szó. Legalább három hónapnyi intenzív rehabilitációra lesz szükségem, krónikus beszédzavaraim lesznek (már ha marad egyáltalán annyi agykapacitásom, hogy beszélni tudjak), és életem végéig ápolónő kell majd mellém. Ez volt a legjobb lehetséges kimenetel, és bármilyen súlyosnak és komornak is hangzik, ez is csak az optimista fantáziálgatások világába tartozott. Annak esélye, hogy egyáltalán ennyivel megúszom, kezdett a nulla felé tendálni. Bondot megkímélték attól, hogy az állapotomat részletezzék előtte. De pénteken, iskola után meghallotta, amint az egyik orvos körvonalazza Holley-nak azt, amit a feleségem már magától is tudott. Eljött az idő, hogy szembenézzen a tényekkel. Nem maradt sok remény. Aznap este, amikor haza kellett volna indulnia, Bond nem volt hajlandó elhagyni a szobámat. A megszokott gyakorlat az volt, hogy egyszerre csak kerten lehettek bent, hogy az orvosok és az ápolónők munkáját ne zavarják. Holley este hat körül gyengéden felvetette, hogy ideje lenne hazaindulni. De Bond nem volt hajlandó felállni a székből, amely a fehérvérsejtek és az E. coli csatáját ábrázoló rajza alatt állt.

– Amúgy sem tudja, hogy itt vagyok – mondta félig keserű, félig könyörgő hangon.

 – Miért ne maradhatnék?

Úgyhogy az este további részében mindenki felváltva járkált be hozzám, hogy Bond ott maradhasson. De másnap reggel – szombaton – Bond teljes pálfordulása következett be. Amikor Holley benézett  a szobájába, azt mondta, hogy nem akar bejönni a kórházba.

– Miért nem? – kérdezte Holley.

– Mert félek – válaszolta Bond.

Ez a vallomás mindenkit megijesztett. Holley néhány percre visszament a konyhába. Utána ismét megpróbálkozott, és megkérdezte, nem akarja-e mégis meglátogatni az apukáját. A fiam hosszan, némán rámeredt.

– Na jó – egyezett bele végül.

A szombat úgy telt el, hogy folytatták mellettem a virrasztást, és a családom és az orvosaim reménykedve beszélgettek rólam. Az egész egy reménytelen próbálkozásnak tűnt arra, hogy életben tartsanak. Mindenkinek jobban ki voltak ürülve a tartalékai, mint egy nappal korábban. Szombat éjszaka, miután Phyllis anyánkat, Bettyt visszavitte a hotelszobába, beugrott a házunkba. Koromsötét volt, az ablakokban egyetlen lámpa sem világított. Miközben Phyllis átgázolt a sáron, nehezére esett megtartani az egyensúlyát a köveken. Már öt napja folyamatosan esett – azóta, hogy felvettek engem a kórházba. Az ilyen szünet nélküli eső nagyon szokatlan a virginiai síkságon, ahol a november általában hűvös, tiszta és napos, mint az előző vasárnap volt, az utolsó nap a rohamom előtt. Az a nap ekkorra már nagyon távolivá homályosult, és úgy tűnt, mintha mindig is ömlött volna az eső az égből. Mikor lesz már vége? Phyllis benyitott a házba, és felkapcsolta a villanyt A hét eleje óta jártak hozzánk emberek, hogy ennivalót hozzanak, és noha élelem továbbra is érkezett, a félig reménykedő, félig aggódó hangulat, amivel az átmeneti válságot kezelték, egyre sötétebbé és elkeseredettebbé vált. A családunkhoz hasonlóan a barátaink is tudták, hogy ami engem illet, kezd minden remény elfogyni. Phyllis néhány másodpercig azon gondolkozott, hogy begyújt, de ezt a gondolatot szorosan követte egy másik, sokkal kellemetlenebb. Miért fáradna vele? Hirtelen sokkal kimerültebbnek és letörtebbnek érezte magát, mint valaha, amióta csak az eszét tudta. Lefeküdt a fa borítású dolgozószoba kanapéjára, és mély álomba merült.

Fél órával később Sylvia és Peggy is hazatértek, és amikor meglátták Phyllist, lábujjhegyen mentek át a dolgozószobán. Sylvia lement a pincébe, és észrevette, hogy valaki nyitva hagyta a fagyasztót. A víz tócsában állt a padlón, az élelmiszerek pedig kezdtek felolvadni – beleértve néhány jó kis steaket is. Amikor Sylvia elmondta a pincebeli helyzetet Peggynek, úgy döntöttek, kihozzák belőle, amit lehet. Felhívták a család többi tagját, és munkához láttak. Peggy hozott néhány edényt, majd összedobtak egy rögtönzött lakomát. Betsy, a lánya, Kate, és a férje, Robbie hamarosan csatlakozta hozzájuk, Bonddal együtt. Idegesen csevegtek, és mindenki csak kerülgette az őket legjobban foglalkoztató témát: hogy én – a díszvendég – valószínűleg már soha nem térek vissza ebbe a házba. Holley visszament a kórházba, hogy folytassa a folyamatos virrasztást. Leült az ágyam mellé, megfogta a kezemet, és Susan Reintjes mantráját ismételgette, arra kényszerítve magát, hogy a szavak jelentésére koncentráljon, miközben kimondja őket, és hogy szíve mélyén higgyen abban, hogy igazak.

„Érted imádkozunk. Te másokat gyógyítottál. Most rajtad a sor, hogy meggyógyulj. Sokan szeretnek. A tested tudja, mi a dolga. Még nem jött el a halálod ideje.”

