Chad Ripperger: Az ősi liturgia lelkisége (I.)

A liturgikusok és teológusok körében általában igaznak tartják, hogy a szertartás minden formája egyfajta spiritualitást testesít meg, amely az adott szertartáshoz tartozik. Így például a keleti rítusok hajlamosak hangsúlyozni a lelki élet misztikus aspektusait, valamint az ikonok szerepét a mi Urunk, a Szűzanya és a szentek iránti áhítat előmozdításában. Az ősi miserítus olyan lelkiséget és lelki tanításokat testesít meg, amelyek minden nemzedék és kor számára vonzóak lehetnek. Az ősi rítus alatt azt a rítust értjük, amelyet Nagy Szent Gergely kodifikált, és amely az évszázadok során nagyon lassú szerves fejlődésen ment keresztül. Az utolsó kihirdetett misekönyv, amely ezt a szerves fejlődést tükrözi, az 1962-es.

Ma az a felfogás uralkodik az Egyházban, hogy a középkori liturgikus fejlődés valójában dekadens volt, és hogy vissza kell térnünk az apostoli és ősegyházi időszakhoz, hogy megtudjuk, mi az igazi liturgia, valamint, hogy mi Isten akarata a liturgiával kapcsolatban. Ez azonban alapvetően hibás felfogás. Eltekintve attól a ténytől, hogy a modern liturgikus szakértők (és a modern alatt az elmúlt kb. 100 évet értem) nem voltak pontosak a korai egyház liturgiájának megértésében, az a felfogás, hogy a középkori liturgikus fejlődés valahogyan aberráció volt, valójában annak elutasítása, ami a mise áldozatként való felfogásán alapuló hiteles fejlődés volt. Ráadásul az ilyen alakok szeretnek visszanyúlni egy olyan korszakhoz, amikor a liturgia állítólag “érintetlen” volt, ami alatt általában azt értik, hogy megfelelt a miséről, mint étkezésről alkotott hibás teológiájuknak.

A lényeg itt nem az, hogy történelemórát tartsunk, hanem hogy elmagyarázzuk, hogy az egyik előfeltevés, amelyre ez az esszé épül, az, hogy az ősi miserítus valójában Isten keze munkája, aki a történelem során szenteket használt fel arra, hogy azt az Ő szent szándéka szerint fejlessze. Az a vágy, hogy elutasítsuk liturgikus örökségünket, számomra úgy tűnik, hogy az valójában annak a vágya, hogy elutasítsuk azokat a dolgokat, amelyeket Isten tett. Amennyiben a liturgia Isten és a szentek műve, a szertartás természetében bizonyos lelki elveket testesít meg, amelyekről érdemes elgondolkodni. Nyilvánvaló, hogy nem térhetünk ki mindenre, ezért négyre szorítkozunk: 1) bűnösségünk tudatosítása, 2) az önmegtagadás szükségessége, 3) az erények tökéletesítése és 4) az imádsággal kapcsolatos bizonyos szempontok. Mindezek alapvető elemei minden egészséges lelki életnek.

I. A bűn tudatosítása

Az első ismét a saját bűnösségünk valamiféle tudatosítása. Az ősi miserítus az oltár lábánál mondott imával kezdődik, amely a misét azzal kezdi, hogy a pap az oltár felé – ifjúsága oltárához – fordul. Az oltár természetesen az a hely, ahol a bűneinkért hozott áldozat történik, és a pap arra kéri Istent, hogy ítélje meg ügyét. Azonnal világossá válik, hogy ebben a világban vannak jók és rosszak. Mivel a Confiteor minden szentmisében kötelező, az ősi szertartás világossá teszi számunkra, hogy vétkeztünk, és a pap, majd később a nép is megvallja bűneit nemcsak Istennek, hanem az egész mennyei udvarnak – azaz konkrét szenteknek és általában az összes szentnek. Magának a papnak a néptől függetlenül meg kell gyónnia bűneit, egyrészt példaként a nép számára, másrészt annak jeleként, hogy a papnak élesen tudatában kell lennie saját személyes bűnösségének. A pap a szertartás során többször is kéri, hogy mossák meg és bocsássanak meg neki, hogy elősegítse az alázatosság és az Isten előtti méltatlanság érzékét, hogy betöltse a rá tartozó feladatot. Egyetlen papot sem győzhet le a gőg, aki komolyan veszi az imákat. Amikor a pap felmegy az oltárhoz, kéri, hogy a nép bűneit vegyék el tőle, majd amikor az oltár előtt meghajol, külön kéri, hogy minden bűne bocsánatot nyerjen.

