Évekkel ezelőtt egy orosz filozófusnő, Tatjana Goricseva művét olvastam. Elgondolkodtató, hogy az emlékezet rostáján mi az, ami fennakad, hiszen hosszú évek távlatából is az Istenről beszélni veszélyes című írásának egy részlete elevenen él bennem. A hívő orosz ember – szemben a féktelen szabadságvágyában elvallástalanodó nyugatival – azért, hogy lelki vigasztalást, megerősítést kapjon – írja Goricseva –, képes volt üldöztetések és megfélemlítések közepette, viszontagságos körülmények ellenére is útnak indulni, és sokszor étlen-szomjan, az életét kockáztatva felkeresni azokat a sztareceket, akikről hitte, hogy az Isten szavát teszik hallhatóvá abban a könyörtelen világban.

Ma is szükség van arra, talán éppen a vírusjárvány keltette félelem és zavarodottságunk miatt, hogy a létezésünkkel kapcsolatos alapvető és végső kérdések újra felhangozzanak, szükség van arra, hogy ha kell, márpedig most kell, fölkerekedjen az ember, és válaszokért, a tisztánlátásért olyasvalakivel találkozzon, akinek bölcsessége, szavainak ereje az egész életén átívelő elmélkedés és imádság isteni gazdagságából táplálkozik. Sümegen Balázs atya már napok óta várta az érkezésem. Vele beszélgettem… Az Ószövetségben azt olvashatjuk, hogy Isten jónak teremtette a világot. Hogyan fér össze egy ilyen világméretű járvány, mint amilyenben most vagyunk, ezzel a gondolattal? A koronavírus éppen a teremtés koronáját, az embert pusztítja…

Úgy fér össze, hogy elszakadtunk az Istentől. Ez a mondat jámbor kijelentésnek tűnik mindaddig, amíg az ember nem találkozik valahogy az Istennel, akár csak egy halálközeli állapotban – ezt megéltem… Hihetetlenül más világ az, és az Ő szeretete is félelmetesen nagy! Tehát úgy fér össze ez a fogyatékosság, hogy az ember elszakadt az Istentől. Mert az Isten nélküli világ a fogyatékos. Az emberben fogyatékos a világ. Az állatok számára nem az. Tökéletes. Miért? Mert azt sem tudják, hogy vannak. Számukra nincs fogyatékosság. Egy örökkévalóságban élnek, mert még haláltudatuk sincs.

Az emberben lett fogyatékossá a világ, amikor az ember szakított Istennel, de az irgalmas Isten mégsem tüntette el ezt az állapotot, éppen azért, hogy vágyakozhassunk utána. Mégis hol tud a világ Istennel olyan kapcsolatba lépni, ahol tökéletlensége egyfajta teljességbe merülve megszűnik? Jézus Krisztusban. A Teremtés könyvében Isten azt mondja, hogy mindaz, amit alkotott jó, sőt nagyon jó. Ezt Isten mondja a világról, nem pedig mi. Vagyis az Ő szemével nézve jó. Hogyan néz Isten a világra? Keresi az ember szemét, de az ember Ádámban elbújt a bokrok mögé. Ez a világtörténelem legmélyebb sémája: mindannyian, még mi, vallásos emberek is bujkálunk előle. Nem merünk a szeme elé kerülni, végképp nem a szemébe nézni – pedig ezt megtehetjük, mert az Isten Jézus Krisztusban emberré lett.

Az evangéliumokban több helyen olvashatjuk, hogy Jézus rátekint valakire. Ezt nem lehet megfilmesíteni. Ott ül például a milliárdos spekuláns, akiről senki nem gondolná, hogy meg fog egyszer térni. Ránéz erre a Lévire Jézus, és azt mondja neki, hogy kövesse. Ő fölugrik, és mindent otthagy: a vagyont, az asszonyt, mindent és mindenkit. Az apostolok is ezt teszik. Itt nem pusztán arról van szó, hogy egyik ember szól a másikhoz. Vagy: rátekintett nagy kínja közepette Jézus a jobb latorra. Ha Jézus szemével találkozunk – ezért fontosak az ikonok –, és belenézünk a szemébe, megrendülünk. Vajon mit láthatott Jézus szemében a jobb lator? Az Isten végtelen irgalmasságát. Abban a pillanatban egész bűnös életére Jézus szemével tekintett vissza. Az Isten szemével találkozva tekinthetünk csak magunkra és a világra.