19.  A végjáték

Ahányszor csak a rideg Földigiliszta Nézőpontjában találtam magam, képes voltam felidézni a ragyogó Forgó Dallamot, amely megnyitotta előttem az utat az Átjáróba és a Magba. Hosszú időszakokat töltöttem – amelyek ugyanakkor semmi percnek tűntek – az őrangyalom társaságában a pillangószárnyon, és egy örökkévalóságot azzal, hogy a Mag mélyén a Teremtőtől és a Korongtól tanultam dolgokat. Volt egy pont, amikor felértem az Átjáró peremére, és azon kaptam magam, hogy nem tudok bemenni. A Forgó Dallam amely addig a jegyem volt a magasabb régiókba már nem tudott bejuttatni oda. A Menny kapui bezárultak előttem.

Annak leírása, hogy ez milyen érzés volt, a lineáris nyelv szűk keresztmetszete miatt- amelyen kénytelenek vagyunk mindent keresztülerőltetni itt, a Földön – ismét rendkívül nagy kihívás. Az olvasó gondoljon azokra az alkalmakra, amikor csalódást élt át. A földön átélt veszteségek bizonyos értelemben mind csak változatai a központi, nagy veszteségnek: a Mennyország elvesztésének.  Aznap, amikor bezárultak előttem a Menny kapui, olyan szomorúságot éreztem, mint még soha. Az érzelmek egészen mások odafent. Minden emberi érzelem jelen van, de mélyebbek és tágabbak – nem korlátozódnak belülre, hanem kívül is ott vannak. Mintha ahányszor megváltozna a hangulatunk idelent a Földön, az időjárás is megváltozna. Mintha a könnyeink zivatart váltanának ki, az

örömünktől pedig azonnal eltűnnének a felhők. Ez segít annak elképzelésében, mennyivel erőteljesebbek és jelentőségteljesebbek a hangulatváltozások odafent, hogy különös módon mennyire nem létezik igazán az, amire mi „odabent”-ként és „odakint”-ként gondolunk. Így történt, hogy én megtört szívvel elmerültem a folyamatosan erősödő bánat világában, a homályban, és egyben konkrétan is süllyedni kezdtem. Hatalmas felhőfalak között ereszkedtem lefelé. Mindenfelé duruzsoltak körülöttem, de a szavakat nem tudtam kivenni Majd ráébredtem, hogy számtalan lény vesz körbe, a távolba vesző ívekben térdelve. Most, visszatekintve már értem, mit csináltak ezek a félig látható, félig érezhető lények, akik felettem és alattam sorakoztak a sötétben. Értem imádkoztak.

Két arcra tisztán emlékeztem később, Michael Sullivanéra és a felesegéére, Page-ére. Csak profilból láttam őket, de egyértelműen azonosítottam mindkettejüket, miután visszatértek a nyelvi képességeim. Michael személyesen is ott járt az intenzíven több alkalommal, hogy imádkozzon értem, de Page egyszer sem látogatott meg (noha ő is mondott értem imákat). Ezekből az imákból energiát kaptam. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy bármilyen mély szomorúság is égett bennem, valamilyen különös bizonyosságot éreztem, hogy minden rendben lesz. Ezek a lények tudták, hogy egy átmeneten haladok éppen kereszrül, és azért énekeltek és imádkoztak, hogy segítsenek tartani bennem a lelket. Én az ismeretlenbe tartottam, de ekkorra már tökéletesen hittem és bíztam abban, hogy gondomat fogják viselni, ahogy azt a pillangószárnyas társam és a végtelenül szerető Istenség ígérte – hogy bárhova is megyek, a Menny velem tart. A Teremtő Om formájában jelenik majd meg, és egy angyal – az én angyalom – alakjában, a Pillangószárnyas Lányéban. Kiindultam visszafelé, de nem voltam egyedül – és tudtam, hogy soha többé nem fogom egyedül érezni magam.

20.  A szivárvány

Amikor később elgondolkozott rajta, Phyllis azt mondta, hogy abból a hétből az esőre emlékezett leginkább. Az alacsonyan szálló felhőkből a hideg, csapkodó esőre, amely egy pillanatra sem enyhült, és egy pillanatra sem engedte át a napfényt De akkor, azon a vasárnapi reggelen, amikor beállt a kórház parkolójába, valami furcsa dolog történt. Phyllis éppen elolvasott egy SMS-t az egyik bostoni imacsoporttól, amelyben az állt „Várd a csodát.” Miközben azon töprengett, vajon mekkora csodára számíthat, segített anyának kiszállni a kocsiból, és mindketten megjegyezték, hogy elállt az eső. A nap keleten átlőtte sugarait egy szakadáson a felhők között, megvilágítva a gyönyörű, ősöreg hegyeket nyugaton, és a fenti felhőréteget is, aranyfénybe borítva a szürke fellegeket. Majd amikor a távoli csúcsok felé pillantottak, az ellentétes irányba, mint ahol a november közepi nap emelkedni kezdett, meglátták. Egy tökéletes szivárvány volt ott.

Sylvia együtt autózott a kórházba Holley-val és Bonddal egy megbeszélt találkozóra a vezető orvossal, Scott Wade-del. Dr. Wade egyben a barátunk és szomszédunk is volt, és a legnehezebb döntés előtt állt, amellyel az életveszélyes betegségekkel foglalkozó orvosoknak szembe kell nézniük. Minél hosszabb ideig maradok kómában, annál nagyobb a valószínűsége, hogy életem hátralévő részét „tartós vegetatív állapotban” kell töltenem. Mivel az agyhártyagyulladás egyáltalán nem reagált jól a kezelésre, azt kockáztatták, hogy végül sikerül legyőzniük a betegségemet, pusztán azért, hogy pár hónapig vagy évig egykor eleven, de immár nem reagáló testben élhessek, nulla életminőséggel.