Természetesen elhangzik a Kyrie, amely Isten kegyelméért való könyörgés, és az evangélium előtt a pap ismét kéri, hogy szíve és ajkai tisztuljanak meg. A Confiteor mellett a papnak a bűneiért való könyörgése szempontjából talán a legjelentősebb a Suscipe, sancte Pater kezdetű felajánlási ima. A pap ebben az imádságban azt mondja, hogy a szeplőtelen ostyát azért ajánlja fel, hogy “számtalan bűnömet, vétkemet és hanyagságomat kiengesztelje”.

Szükséges, hogy a pap állandóan emlékeztesse magát bűnösségére és a rosszra való hajlamára, hogy motivált legyen a bűn gyökeres kiirtására az életéből. Szükséges ez azért is, hogy a pap felismerje, hogy méltatlan az áldozat felajánlására, és hogy tisztaságra és szentségre kell törekednie, hogy méltóan ajánlhassa fel az áldozatot. Mivel a megszentelt tökéletesség felé vezető első lépés a saját bűnösség tudatosítása és beismerése, ezek az imák rendkívül fontosak a papok lelki élete szempontjából.

Egyikünknek sem szabadna azt kívánnia, hogy ezeket az imákat kivegyék az offertóriumból vagy a miséből, akik tisztában vagyunk az elmúlt negyven év papokkal kapcsolatos botrányaival és bűneivel. A laikusoknak azt kell kívánniuk, hogy a pap bűntelen legyen, és ezt többek között az segíti elő, ha a szentmise imáiban felismerjük, hogy a pap nemcsak a népért, hanem önmagáért is felajánlja ezt az áldozatot. Ha a papnak érzékeny a lelkiismerete, és tudja, hogy az áldozat felajánlásához tisztának kell maradnia, akkor több kegyelmet érdemel ki Istentől a népért. Ma azt mondják, hogy amíg a szentmise érvényes, addig a pap állapota nem igazán számít. Bár igaz, hogy a papnak nem kell a kegyelem állapotában lennie ahhoz, hogy érvényesen ajánlja fel a misét, mégis kötelessége, hogy a lehető legszentebb legyen, hogy többet érdemeljen ki a lelkipásztori gondozása alatt állókért.

A szentmiseáldozatban természetesen kétféle érdem van. Az első a mi Urunk saját áldozata, amelyben a pap keze által felajánlja Őt az Atyaistennek a mi bűneinkért való engesztelésül. Itt arra utalunk, hogy a szentmise a golgotai áldozatban való részvétel, és az ebből az áldozatból származó érdem végtelen, mivel az, Akit felajánlunk, végtelen. De ezen az alapvető vagy elsődleges érdemen kívül van egy másodlagos érdem is, amely három dologból fakad: (1) a pap szentségéből, (2) a nép szentségéből, akik saját áldozatukat a pap áldozatához kapcsolják, és (3) magából a szertartásból. Ahhoz, hogy több gyümölcsöt nyerjünk a miséből, mindent meg kell tennünk, hogy segítsük a papot a szentségben, pl. imáink és erkölcsi áldozataink felajánlásával, hogy életszentséget nyerjen. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a pap állandóan emlékeztetve van arra, hogy képes bűnbe esni, ha nem támaszkodik Isten kegyelmére. Nem segít, ha nem veszünk tudomást erről a valóságról, és kivesszük a szertartásból. Sőt, a bűnösségünk tudatosítása feltétlenül szükséges lelki fejlődésünkhöz, és az ősi szertartás ebből a szempontból teljes.

A kultusz szó a latin “cultus” szóból származik. Bár témánk nem engedi meg, hogy túlságosan belemerüljünk a vitába, tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a kultusz – vagyis az uralkodó vallás liturgiája vagy rítusai – valójában meghatározza a társadalom kultúráját. Ezt láttuk történelmileg a protestáns lázadások idején, és még a saját életünkben is láthattuk: amikor az egyház megváltoztatta a mise szertartását, a katolikus szubkultúra e nemzet körében összeomlott. A lényeg itt az, hogy ha át akarjuk alakítani a kultúránkat, akkor olyan szertartásra van szükségünk, amely rendelkezik bűnösségünk éles tudatosságával; ha azt várjuk, hogy társadalmunkban legyen bűntudat, akkor a papnak, amikor az oltárhoz lép, át kell éreznie bűnösségét. Mivel minden kegyelem a Katolikus Egyházon keresztül érkezik a világba, ha a szertartásunk hiányos, akkor leginkább csak áltatjuk a világot azokkal a kegyelmekkel, amelyeket az általunk felajánlott szertartás hivatott közvetíteni.