A bölcsességi irodalomban azt olvashatjuk (de csak a héber szövegben), hogy Isten az Ő szemét beletette az ember szívébe, az énjébe még azelőtt, hogy mi szakítottunk volna vele, azért, hogy az ő szemével nézzünk magunkra, a világra, a másik emberre, mindenre. Tehát az a normális állapot, ha nem a saját szemünkkel nézzük magunkat, hanem annak a szemével, aki végtelenül szeret. Ennek mintája az az egy-kétéves kisgyerek, akit ha a szülei szeretnek, számára minden jól van – még akkor is, ha éppen operálják. Egy szerető családban a megszületett gyermek nem a saját szemével néz magára. Önértékelése abból fejlődik ki, hogy őt valakik végtelenül szeretik. Aztán szépen lassan sérülünk, és elkezdjük a világot a saját szemünkkel nézni. Ugyanakkor alkalomadtán visszakaphatjuk az eredeti látásmódunkat. Egy nagy barátságban, szerelemben vagy testvéri szeretetben felcsillan annak a lehetősége, hogy lényegében minden jól van. Abban a pillanatban az ilyen emberek számára az egész világ jól van. A nagy szeretetélményben nincs probléma. A létezést nézve ők látnak jól, és mi látunk rosszul. Ez nem naivság!

Aztán megközelíthetjük ezt a témát úgy is, hogy a paradicsomi állapotban sem volt a világ Isten. Isten volt az Isten, a világ pedig a semmiből való teremtés. Tehát tökéletes nem lehet! Az sem igaz, hogy az ember biológiailag halhatatlan lett volna. Az viszont igen, hogy nem ismerte ezt a fajta halált. Egyedül Máriára vonatkozóan nem szabad azt a szót használni, hogy meghalt. Mária elszenderedett. Ő ugyanis eredeti bűn nélkül fogantatott, a megváltásban előre részesült, ahogy ezt boldog Duns Scotus János, a ferencesek egyik legnagyobb dicsősége mondja. Jézus viszont magára vette a bűneinket és annak következményét, ezért halt meg azzal a halállal, amellyel mi halunk meg. Éppen ezért, mivel halálunkkal egyesült – mi pedig az Ő halálával halhatunk meg – vele átmehetünk az Atyához. Halálával legyőzte a halált, Máriának már ezt a győzelmet adta.

Tehát a szenvedés és a halál csak Isten szemével nézve nyerhet értelmet…

 A világban tapasztalható szenvedés Jézus Krisztus nélkül szinte elviselhetetlen. De feléje tartva, benne és vele, nem pedig nélküle, vállalható. A világ fogyatékosságát látva bennem nem az a kérdés merül fel, hogy ennyi és ennyi szenvedés miért lehetséges, hanem hogy lehetséges az, hogy valaki sokat szenvedve is azt tudja mondani, Isten velem van és velem volt. Engem az döbbent meg, hogy egy embertelen világban hogyan tud egy hívő keresztény ember megbocsátani.

Karl Jaspers, a XX. század egyik nagy filozófusa azt írja, hogy vannak az életnek olyan pillanatai, amikor az ember akarva-akaratlan igazi létére ébred. Létünknek az efféle alaphelyzeteit határhelyzeteknek nevezte. Exisztenciális szempontból mire mutat rá egy ilyen járvány? A létezésünkről alkotott felfogásunkat hogyan formálja át ez a határhelyzet?

A vírus ellen harcolunk, és remélem, eredményesen. Isten maga mondta, hogy hajtsuk uralmunk alá az egész földet, tehát akkor a koronavírust is. Ezen a víruson ugyan erőt vehetünk, de a halálon nem. Ebben a hatalmas félelemben, ami a járvány kapcsán ránktört, tulajdonképpen a halállal találja magát szembe az ember – pontosabban az élettel. Amikor exisztenciálisan találkozom a halállal, tehát azzal a lehetőséggel, hogy most én vagyok az, aki meghalhatok, akkor találkozom igazán az életemmel. Ha minden beteg meggyógyult volna, ha egyetlen haláleset sem lett volna, a félelem attól még itt volt. Ha legyőznénk minden világjárványt, sőt még a testi halált is (egyesek abban reménykednek, hogy a szervek kicserélésével ez megtörténhetne), akkor mi lenne?

Ha ebben az életben örökké élnénk, az borzalmas lenne. John Henry Newman bíboros szembenézett ezzel a gondolattal. Az örökkévalóság, az örök élet, így, ebben a formában inkább csapás lenne, és a halál lenne kegyelem. Miért? Mert ha örökké élnénk a földön, egyszerre csak rádöbbennénk, hogy semminek sincs értelme. Valójában az az új élet a kegyelem, amit Jézus ígért. Egy komfortéletet élni évezredeken át – belegondolni is rossz! Milyenek lennének az emberi kapcsolataink? A kereszténységnek a létezéshez van küldetése – mondja Kierkegaard. Ma az emberi alappal van baj. Az ember létezéséről beszélni nem pusztán a filozófusok ínyenckedése. A mostani világjárvány idején mindenki filozófussá kényszerül lenni, vagy pedig folytatja azt az önbecsapást, hogy mindent túlélünk ebben a komfortzónában. Mi annak a Jézusnak vagyunk a hívei, aki meghalt, de föltámadott halottaiból.

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. július 5.