– Üljenek le – mondta dr. Wade Sylviának és Holley-nak kedves, ugyanakkor félreérthetetlenül komor hangon. – Dr. Brennannal konferenciabeszélgetéseket folytattunk a Duke, a University of

Virginia és a Bowman Gray orvosi egyetem szakértőivel, és el kell mondjam, hogy mindenki kivétel nélkül egyetért abban, hogy nem állnak jól a dolgok. Ha Eben nem tanúsít komoly javulást a következő tizenkét órában, akkor valószínűleg beszélnünk kell az antibiotikumok abbahagyásáról. Egy bakteriális agyhártyagyulladással kómában töltött hét önmagában is kizárja a gyógyulás esélyét. Mindezt tekintetbe véve, talán jobb lenne, ha hagynánk, hogy a természet végezze a dolgát.

– De tegnap láttam, hogy megrezzent a szemhéja – tiltakozott Holley. – Tényleg mozgott.

Majdnem úgy, mintha ki akarná nyitni. Biztos vagyok benne, hogy jól láttam.

– Ebben nem kételkedem – felelte dr. Wade. – A fehérvérsejtszáma is csökkent. Mindez jó hír, és egy pillanatra sem állítanám, hogy nem az. De a kontextusában kell néznie ezt a helyzetet. Jelentősen visszavettük Eben fájdalomcsillapítását, és a neurológiai vizsgálata több neurológiai aktivitást fog kimutatni, mint eddig. Az agytörzse részben működik, de nekünk a magasabb rendű agyfunkciókra lenne szükségünk, és azoknak még mindig nyoma sincs. A legtöbb kómás betegnél idővel megfigyelhető némi javulás a látható éberségi szintjükben. A testük olyan dolgokat csinál, melyekből úgy tűnhet, mintha visszatérnének. De nem fognak. Egyszerűen csak az agytörzs kerül a „coma vigile”   nevű állapotba, abba a mintázatba, amely hónapokig vagy évekig is kitarthat. Nagy valószínűséggel csak ez áll a mozgó szemhéjak mögött. És ismét el kell mondanom, hogy hét nap kóma, az rettenetesen nagy idő bakteriális agyhártyagyulladással.

Dr. Wade nagyon sok szót használt, hogy elvegye a mondanivalója élét, amelyet egyetlen mondatban is közölhetett volna Eljött az ideje, hogy hagyják a testemet meghalni.

21.  Hat arc

Miközben ereszkedtem, további arcok bugyborékoltak fel a sárból, mint mindig, amikor a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmába süppedtem. De ezúttal volt némi különbség az arcokban. Immár emberiek voltak, nem állatiak. És egyértelműen mondtak dolgokat. Nem mintha képes lettem volna kivenni, mit mondanak. Egy kicsit olyan volt az egész, mint a régi Charlie Brown-képregények, amelyekben amikor a felnőttek beszélnek, csak kivehetetlen hangok vannak. Később, visszatekintve ráébredtem, hogy hat arcot is felismertem a látottak közül. Ott volt Sylvia, Holley, és a nővére, Peggy. Ott volt Scott Wade és Susan Reintjes. Egyikük, az egyetlen, aki nem volt személyesen jelen az ágyam mellett azokban az utolsó órákban, Susan volt. De a maga módján persze ő is az ágyam mellett állt, mert aznap éjjel, előző éjszaka, leült Chapel Hill-i otthonában, és odakívánta magát mellém.

Amikor ezt később megtudtam, megdöbbentem, hogy anyám, Betty, és a húgaim, akik egész héten szeretettel fogták a kezemet, hiányoztak a látott arcok közül. Anyának éppen meghúzódott a lába, és csak mankóval tudott járni, de hűségesen részt vett a virrasztásban. Utána megtudtam, hogy azon az utolsó éjszakán ők nem voltak ott. Azoknak az arcára emlékeztem, akik testi valójukban jelen voltak a kómám hetedik reggelén vagy előző este. De miközben leereszkedtem, még mindig nem tudtam nevet vagy kilétet kapcsolni egyik archoz sem. Csak azt tudtam vagy éreztem, hogy valamiért ők fontosak nekem. Az egyik különösen erőteljesen vonzott magához. Húzni kezdett. Egy rántás következtében, amely mintha végigvisszhangzott volna a hatalmas felhő- és angyalaknában, amelyen keresztül ereszkedtem, hirtelen ráébredtem, hogy nem csak az Átjáró és a Mag lényeit – akiket mintha mindig is ismertem és szerettem volna – ismerem.

Az alattam levő lényeket is ismerem és szeretem – azokat, akik a lenti birodalomban élnek, amely felé sebesen közelítettem. Azokat a lényeket, akikről mostanáig teljesen megfeledkeztem.  Ez a tudat mind a hat arcra összpontosult, de főleg a hatodikra. Az annyira ismerős volt. Végtelen félelemmel határos döbbenettel ébredtem rá, hogy bárki is az, nagyon nagy szüksége van rám. Hogy ő olyasvalaki, aki nem élné túl, ha elhagynám. Ha magára hagynám, elviselhetetlen lenne a fájdalma – éppen olyan, mint amilyet én éreztem, amikor bezárult előttem a Mennyek kapuja. Ekkora árulást egyszerűen nem követhetek el.

Egészen odáig szabad voltam. A lehető leghatékonyabban utazgattam a világokban: anélkül, hogy érdekelt volna, mi lesz a vége. A végkimenetel egyáltalán nem számított, mert még amikor a Magban voltam, akkor sem támadt bennem szemernyi aggodalom vagy bűntudat sem azzal kapcsolatban,   ogy valakinek fájdalmat okozok. Persze ez volt az egyik első dolog, amit megtanultam, amikor a  Pillangószárnyas Lány azt mondta nekem:

– Nem hibázhatsz.