II. Önmegtagadás, elszakadás és erkölcsi tökéletesedés

Az ősi szertartás második spirituális aspektusa, amely a régi rítusban többféleképpen is megnyilvánul, az önmegtagadás és a megalázkodás. Ennek az önmegtagadásnak az egyik legvilágosabb megnyilvánulása a régi rítus csendje. Amikor találkozunk valakivel, akire a fecsegés, a túl sok beszéd hibája jellemző, az általában azért van, mert az illető el van telve önmagával. Az emberi természet jellegzetessége, hogy valahányszor olyasmit teszünk, ami összhangban van testi hajlamainkkal, bizonyos örömöt tapasztalunk abban. Az emberek gyakran beszélnek arról, hogy bizonyos dolgokhoz van “kedvük”, másokhoz pedig nincs, és amikor megkapják a hangulatuknak megfelelő dolgot, akkor bizonyos örömöt éreznek benne. A beszélgetés nagyjából ugyanígy működik: a kívánságok hozzákapcsolódhatnak a beszélgetéshez, és pontosan ez az, ami ellen a régi rítus harcol. Azzal, hogy megköveteli az emberek hallgatását, lehetőséget biztosít arra, hogy a beszéd iránti vágy megszűnjék a jelenlévőkben.

Sokszor beszélgettem olyan laikusokkal, akik először jönnek a régi rítusra, és gyakran kedvetlenséget tapasztalnak a szertartással szemben a csend miatt. Ezt persze nem pontosan így fejezik ki, de ahogy beszélnek, világossá válik, hogy az nem tetszik nekik, hogy nem beszélnek hozzájuk, és nem ők maguk beszélnek. Keresztes Szent János szokta mondani, hogy mielőtt misztikus szemlélődésbe merülne, “háza”, ahogyan ő magát nevezte, teljesen elcsendesedik; és ez alatt azt értette, hogy minden kívánsága és képessége elcsendesedik. Ez egy jel számunkra, hogy csendben kell lennünk, le kell vetkőznünk önmagunkat, hogy felemelkedhessünk a tökéletesség magaslataira, és a régi mise segíti ezt a megértést. Sőt, arra is megtanít bennünket, hogy nem kell a figyelem középpontjába kerülnünk a beszéddel ahhoz, hogy a szertartásnak mélyebb értelme és jelentősége legyen.

A régi szertartás a pap és a nép részéről is a távolságtartás érzékét táplálja, mivel a szertartást teljes mértékben az Anyaszentegyház határozza meg. Az Ószövetségben látjuk, hogy Isten nagyon részletes utasításokat adott arra vonatkozóan, hogyan kell Őt imádni. Ez két szempontból is kulcsfontosságú a liturgia megértésében. Az első az, hogy a liturgia nem a mi cselekedetünk, hanem Isten cselekedete a pap által; nem mi tesszük, hanem lényegében Isten, mert a konszekráció nem történhet meg Isten nélkül, aki az áldozat első oka. A második szempont az, hogy Isten, és nem mi magunk határozzuk meg, hogyan fogjuk Őt imádni. Ez volt az egyik legnagyobb hiba a modern időkben: az a vágy, hogy mi magunk határozzuk meg, hogyan akarjuk Istent imádni. Ez téves, mert Istenre tartozik megmondani nekünk, hogy milyen imádat tetszik vagy nem tetszik Neki, és ezért csak Ő lehet az, aki meghatározza a szertartást. Korábban már említettük, hogy Isten az idők folyamán a liturgiát a szenteken keresztül alakította ki, akiket Isten szeretete töltött el – minden, amit tettek, Tőle származott és Hozzá vezetett vissza. A régi rítus azt a fontos lelki üzenetet adja nekünk, hogy ha szentek és Istennek tetszőek akarunk lenni, akkor a mi feladatunk az, hogy a liturgiához igazodjunk, és ne a liturgiát alakítsuk saját képünkre, saját magunkhoz.

