A Fidesz nyert kétharmaddal. Harmadszor is. Demokrációban illik elfogadni az eredményt, de sokan gyászolnak most, ahogy 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban gyászoltak a polgári oldal hívei is. Soha nem fogom elfelejteni a bevörösödött térképet Horn Gyula sajtótájékoztatójával, 2002 estéjét Kovács Lászlóval, 2006 csalódását és az öszödi beszéd utáni heteket. Ott voltam a Kossuth téren a 2002-es választások két fordulója közt, ott voltam 2006-ban az Astoriánál, amikor elindult a rendőri roham, emlékszem, milyen mérhetetlen szomorúság ült a lelkemre, ha arra gondoltam, hogy kik fogják az országomat irányítani. Akkor nem védtem a szívemet eléggé, ma már talán bölcsebb vagyok, de most nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy ha valakinek, a Fidesz táborának és vezetőinek van személyes élménye arról, hogy mit élnek át ezekben a napokban a másik oldalon, ha nem is mindenben ugyanaz az élmény. Hosszú évtizedekre eldöntheti az ország hangulatát, hogy hogyan viszonyulnak a legyőzöttekhez. Azokhoz, akik 2010-zel és 2014-gyel ellentétben most reménykedtek, hogy az ő szándékuk valósul meg, ezért a vereségük ezúttal sokkal fájdalmasabb.