De ez most megváltozott. Annyira megváltozott, hogy utam során ekkor éreztem első ízben rettenetes félelmet. Nem magamat féltettem, hanem azokat az arcokat – különösen a hatodikat. Azt az arcot, amelyet még mindig nem tudtam azonosítani, de azt tudtam, hogy nagyon fontos számomra. Ez az arc még részletgazdagabbá vált, amíg végül megláttam, hogy a visszatérésemért könyörög: azért, hogy kockáztassam meg a rettenetes leereszkedést a lenti világba, hogy ismét vele lehessek. A szavait még mindig nem értettem, de valahogy arra utaltak, hogy van még dolgom ebben a lenti világban – ahogy mondani szokás, még van vesztenivalóm. Számít, hogy visszatérjek. Kötelékeim vannak odalent – olyan kötelességeim, amelyeket tiszteletben kell tartanom. Minél tisztábbá vált az arc, annál inkább rádöbbentem erre. És annál közelebb kerültem ahhoz, hogy felismerjem. Egy fiatal fiú arca volt.

22.  Az utolsó éjszaka, az első reggel

Amikor leült dr. Wade-del, Holley megkérte Bondot, hogy várja meg az ajtó előtt, mert nem akarta, hogy meghallja a rossz híreket, amelyekre számított. De Bond ezt megérezte, ott bóklászott az ajtó előtt, és meghallotta dr. Wade néhány szavát. Eleget ahhoz, hogy ráébredjen, mi a helyzet. Hogy megértse, hogy az apja nem fog visszajönni. Soha. Bond berohant a szobámba, és az ágyamra vetette magát. Zokogva csókolgatta a homlokomat, és simogatta a vállamat. Majd felhúzta a szemhéjamat, és azt mondta üres, vak szemembe:

 – Meg fogsz gyógyulni, apa. Meg fogsz gyógyulni. – Ezt folyamatosan ismételgette, gyermek módjára, abban a hitben, hogy ha elég sokszor kimondja, akkor igazzá válik.

Mindeközben a folyosó túlsó végén lévő szobában Holley a levegőbe meredt, és megpróbálta felfogni dr. Wade szavait. Végül azt mondta:

– Azt hiszem, ez azt jelenti, fel kell hívnom Ebent az egyetemen, hogy jöjjön ide.

Dr. Wade nem vitatkozott. – Igen, azt hiszem, ez lenne a helyes. Holley odasétált a tárgyaló nagy panorámaablakához, amely az esőáztatta, de egyre fényesebb virginiai hegyekre nézett, elővette a telefonját, és Eben számát tárcsázta. Közben Sylvia felállt a székből.

– Holley, várj egy kicsit – mondta. – Menjünk be csak még egyszer, utoljára.

Sylvia bement az intenzíves szobába, és megállt az ágyamnál Bond mellett, aki némán masszírozta a kezem. Sylvia a karomra tette a kezét, és gyengéden megsimogatta. A fejem feléjük volt fordítva, mint végig az előző hét során. Az elmúlt napokban mindenki az arcomat nézte, nem az arcomba nézett. Csak akkor volt nyitva a szemem, amikor az orvosok ellenőrizték a pupillareflexemet (ez az egyik legegyszerübb, de leghatékonyabb módja az agyfunkciók ellenőrzésének), vagy amikor Holley és Bond az orvosok ismételt utasítása ellenére felhúzták a szemhéjamat, és megnézték halott, üres tekintetemet, amely kétfelé állt, mint egy törött babáé.

De miközben Sylvia és Bond az ernyedt arcomat bámulta, eltökélten ellenállva annak, hogy elhiggyék az orvos szavait, valami történt. Kinyílt a szemem

Sylvia felsikoltott. Később elmesélte, hogy az okozta számára a legnagyobb döbbenetét – közvetlenül a szemem kinyitása után –, hogy azonnal elkezdtem körbenézni Fel, le, jobbra, balra. Sylviát ez nem egy felnőttre emlékeztette, aki hétnapos kómából ébred, hanem egy újszülöttre – olyasvalakire, aki most jött a világra, és először nézi meg magának. Bizonyos értelemben igaza is volt.

Sylvia végül magához tért a sokkból, és ráébredt, hogy engem zavar valami. Átrohant abba a szobába, ahol Holley még mindig a panorámaablakon bámult kifele, és IV. Ebennel beszélgetett.

– Holley… Holley! – kiabálta Sylvia. – Felébredt. Ébren van! Mondd meg Ebennek, hogy az apja visszatért.

Holley Sylviára meredt. – Eben – mondta a telefonba. – Vissza foglak hívni. Az… apád  visszatért… az életbe.

Holley elindult, majd futásnak eredt az intenzív felé, sarkában dr Wade-del. És valóban, ott hánykolódtam az ágyban. Nem gépiesen, hanem mert magamhoz tértem, és láthatóan zavart valami. Dr. Wade azonnal megértette, micsoda: a lélegeztető csöve, ami még mindig a torkomban volt. A cső, amelyre már nem volt szükségem, mivel az agyam a testem többi részével együtt éppen életre kelt. Az orvos odanyúlt, leszedte a rögzítő ragasztószalagot, és óvatosan kihúzta belőlem a csövet. Kicsit csukladoztam, beszívtam az első teljesen segítség nélküli légvételemet az elmúlt hét napban, és kimondtam ennek a hét napnak az első szavait:

– Köszönöm.

Phyllisnek még mindig a szivárvány járt az eszében, amelyet a liftből kilépve meglátott. Anyát tolta egy tolószékben. Beléptek a szobába, és Phyllis majdnem hanyatt esett meglepetésében. Én az ágyamban ültem, és visszanéztem rájuk. Betsy fel-le ugrált. Megölelte Phyllist. Mindketten könnyekben törtek ki. Phyllis közelebb lépett, és mélyen a szemembe nézett. Én visszanéztem rá, majd végignéztem a többieken is. Miközben szerető családom és a rólam gondoskodó személyzet az ágyam köré gyűlt, továbbra sem értve a megmagyarázhatatlan változást, békés, örömteli mosoly ült ki rám.