Továbbá, mivel a szertartást Istennek kell meghatároznia, megtanuljuk, hogy a mise nem rólunk, hanem Istenről szól. Mi csak egy másodlagos aspektusa vagyunk a rítusnak. Ez az ősi szertartásban abban válik világossá, hogy a liturgia feletti kontrollt elveszik tőlünk, mert ezáltal felismerjük, hogy az nem rólunk szól. Bár az a vágyunk, hogy hasznot húzzunk a miséből, a hasznunkat végső soron vissza kell utalnunk Istenre, vagyis azért válunk szentté, mert ezáltal Isten nagyobb dicsőséget kap. Tehát még a minket érintő szempontok is végső soron Istenről szólnak.

A hagyományos rítus, azáltal, hogy meghatározza, hogyan kell a szertartást végezni, két fontos lelki hasznot biztosít a pap számára. Az első a béke, mert a mise rubrikáit követve odamehet és igazodhat Isten akaratához, hiszen azok előre meghatározottak; papként nem is tudom elmondani, hogy ez milyen nagy szabadságérzetet ad. Nem kell azon bosszankodnia, hogy vajon mit válasszon vagy mit mondjon, mert aggódik amiatt, hogy mit gondolhat a gyülekezet. Nem kell hallgatnia egy liturgikus bizottságra, amely megpróbálja megmondani neki, hogy mit tegyen. A második, hogy megtanítja a papot az önmegtagadásra és néha az önmagának való meghalásra, mert a szertartás kikerül a kezéből. A mise nem a papról szól; nem az ő személyiségének kell fenntartania. Nyilvánvaló, hogy csak a pap ajánlhatja fel a misét, de elveszítheti és elfelejtheti önmagát, amikor az egész szertartást az Egyház határozza meg, amely a Vox Dei, Isten hangja. Ez teszi lehetővé számára, hogy elfelejtse önmagát és minden mást, hogy tökéletesen bele tudjon merülni a misztériumba és a jelenlévő szent valóságokba, és ezáltal a legnagyobb hasznot tudja belőlük húzni. A legtökéletesebb módon in persona Christi – Krisztus személyében – cselekszik, mert saját személyisége minimalizálódik, és még inkább Krisztushoz válhat hasonlóvá. Mivel a misét Isten felé és nem az emberek felé fordulva mondja, nem a saját személyisége, vagy annak hiánya az, ami a szertartást meghatározza. Képes saját személyiségét háttérbe szorítani, hogy teljes mértékben az Istenre való figyelésre tudjon koncentrálni. Itt, amikor szolgálatról beszélünk, a pap elsősorban Istent szolgálja. Túlságosan gyakori, hogy amikor a “szolgálat” kifejezést a papsággal kapcsolatban használják, az általában valamiféle társadalmi szolgálatot jelent, nem pedig annak valódi jelentését, az Istennek való szolgálatot.

A régi misében csak kétféle választási lehetőség van, mindkettő erősen szabályozott. Az első, hogy bizonyos napokon, bizonyos feltételek mentén votív miséket lehet mondani; de ez a szertartáson kívüli dolog. A második az, hogy bizonyos körülmények között és bizonyos napokon előre meghatározott fakultatív imákat lehet hozzáadni a propriumhoz, pl. imádkozni az esőért, a békéért, vagy egyéb ilyesmiért. De ezek erősen szabályozottak, hogy a pap megértse, hogy bár dönthet úgy, hogy beveszi azokat, de hogy mikor és hogyan, az nem teljesen rajta múlik. A lényeg az, hogy a szertartáson belüli lehetőségeket minimalizálni kell, hogy elősegítsük az elöljáróknak való engedelmességet, az önmegtagadást és az önakarat csökkentését, amelyek mind szükségesek a lelki élethez. Ha sok választási lehetőséget engedünk meg, az valójában a pap önmegtagadása ellen hat, és elősegíti az önakarat követését, mivel a szertartás az ő választásának tárgyává válik. Emellett azt a benyomást kelti benne, hogy a liturgia valójában az ő műve, nem pedig az Isten által rajta keresztül végrehajtott cselekedet.

