A Netflix új és sokat emlegetett filmje, A két pápa, joggal lehetne Az egy pápa, mert meglehetősen árnyalt, szövevényes és szimpatikus portrét mutat be Jorge Mario Bergoglióról (Ferenc pápa) és teljes karikatúrát Joseph Ratzingerről (XVI. Benedek pápa).

Ez az egyensúlyhiány végzetesen aláássa a filmet, amelynek célja, úgy tűnik, az, hogy bemutassa, hogy az öreg, mogorva, törvénytisztelő Benedek a barátságos, előremutató Ferenc segédkezése révén találja meg a lelki tartását. De ez a tematikus irányvonal végül mindkét figurával szemben erőszakot tesz, és ami egy rendkívül érdekes karaktertanulmány lehetett volna, az egy kiszámítható és unalmas apológiává válik a katolicizmusnak a filmkészítő által preferált változata mellett.

Az, hogy Ratzinger karikatúrájával van dolgunk, már akkor világossá válik, amikor a film első perceiben a bajor bíborost úgy mutatják be, mint aki ambiciózusan tervezgeti, hogy 2005-ben pápává válasszák. A valódi Ratzinger bíboros legalább három alkalommal könyörgött II. János Pálnak, hogy engedje meg neki, hogy visszavonuljon a Hittani Kongregáció éléről, és tanulmányi és imaéletet éljen. Csak azért maradt, mert János Pál hajthatatlanul elutasította a kéréseket. És 2005-ben, János Pál halálakor még Ratzinger ideológiai ellenfelei is elismerték, hogy az immár hetvennyolc éves bíboros nem akart mást, mint visszatérni Bajorországba és megírni krisztológiáját. A nagyravágyó ármánykodás persze beleillik a „konzervatív” egyházi ember karikatúrájába, de a hús-vér Joseph Ratzingerhez abszolút semmi köze. Ráadásul abban a jelenetben, amely Benedek pápa és Bergoglio bíboros elképzelt találkozóját ábrázolja a Castel Gandolfo kertjében, az idős pápa homlokát ráncolva ostorozza argentin kollégáját, keserűen bírálva a bíboros teológiáját. Ismétlem, még Joseph Ratzinger bírálói is elismerik, hogy „Isten rottweilere” valójában mindig kedves, halk szavú és szelíd a másokkal való bánásmódban. Az ugatós ideológus megint csak egy kényelmes karikatúra, de még csak meg sem közelíti a valódi Ratzingert.

A legsúlyosabb félremagyarázás a film vége felé történik, amikor a pápaságról való lemondásra elszánt, elcsüggedt Benedek bevallja, hogy már nem hallotta Isten hangját, és csak a Bergoglio bíborossal való újdonsült barátsága révén kezdte újra hallani azt!

Jól jegyezzék meg, hogy a következőkben leírtakkal egy csepp tiszteletlenséget sem akarok tanúsítani az igazi Ferenc pápával szemben, de hogy az elmúlt száz év egyik legintelligensebb és lelkileg legéberebb katolikusának Bergoglio bíboros közbenjárására lenne szüksége ahhoz, hogy meghallja Isten hangját, az több mint abszurd. Ratzinger/Benedek pályafutásának elejétől a végéig a nagy hagyomány spirituálisan legvilágosabb teológiáját hozta létre. Hogy 2012-re elfáradt és fizikailag beteg volt, és hogy képtelennek érezte magát a katolikus egyház nagy apparátusának irányítására – igen, persze. De hogy spirituálisan elveszett volna – semmiképpen sem. Ismétlem, lehet, hogy egyes baloldaliak fantáziája, hogy a „konzervatívok” a szabályok és a tekintélyelvűség burka mögé rejtik lelki csődjüket, de ezt a hermeneutikát nehéz lenne Joseph Ratzingerre alkalmazni.

A film legjobb részei a Jorge Bergoglio életének korábbi szakaszaira vonatkozó visszatekintések, amelyek megvilágítják a leendő pápa pszichológiai és spirituális fejlődését. Különösen megható az a jelenet, amely egy rák miatt haldokló gyóntatóval való erőteljes találkozását mutatja be, és az argentin „piszkos háború” idején a fennhatósága alá tartozó két jezsuita pappal való kapcsolatának megalkuvás nélküli feldolgozása nagyban magyarázza a szegények és az egyszerű életmód iránti elkötelezettségét. Szerény megítélésem szerint végtelenül sokat javított volna a filmen, ha Joseph Ratzingerrel is hasonlóan foglalkoztak volna. Ha kaptunk volna egy visszatekintést a tizenhat éves fiúról, aki egy hevesen náciellenes családból származik, és akit a Harmadik Birodalom utolsó napjaiban katonai szolgálatra kényszerítettek, akkor jobban megértenénk Ratzinger mélységes gyanakvását a szekularista/totalitárius utópiákkal és személyi kultuszokkal szemben. Ha visszapillanthattunk volna a II. vatikáni zsinaton a liberális frakciót vezető, a zsinat előtti konzervativizmustól buzgón elforduló fiatal papra, Frings bíboros szakértőjére, akkor megértenénk, hogy ő nem a status quo együgyű őrzője. Ha visszatekinthettünk volna a tübingeni professzorra, akit megbotránkoztatott a zsinat utáni szélsőségesség, amely a teológiai gyermeket a fürdővízzel együtt kidobta, talán megértettük volna tartózkodását a változás kedvéért a változást szorgalmazó programokkal kapcsolatban. Ha visszatekinthettünk volna a Hittani Kongregáció prefektusára, aki egy árnyalt, a felszabadítási teológiát mind elgondolkodtatóan kritizáló, mind mélyen elismerő dokumentumot fogalmazott meg, talán megérthettük volna, hogy Benedek pápa egyáltalán nem közömbös a szegények helyzete iránt.

Most már tudom, hogy egy ilyen hozzáállás sokkal hosszabb filmet eredményezett volna, de kit érdekel ez? Hajlandó voltam végig ülni a három és fél órás filmet, Az ír férfit. Boldogan megnéztem volna négy órán át egy olyan filmet, amely Joseph Ratzingerrel kapcsolatban ugyanolyan őszinte és éleslátó, mint Jorge Mario Bergoglioval. Nemcsak egy lenyűgöző pszichológiai tanulmányt készített volna, hanem két különböző, de egymást mélyen kiegészítő egyházi nézőpontot is megvilágított volna. Ehelyett inkább egy karikatúrát kaptunk.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2022. augusztus 4.