– Minden rendben – mondtam éppen annyira sugározva, mint amennyire szavakkal közölve ezt az üzenetet. Mindegyikükre mélyen ránéztem, elismerve létezésük isteni csodáját.

– Nem aggódjatok… Minden rendben – ismételtem meg, hogy minden kétséget eloszlassak.

Phyllis később azt mesélte, ez olyan volt, mintha egy fontos túlvilági üzenetet adnék át, amely szerint a világ olyan, amilyennek lennie kell, hogy nincs mitől tartanunk. Azt mondja, gyakran felidézi azt a pillanatot, amikor valami triviális probléma bántja – hogy vigaszt merítsen belőle. Miközben végignéztem az összegyűlteken, láthatóan visszatértem a földi létezésembe.

– Mit kerestek ti itt? – kérdeztem tőlük.

Phyllis azt felelte: – Te mit keresel itt?

23.  A visszatérés

Bond úgy képzelte, hogy majd a megszokott apja fog felébredni, aki körbenéz, és csak tájékoztatni kell az addig történtekről, mielőtt folytatná atyai szerepét. De hamar ráébredt, hogy ez nem lesz annyira egyszerű. Dr. Wade két dologra figyelmeztette Bondot: egyrészt ne reménykedjen abban, hogy bármire is emlékezni fogok abból, amit a kómától visszatérve mondtam. Elmagyarázta, hogy az emlékezet nagyon sok energiát kíván meg az agytól, és hogy az én agyam még nem jött helyre annyira, hogy ilyen magas szinten teljesítsen. Másrészt ne aggódjon túlzottan amiatt, amiket ezekben az első napokban mondok, mert jó része elég nagy őrültségnek fog tűnni. Mindkettőben igaza volt. Azon az első reggelen Bond büszkén megmutatta a rajzot, amelyet Ebennel készítettek az E. colit megtámadó fehérvérsejtjeimről.

– Hű, ez gyönyörü – mondtam.

Bond ragyogott a büszkeségtől és az izgalomtól. Utána azzal folytattam:

– Milyen az időjárás odakint? Mit mond a számítógép? Indulnod kell, mindjárt készen állok az ugrásra!

Bond arca elszomorodott. Mondanom sem kell, nem erre a visszatérésre számított. Vad látomásaim voltak, életem legizgalmasabb pillanatait éltem át újra, a legélénkebb színekben. A fejemben éppen ejtőernyővel készültein ugrani a DC3-ból, öt kilométeres magasságból… Én voltam az utolsó, ahogy azt szeretem. A testem úgy repült a legteljesebben. Ahogy kivetettem magam a repülőgép ajtaján a ragyogó napfénybe, azonnal fejesugró pózt vettem fel, karomat a testemhez szorítva (mármint fejben), és éreztem az ismerős menetszelet. Közben elsuhantam a propeller mellett, lentről bámulva, ahogy a hatalmas, ezüstös gép hasa az ég felé lendül óriási rotorjai lassított felvételben pörögnek, és az alján a föld és a felhők tükröződnek. Merengve bámultam a fékszárnyakat és a kiengedett kereket (mintha le akarna szállni a gép, amely még kilométerekkel volt a föld felett, de lelassított, hogy minimalizálja az ugrók számára az ellenszelet).

Karjaimat nagyon erősen a testemhez szorítottam, hogy minél hamarabb óránkénti 350 kilométeres sebességre gyorsuljak, és csak pöttyös, kék sisakom és a vállam állt ellen a ritka levegőnek, miközben a bolygó maga felé húzott – másodpercenként közelebb jutva egy focipályához. A szél a hurrikán sebességének háromszorosával tombolt mellettem, hangosabban, mint bármi is valaha. Elhaladtam két hatalmas, pufók fehér felhő között, rakétaként süvítve át a résnyi szakadékban, miközben alattam ott ragyogott a zöld föld és a csillogó, kék tenger. Eszeveszett izgalommal rohantam az alig látható barátaim felé. Ők színes hópehely alakzatba rendeződtek, amely másodpercről másodpercre egyre nagyobbá vált, ahogy további ugrók is csatlakoztak hozzá mélyen odalent…

Oda-vissza ugráltam az intenzíves szobám jelene és a csodálatos ejtőernyős ugrás fejemben zajló, adrenalinban úszó illúziója között. Félúton jártam az őrület és a megértés között. Két napon át halandzsáztam ejtőernyőzésről, repülőgépekről és az internetről mindenkinek, aki meghallgatott. Miközben az agyam szép lassan összeszedte magát, egy különös és kimerítően paranoid univerzumba kerültem. Kényszeressé váltam a megjelenő „internetes üzenetek” miatt, amelyek mindig előjöttek, ahányszor csak becsuktam a szemem – néha még nyitott szemmel is láttam őket a plafonon. Amikor lehunytam a szemem, reszelős, monoton, dallamtalan kántálást is hallottam, de ez általában eltűnt, amikor kinyitottam. A levegőbe mutogattam, mint E. T., így próbáltam az orosz és kínai internetes üzeneteket eltolni előlem. Egyszóval, kissé megőrültem.