A lehetőségek hiánya megtanítja a papot az elszakadásra, és megtanítja a laikusokat az önmegtagadásra is, mert tudják, hogy nem próbálhatják manipulálni a papot, hogy azt tegye a liturgiában, amit ők akarnak, mivel az nem az ő kezében van. Az elszakadás kulcsfontosságú a liturgiáról való bármilyen gondolkodás és minden egészséges lelki élet szempontjából. A modern ember elvesztette minden magától való elszakadását a liturgiával kapcsolatban, és folyamatosan aláveti azt a vágyainak. De szükségünk van a távolságra, és a liturgikus helyreállításról szóló bármilyen vita megköveteli, hogy az emberek először is leváljanak arról, amit akarnak, hogy megismerhessék azt, amit Isten akar. Továbbá a lehetőségek sokasága és a liturgiában való magunktól eloldódás hiánya egyfajta immanentizmushoz vezetett. Az immanentizmus olyan filozófia vagy felfogás, amely szerint minden fontos dolog rólunk szól és tőlünk származik. Ha nem tőlünk származik, akkor nincs értelme vagy jelentősége. Az immanentizmus a latin in  manere szavakból származik, amelyek jelentése: bennmaradni. Mivel az ember önmagától képtelen elérni az egeket (Bábel és a pelagiánus eretnekségek ezt világosan megmutatták), a liturgiának Istentől és Istenről kell származnia ahhoz, hogy kiragadjon bennünket önmagunkból, és elősegítse a transzcendens bármiféle érzését, amelyre való törekvés mélyen gyökerezik az ember szívében.

Az ősi liturgia három okból is mélységet ad az ember lelki életének. Az első az, hogy kiemel bennünket önmagunkból és Istenhez vezet; ha önmagunkban maradunk, és ha olyan liturgiát alakítunk ki, amely a mi szeszélyünkről és végső soron rólunk szól, akkor sekélyességre és felszínességre vagyunk kárhoztatva. Ezzel ellentétben, amennyiben a liturgia nincs a kezünkben, felismerjük, hogy túl van rajtunk, titokzatos, és amennyiben Istenről szól, örökké szemlélhető. A második az, hogy a hagyományra épül. A hagyomány olyan mechanizmust biztosít, amelyben az ember átadhatja magát Istennek, aki a hagyományt alakítja, ahelyett, hogy maga venné át az irányítást és dobná el a hagyományt. Más szóval, a hagyomány olyan mechanizmust biztosít, amellyel a szentek lelki és liturgikus örökségét át lehet adni minden nemzedéknek, akik azt a maguk lelki javára használhatják. Mint valaki, aki nem ismeri történelmi gyökereit, és ezért nem ismeri önmagát, a modern ember úgy döntött, hogy elutasítja a liturgikus hagyományt, és saját magával helyettesíti azt, csak azért, hogy elveszítsen önmagában, és soha ne tudja igazán megérteni önmagát. A hagyomány módot ad a fiataloknak arra, hogy a múlt bölcsességében vethessenek alapot maguknak. Ez nemcsak a kulturális dolgokra, hanem a liturgiára és a lelki életre is vonatkozik.

A harmadik dolog, amit az ősi liturgia nyújt, az ismétlés. Nos, a modern ember elutasította az ismétlést, mert az újdonsághoz ragaszkodik. Az újdonság természetesen örömet okoz a kívánságainknak, de nem feltétlenül jelzi a mélységet. Ahhoz, hogy valamibe mélyen belemerüljünk, időre és a dolog ismételt átgondolására van szükség. Repetitio mater discendi, ahogy latinul mondjuk: az ismétlés a tanulás anyja. Ez az elv nemcsak a tanulásra, hanem lelki életünkre is érvényes. Egy ima megismétlésével annak értelme jobban megismerhetővé válik számunkra, és ezért képesek vagyunk tökéletesebben és mélyebben belemerülni. Mivel az ősi rítus nem az újdonságot, hanem az ismétlést engedi meg, ez egy olyan módot biztosít, amelyben az emberek a jelen lévő misztériumokra összpontosíthatnak, nem pedig az állandóan felbukkanó új dolgokra. A képességeinket elhallgattató csend és az ismétlődés révén, amely minden misét jellemez, képesek vagyunk részt venni a mise misztériumaiban és tökéletesebben belépni azokba. A részvételt túlságosan gyakran a fizikai aktivitással azonosítják, ahelyett, hogy a részvétel magasabb és aktívabb formáját, a lelki részvételt tartanák szem előtt.

The Latin Mass Magazine: The Journal of Catholic Culture and Tradition – Articles