A táltos és a próféta

– Magyarság a krisztusi hit fényében –

2003. április 22-én a Magyar Szentek templomában elhangzott előadás
«Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A szakadékba lebukó lovas

 

Klapka emlékirataiban olvasom, hogy amikor a magyar seregek 1849. áprilisában az isaszegi és váci győzelmek után Komárom felé vonultak, a tábornokká frissen kinevezett Klapkát majdnem végzetes baleset érte.

Rétságtól menve Vadkertnek fele útján oly baleset ért, amely – ha a gondviselés nem őrködik fölöttem – pályámnak korai véget vetett volna. Zászlóaljaim az országúton haladtak, és én soraik hosszában vágtattam lovammal a balfelől elterülő mezőn. A sereg, mint mindig, most is megéljenzett, és én köszöntem nekik (nyilván kardjával tisztelgett – K.G.), s egy előttem tátongó földnyílást csak akkor vettem észre, midőn már késő volt szélességét méregetni. Bízva jó paripám izmaiban, sarkantyút adtam neki, az ugrott, s mi mind a ketten a mélységbe rohantunk alá több ölnyi magasságból. (Egy öl kb. 1,9 m – K.G.) Hogyan történt, hogy ló és lovas nem zúzódott agyon, megfejthetlen rejtély még ma is előttem. Lovam néhány jelentéktelen horzsolást szenvedett csak, én pedig teljesen sértetlen maradtam. (Klapka György: Emlékeimből. Szépirodalmi Könykiadó, Bp. 1986. 555. o.)

Számomra jelkép ez a szakadékba bukás, a magyar sors jelképe. Nagy lelkesedéssel, kivont karddal, éljenek között vágtatunk, nem nézve magunk elé, belerohanunk a tragédiába, alábukunk a szakadékba, de a Gondviseléstől őrizve mégis megmaradunk, folytatjuk történelmi utunkat. Miért? Mivégre maradt fenn ez a maroknyi, rokontalan nép, Kelet és Nyugat határán? Miben áll a magyar titok?

Vérszerződés

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetsző kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, főképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «előkelő» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. (Lásd Bertényi Iván professzor indoklását: Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története. Mæcenas Könyvkiadó, Bp. 1993. 19-20. o.) Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

Az őstörténeti elméletek, a legfantasztikusabbnak tűnő «csodabogarak» megalkotói éppen a tudományos alapok (a módszertan) tekintetében vétenek, s emiatt építményük a tudomány szigorú szabályait következetesen számon kérő kritika súlya alatt többnyire kártyavárként omlik össze. (Csorba Csaba: Árpád népe. Vince Kiadó, Bp. 2000. 10. o.)

A magyarság mint etnikum eredetéről még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre; de mindenképpen téved, aki a magyar titok mibenlétét az etnikum felől akarja megfejteni. Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsből egyesült) kabar törzs is (Csorba i.m. 49-50. o.); a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok később beolvadtak a magyarságba.

A kabarok soraiban különböző segédnépek is csatlakoztak a magyarokhoz: az iráni nyelvű mohamedán khorezmiek (magyarul kálizok). Ők lettek később a magyarországi mozlimok (szaracénok, böszörmények) egy része. (A másik rész az alánok-jászok.) Besenyők is csatlakozhattak. (Bertényi i.m. 23. o.)

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. (Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja a pogányságtól a kereszténységig. Agapé, Szeged, 1999. 89.o.) Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyőket fogadtunk be, szomszédnépekkel keveredtünk, a török kiűzése után az elnéptelenedett területekre nagyarányú német és szlovák betelepedés történt, jelentős zsidó etnikumunk van még a Holokauszt pusztítása után is, növekszik arányszáma a roma lakosságnak, és megkezdődött (régebben oly lehetetlennek látszó) beolvadásuk is, amely visszahat a magyarságra. Itt vannak az új bevándorlók is: nemrég tizenhárom év körüli kínai iskoláslányt hallottam csevegni magyar osztálytársával; ugyanazt a magyar nyelvet beszélték, teljesen azonos kiejtéssel, hanghordozással. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínűleg román származású volt (Bertényi i.m. 141. o.), Petőfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatika-professzor Schütz Antal német, a piarista költő, Sík Sándor zsidó származású… Nélkülük próbáljuk megfogalmazni a magyarságot? A bencés Olofsson Placid atya mondta nekem egyszer, svéd ősére célozva: «Egy csepp magyar vér sincs bennem (nem tudom, ezt szó szerint kell-e venni), de csak merje valaki kétségbe vonni, hogy magyar vagyok!» Nem az etnikum tesz magyarrá.

 

Bozsóky Pál Gerő szerint a (feltehetően 890-91 táján történt) vérszerződés tekinthető a magyar nemzet születésnapjának (i.m. 86. o.). Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzője, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérből egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérből valóvá». A történeti részletekről lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérből valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

 

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelő Szent János szavára: «Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

 

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdődött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítőket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», első számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebből a döntésből született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévő korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket. A magyarság Nyugat; évszázadai folyamán nem egyszer meghasonlott Nyugat, két részre osztott ország, polgárháborúk színtere; mégis Nyugat, ha fájó nosztalgiával is ázsiai múltja felé, mint Ady Endre megírta Ond vezér unokája című versében:

Tőle jövök és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom.

A démonikus szuperhatalom, amely négy évtizeden át tankjai erejével próbált bennünket Kelethez kényszeríteni, látványos történelmi kudarcot vallott, fölbomlott. Nyugat vagyunk, kitárva karjainkat Kelet felé: ez sorsunk és hivatásunk.

Csodaszarvas

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldöző Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

Ott vágtat a gyönyörű állat, nyomában két gyönyörű herceg lovagol.
‘Huj, huj!’ üvölti Hunor herceg, ‘Hajrá!’ kiáltja Magor.
Vágtat a láng-agancsú szarvas, ligettől ligetig, értől érig,
nyilak zúgnak, de nem találják, tajtékos paripák el nem érik.

Az írás elolvasható itt.

 

Létrehozva 2021. szeptember 9.