Egy kicsit olyan volt, mint a Földigiliszta Nézőpontjának világában, csak még rémálomszerűbb, mivel amit hallottam és láttam, azt átitatták emberi múltam tapasztalatai (a családtagjaimat felismertem, még akkor is, amikor – mint Holley esetében – a nevükre nem emlékeztem). Ugyanakkor teljesen hiányzott a világból az a döbbenetes élesség és vibráló gazdagság – a hipervalószerűség –, amely az Átjáróban és a Magban megvolt. Egyértelműen visszakerültem az agyamba. Amikor felébredtem, úgy tűnt, teljesen tiszta az agyam, ám hamarosan ismét eltűntek a kóma előtti életem emlékei. Csak arra emlékeztem, hogy honnan érkeztem éppen: a Földigiliszta Nézőpontjának durva, csúf birodalmára, az idilli Átjáróra és a lenyűgöző, mennyei Magra. Az elmém – a valódi énem – viszszakényszerítette magát a fizikai létezés túl szűk és behatárolt öltözékébe, a maga tér- és időbeli korlátaival, lineáris gondolkodásával és a verbális kommunikáció limitjeivel. Azokba a dolgokba, amelyekről egy héttel korábban még úgy gondoltam, a létezés egyetlen módját jelentik, de amelyek most különösen kemény feltételeknek tűntek. A fizikai létezés legfőbb tulajdonsága a védekezés, miközben a spirituális létezés ennek pont az ellentettje. Ez az egyetlen magyarázat, amelyet adni tudok arra, miért járt ilyen nagymértékű paranoiával a visszatérésem. Egy ideig a meggyőződésemmé vált, hogy Holley (akinek – mint már említettem – a nevére nem emlékeztem, de valahogy felismertem benne a feleségemet) és az orvosaim meg akarnak ölni. Újabb, esetenként rendkívül hosszú és életszerű álmaim és ábrándjaim is voltak a repülésről és az ejtőernyőzésről. A leghosszabban és legfelkavaróbban – amely szinte nevetségesen részletes volt – egy dél-floridai onkológiai klinikán találtam magam, amelyben külső liftek voltak, és ahol Holley, két dél-floridai rendőr és két ázsiai nindzsa fényképész üldözött, kábeleken ugrálva. Valójában egy úgynevezett „intenzív osztályos pszichózison” mentem keresztül. Ez normális, várható dolog olyan páciensek esetében, akik hosszú, inaktív periódus után térnek magukhoz. Rengetegszer láttam már ilyet, de belülről még soha. És belülről ez nagyon-nagyon más. A rémálmoknak és paranoid fantáziáknak ebbe a sorozatába visszatekintve az volt a legérdekesebb, hogy tényleg nem voltak többek ennél: fantáziáknál. Némely részei – főként a hosszú, dél-floridai nindzsás rémálom – különösen intenzívek voltak, sőt, kifejezettek rémisztőek, amikor átéltem őket. De visszanézve – szinte attól a pillanattól, hogy ez a periódus véget ért – tisztán láthatóvá vált, hogy miről is volt szó: olyasmiről, amit megviselt agyam hozott létre, miközben megpróbálta összeszedni magát. Ezen időszak alatt némely álmom döbbenetesen és félelmetesen eleven volt. De végső soron csak azt hangsúlyozták ki, mennyire nagyon különbözik az álombéli tudatállapotom a mélykómás hipervalóságétól.

Ami a rakétákat, a repülőket és az ejtőernyős témákat illeti – amelyek oly kitartóan visszatértek –, meglehetősen helytállóak voltak szimbolikus szempontból, mint később rájöttem. Hiszen arról volt szó, hogy veszedelmes visszautat tettem meg éppen egy nagyon távoli helyről agyam elhagyott, de ismét funkcionálissá váló űrállomására. Nem is lehetne jobb földi analógiát találni arra, ami a betegségem hete során történt velem, egy rakétakilövésnél.

 24.  Még nem egészen

Nem Bond volt az egyetlen, akinek nehézséget okozott a határozottan furcsa személyiségem elfogadása azokban az első napokban. Egy nappal azután, hogy visszanyertem az eszméletemet – hétfőn – Phyllis felhívta IV. Ebent Skype-on, a számítógépén.

– Eben, itt az apád – mondta, és felém fordította a kamerát.

– Szia Apa, hogy s mint? – kérdezte vidáman.

Egy percig csak vigyorogtam és bámultam a számítógép képernyőjét. Mikor végre megszólaltam, Eben elszomorodott. A beszédem fájdalmasan lassú volt, és a szavaimnak alig volt értelme. Eben később azt mondta:

– Olyan voltál, mint egy zombi, vagy mint aki egy LSD-s “bad trip”-en van.

Sajnos neki senki nem szólt a lehetséges intenzív osztályos pszichózisomról előre. A paranoiám aztán fokozatosan alábbhagyott, a gondolkozásom és kommunikációm pedig világosabb lett. Két nappal az ébredésem után áthelyeztek az Idegtudományi Utókezelő Részlegbe. Phyllis és Betsy kapott egy-egy vendégágyat a nővérektől, így ők mellettem tudtak aludni. Kizárólag bennük kettőjükben tudtam megbízni – mellettük biztonságban éreztem magam, ők voltak a fogódzkodók az új valóságomban. Az egyetlen gond az volt, hogy nem aludtam. Egész éjjel ébren tartottam őket, az internetről, űrállomásokról, szovjet kettős ügynökökről és minden egyéb ostobaságról hablatyolva. Phyllis megpróbálta meggyőzni a nővéreket, hogy köhögőrohamom van, abban bízva, hogy kapok köhögés elleni szirupot, ami talán biztosít egy órányi folyamatos alvást. Olyan voltam, mint egy újszülött, akinél még nem alakult ki az alvás menetrendje.

Nyugodtabb pillanataimban Phyllis és Betsy lassan visszahúzott a valóságba. Felemlegettek  mindenféle gyermekkori történetet, én pedig lenyűgözve hallgattam, mintha először hallanám őket. Minél többet beszéltek, annál többször pislákolt fel bennem a felismerés valami fontos dologgal kapcsolatban – az a felismerés, hogy bizony én magam is ott voltam ezeken az eseményeken. Később mindkét nővérem mondta, hogy a paranoid fecsegés sűrű ködén át nagyon gyorsan kezdett kibontakozni annak a testvérnek a képe akit korábban ismertek.

– Elképesztő volt, – mondta Betsy később – épp csak kijöttél a kómából, nem voltál tisztában sem azzal, ki vagy, sem azzal, hogy mi is történik valójában, az esetek felében mindenféle őrültségekről beszéltél, de mégis, a humorérzéked a régi volt. Egyértelműen TE voltál. Visszatértél!

– Az egyik első dolog, amit tettél, az volt, hogy elsütöttél egy poént az etetéseddel kapcsolatban –mesélte később Phyllis. – Fel voltunk rá készülve, hogy etetnünk kell téged, kanál kanál után, ameddig csak szükséges. De te végül egyetlen kanállal sem fogadtál el. El voltál szánva, hogy azt a narancszselét magad tömöd a szádba.

Ahogy az agyam ideiglenesen lefulladt motorja kezdett mind jobban beröffenni, figyelni kezdtem magam, ahogy mondok vagy teszek bizonyos dolgokat, és csodálkoztam: hát ez meg honnan jött? Egyszer egy Jackie nevű lynchburgi barátom jött látogatóba. Holley és én onnan ismertük Jackie-t és a férjét Ront, hogy tőlük vettük annak idején a házunkat. Anélkül, hogy akartam volna, a délen szocializálódott énem előretört, és Jackie-t látva azonnal megkérdeztem:

 – Hogy van Ron?

Újabb pár nappal később kezdtem néha egészen világos beszélgetéseket folytatni a látogatóimmal,   és megintcsak lenyűgöző volt, hogy mennyi ilyen kapcsolat jött vissza automatikusan, anélkül, hogy meg kellett volna erőltetnem magam. Az agyam úgy repült végig a társasági élet egyre ismerősebb tájain, mintha robotpilóta vezetné. Ezzel első kézből nyertem bizonyítékot arra, amit agysebészként már régen tudtam: az agy tényleg lenyűgöző gépezet. Persze mindenkinek ott zakatolt a fejeben (tisztább pillanataimban az enyémet is beleértve) a ki nem mondott kérdés: mennyire fogok felépülni? Vajon teljes mértékben, vagy az E. coli az orvosok által jósolt károk legalább egy részét elkövette? Ez a mindennapos várakozás mindenkit felőrölt, különösen Holley-t, aki attól tartott, hogy varázslatos javulásom hirtelen leáll, és neki belőlem csak egy rész marad.

De napról napra egyre több tért vissza „belőlem”. A nyelv. Az emlékek. A felismerés képessége. Egy bizonyos rám jellemző huncutság is visszajött. És bár a húgaim nagyon örültek, hogy visszanyertem a humorérzékemet, azt nem mindig értékelték, ahogyan „felhasználtam”. Hétfő délután Phyllis megsimogatta a homlokomat, én pedig hátrahőköltem.

– Jajj! – kiáltottam fel. – Ez fájt!

Majd, kiélvezve a rémült arckifejezéseket, hozzátettem:

– Csak vicceltem.

Mindenkit meglepett a gyógyulásom sebessége – kivéve engem. Nekem akkor még – fogalmam sem volt arról, menynyire közel jártam a halálhoz. És ahogy a barátaim és a családtagjaim egyenként visszatértek az életükhöz, én minden jót kívántam nekik – áldott tudatlanságban az alig megúszott tragédiát illetően. Annyira vidám voltam, hogy az egyik neurológus, aki a rehabilitációs program miatt vizsgált ki, ragaszkodott ahhoz, hogy „túlzott eufóriám” van, és hogy valószínűleg agykárosodást szenvedtem. Ez az orvos – hozzám hasonlóan – csokornyakkendő-rajongó volt, és azzal viszonoztam a diagnózisát, hogy távozása után közöltem a húgaimmal: „furcsán kispolgári nézetei vannak a csokornyakkendőjéhez képest.” Már akkor tudtam valamit, amit egyre több ember kezdett elfogadni körülöttem. Bármit is mondjanak az orvosok, nem vagyok beteg vagy agykárosodott. Teljesen jól vagyok. Ami azt illeti – noha ezt akkor még csak én tudtam – életemben akkor voltam először teljesen „jól”…

...

35. A fénykép

"A hála nem csupán a legnagyobb erény, de minden erények szülője is."

CICERO (KR. E. 106-43)

Négy hónappal azután, hogy hazatértem a kórházból, vér szerinti húgom, Kathy végre küldött nekem egy fényképet elhunyt húgomról, Betsyről. A nagy borítékot a hálószobámban nyitottam ki, ahol az egész utazásom megkezdődött, ott húztam ki belőle a soha nem ismert húgom nagy, fényes, bekeretezett fotóját. Mint később megtudtam, a fényképen Balboa kikötőjének a mólóján állt, nem messze dél-kaliforniai otthonától, háttérben a gyönyörű nyugati parti naplementével.

Hosszú, barna haja volt, mélykék szeme. Szeretetet és kedvességet sugárzó mosolya mintha áthatolt volna rajtam, amitől egyszerre kezdett felduzzadni és sajogni a szívem…

Ködössé vált a tekintetem, miközben gondosan letettem a képet a szekrényre, és bámulni kezdtem. Betsy furcsán, kísértetiesen ismerősnek tűnt. De ez érthető volt. Vérrokonok voltunk, és több közös génünk volt, mint bárki mással a bolygón, a másik két vértestvéremet leszámítva. Akár ismertük egymást, akár nem, Betsyvel mély kötelék fűzött minket egymáshoz.

Másnap reggel a hálószobánkban Elisabeth Kübler-Ross a halál utáni életről szóló könyvét olvasgattam, és találtam benne egy történetet, amelyben egy tizenkét éves lánynak volt halálközeli élménye, és eleinte nem beszélt róla a szüleinek. De végül nem bírta magában tartam, és elmesélte az apjának. Azt mondta neki, egy csodálatos, szeretettel és szépséggel teli tájon utazgatott, és ott találkozott a bátyjával, aki megvigasztalta.

– Csak az a baj – mondta a lány az apjának hogy nekem nincs bátyám.

Az apa szemébe könnyek gyűltek. Elmesélte a lánynak, hogy volt egy bátyja, de három hónappal az ő születése előtt meghalt. Abbahagytam az olvasást. Egy pillanatra különös, kába állapotba kerültem, amelyben se nem gondolkoztam, se nem nemgondolkoztam, egyszerűen csak emésztgettem… valamit. Egy olyan gondolatot, amely ott kísértett a tudatosságom peremén, de nem sikerült betörnie. A szekrényre vándorolt a pillantásom, a Kathytől kapott fényképre. A soha nem ismert húgom képére. Akiről a vér szerinti családom elbeszéléseiből tudtam csak, milyen kedves, csodálatos és gondoskodó ember volt. Olyan kedves, mondogatták gyakran, mintha egy angyal lett volna. A babakék-indigó ruha és az Átjáró mennyei fénye nélkül, amely körülvette a gyönyörű pillangószárnyon, először fel sem ismertem. De ez természetes volt. Én a mennyei énjét láttam – azt, amely tragédiákkal és gondoskodással teljes földi világunk felett és azon túl létezik. De immár össze sem téveszthettem volna azt a szerető mosolyt, a magabiztos, végtelenül megnyugtató tekintetet, a csillogó, kék szempárt. Ő volt az.

Egy pillanatra találkozott a két világ. Az én világom itt a földön, ahol orvos, apa és férj voltam. És az a másik világ odaát – amelyik olyan nagy, hogy ha az ember benne utazgat, megfeledkezhet arról, ki is volt itt a Földön, és a kozmosz, az Istennel átitatott, szeretettel teli sötétség részévé válhat. Azon az esős kedd délelőttön azzal az egy mozdulattal találkozott házunk hálószobájában a magasabb világ az alacsonyabbal. A fényképet nézve egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy fiú a tündérmeséből, aki átkel a túlvilágba, majd visszatér, és úgy érzi, hogy az egész csak álom volt – amíg be nem nyúl a zsebébe, amelyben egy maréknyi csillogó varázsföldet talál a másik birodalomból. Bármennyire is próbáltam tagadni, ekkor már hetek óta dúltak bennem egymással dolgok. Az elmémnek az a része, amely odaát járt a testem nélkül, harcolt a bennem élő orvossal – a gyógyítóval, aki a tudományra esküdött fel. Belenéztem a húgom, az angyalom arcába, és tudtam – minden kétséget kizáróan tudtam –, hogy az a két ember, aki az elmúlt hónapok során, a visszatérésem óta voltam, igazából egy. Teljesen el kell fogadnom a szerepemet orvosként, tudósként és gyógyítóként, ugyanakkor egy nagyon valószínűtlen, nagyon fontos utazás résztvevőjeként is az istenibe. Ez nem miattam fontos, hanem a mögötte rejlő fantasztikus, mindent eldöntően meggyőző részletek miatt. A HKÉ-m meggyógyította összetört lelkemet. A tudtomra adta, hogy mindig is szerettek, és azt is megmutatta, hogy mindenki mást is szeretnek az univerzumban. És ezt aközben tette, hogy olyan fizikai állapotban volt a testem, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen lett volna bármi ilyesmit átélnem.

Tudom, lesznek emberek, akik ennek ellenére megpróbálják majd cáfolni a velem történteket, és olyanok is, akik teljesen kizárják a lehetőségét, mert nem lesznek hajlandóak elhinni, hogy amin keresztülmentem, az tudományosan igazolható lenne.

De én jobban tudom. És mind a Földön, mind a túlvilági birodalomban élők érdekében kötelességemnek látom – tudósként, tehát az igazság keresőjeként is, és az emberek segítésére felesküdött orvosként is –, hogy a lehető legtöbb ember tudomására hozzam: amit átéltem, az igaz, valóságos és letaglózóan fontos. Nemcsak számomra, hanem mindnyájunk számára. Az utazásom nemcsak a szeretetről szólt, hanem arról is, kik vagyunk, és mennyire össze vagyunk kapcsolva – magáról a lét értelméről. Odafent megtudtam, ki vagyok, és amikor lejöttem, ráébredtem, hogy az utolsó szálakat is elvarrtam azt illetően, hogy itt ki vagyok. Szeretnek. Ezt a szót kellett hallanom árvaként, olyan gyermekként, akiről lemondtak. De ebben a materialista korban mindenki másnak is ezt kell hallania, mert abból a szempontból, hogy kik vagyunk igazából, honnan jöttünk és hová megyünk, mindnyájan (tévesen) árvának érezzük magunkat. Ha nem sikerül felidéznünk annak a nagyobb kapcsolódásnak és Teremtőnk feltétlen szeretetének emléket, akkor mindig elveszettnek fogjuk érezni magunkat itt a Földön.

Szóval itt vagyok. Még mindig tudós vagyok. Még mindig orvos vagyok, és így két alapvető kötelességem van: tartanom kell magam az igazsághoz, és segítenem kell a gyógyításban. Ez azt jelenti, hogy el kell mondanom a történetemet. Azt a történetet, amelyről az idő múlásával egyre inkább úgy érzem, hogy nem véletlenül történt meg. Nem azért, mintha különleges lennék. Csak azért, mert velem két dolog történt meg egyszerre és egyidejűleg, és ezek együtt megtörik a reduktív tudomány utolsó erőfeszítéseit is, amellyel azt hirdeti a világnak, hogy csak a materiális birodalom létezik, és hogy nem a tudat vagy a lélek – a miénk és az enyém – univerzumunk legnagyobb, központi misztériuma.

Erre én vagyok az eleven bizonyíték…