Annaszu
117

Fekete István: A róka

A róka

Egyéb nevei: csalavér, ravaszdi, koma, vörös-frakkos, libahóhér, csibegyász... és még egy csomó megbélyegző melléknév, melyeket a Koma vagy kiérdemelt, vagy nem érdemelt ki. Hogy a róka milyen jelzőket használ az emberrel kapcsolatban, ezt ne kutassuk, ámbár lehet, hogy gondolatai között csak egyetlen szó van az ember megjelölésére, de ebben aztán minden benne van.

Az átlagos emberi képzelet a róka nevének hallatára kétféleképpen reagál. Vagy vérszomjas gyilkosként látja végigosonni a bokrok alján, és baromfiudvarok éji homályán, vagy mesebeli, furfangos bohócként tűnik fel, aki - természetesen az ember szórakoztatására - "csuda trükköket" talál ki, s utána, bozontos farkát meglengetve eltűnik a gyermekmesék kopott kulisszái mögött, valószínű szégyenkezve, hogy Aiszóposz óta nem találtak ki róla semmi újat.

Mondanom sem kell, hogy mindkét beállítás tökéletesen hamis. A róka: húsból és vérből való teremtménye a Földnek, a fajtájának kiosztott jó és rossz tulajdonságokkal, erényekkel és hibákkal, képességekkel és gyarlóságokkal, melyek csak annyiban különböznek a többi, négylábú ismerősünktől, amennyiben a róka különbözik tőlük. Röviden ez annyit jelent, hogy az erdőt, mezőt lakó állati fajoknak mindeniknek megvan a "magához való" esze, tehát a nyúl nem spekulálhat a róka fejével, sem a szarvas a mókuséval. Mindenik ismer olyan "figurát", amitől tátva marad az ember szája, s arról, hogy a róka furfangban és ügyességben valamennyin túltenne - szó sem lehet. A nyúl jobban fut, a madárnép szeme sokkal élesebb, a vízben lakóknak ott a víz, az egérnek a lyuk és bizony, a Komának erősen meg kell dolgozni minden falatért, különösen amikor fiai vannak. A nyúl, fácán, fogoly, kacsa, liba a rókának éppen olyan ünnepi falat, mint az embernek, s ha a róka csak ezekből akarna megélni, egyszerűen éhen halna. Megeszik bizony a róka koma a szó szoros értelmében tücsköt-bogarat, szöcskét, sáskát, kígyót, gyíkot, békát, madarat, halat, hernyót, vadmézet, mindenféle gyümölcsöt, és ha szőlővel jóllakhat, nem bolond bizonytalan nyulak után loholni, melyek ész nélkül nyargalnak, míg a szőlő sohse szalad el, és nem is óbégat, felvervén az egész környéket, ha beleharapnak. Lőttek már rókát közönséges konyhakertben is, amint éppen az érett paradicsomot lopkodta, egyszóval nem lehet arról beszélni, mintha a róka nem lenne tisztában az élelem beszerzésének egyszerűbb forrásaival és a vitamin-elmélettel.

Hiba lenne azonban, ha a másik végletbe esnénk, és ezek után sürgősen szentté avatnánk ravasz barátunkat. Elsősorban mégiscsak ragadozó ő, akinek életfeltétele a hús - a nyers hús éppen úgy, mint az elhullott állat húsa -, és mivel az erdőben sem mészárszék, sem baromfiüzlet nincs, ott szerzi be, ahol éppen lehet. És úgy szerzi be, ahogy azt a rókára vonatkozó fejezet a Természet könyvében előírja. Szemére vetni tehát semmit nem lehet, és nem is szabad. Ez nem érdem, de nem is bűn, és hogy bizonyos fogásokat ügyesebben alkalmaz, mint ellenfelei, ez nem jelenti azt, mintha nagyon sokszor alul ne maradna a legbárgyúbb süldőnyúllal szemben is. Minden állatnak megvan a maga gyenge oldala, de megvan a maga védekezése is a róka ellen. A róka elsősorban az orrával vadászik és fülének, szemének csak másodrendű szerep jut. A nyúl ez ellen úgy védekezik, hogy vackához közeledve hatalmas csel-ugrásokat tesz, tehát megszünteti nyomának folyamatos szimatát, a fészkén ülő vadmadár pedig - amely legjobban ki lenne téve a veszedelemnek - elveszti megszokott szagát, amíg kotlik. Ezenfelül olyan kitűnően rejtőzik s a környezettel való összeolvadás - a mimikri - olyan pompásan védi, hogy nem csak az ember, de a róka is napokig eljárhat mellette anélkül, hogy észrevenné.

Folytatni lehetne ezt az unalomig, de példának elég ennyi is annak megvilágítására, hogy róka nem is tud olyan nagyon "vérben gázolni", mert tápláléka nagyobbik részének nincs is vére. Az elesettet, gyengét, beteget, sebzettet mindenesetre megöli, de azokat nem ő ítélte halálra, hanem a körülmények, s a rókának kötelessége ezeket elpusztítani, mert azért van! Ahol róka jár, ott nincs beteg vad, nem terjed olyan könnyen a járvány, és egyáltalán az apróvad nem. feledkezhetik meg az életerőt jelentő köteles óvatosságról, mert ha megfeledkezik, önmaga felett ítél, s a Koma konyhájára kerül. A Természet nem baromfiudvar, melyet szentimentális háziasszonyok irányítanak; a Természet: millió élet csodálatosan kiegyensúlyozott gyönyörű csatája az életért, s ebben a rókának is megvan a maga elvitathatatlan helye és kötelessége. A róka igyekszik is ennek a rendeltetésnek eleget tenni becsületesen és sokszor hősiesen, bár az ember sokszor kegyetlenül, néha oktalanul és helyenként galádul akadályozza ebben. Mert az, hogy a rókát szép, téli napon körben vagy hajtásban vadásszák - rendben van. És az, hogy a vadász különféle szerszámokkal elkezd sírni, mint a nyúl, melyet egy másik róka fojtogat, és a Koma beugrik a szó szoros értelmében elvesztve fejét az irigységtől - szintén rendben van. Annyi bűn mindig terheli értékes bundáját, hogy a szűcshöz kerüljön. Hogy a fácánosban nem tűrik meg, nagyon érthető, és ha a majorság mellett ver tanyát, nyilván vét a saját törvényei ellen is, tehát - pusztuljon! De egyébként?... és állandóan... és minden eszközzel...? Ez igazságtalanság, oktalan kegyetlenség és kártékony ostobaság. A puska, verem, csapóvas szinte apostoli eszközök szegény ravasz barátunk elvesztésében, de a hurok, a gáz, a füst, a méreg - azt hiszem - nyugodtan emberien galád eszközöknek mondhatók. Lőttek már rókát, mely szokatlanul karcsú volt és keservesen vonszolta magát. A fejtésénél kiderült, hogy derekán, mélyen húsba vágódva rézhurkot cipelt talán hónapok óta, egy pillanatra sem szűnő szörnyű kínok között. És a rókalyukba helyezett gázpalack, ahol az anya éppen szoptat, vagy csak a kicsinyek vannak otthon, talán humánusnak mondható? Vagy a rókalyuk szájába rakott és lefojtott tűz füstje talán "emberséges" eljárás? A sokfelé elágazó kotorék járatai, a föld repedései sok füstöt és gázt nyelnek el, amíg elcsendesedik odabent az élet. Na és a méreg? A sztrichnin, amely "úgy öl, mint a villámcsapás"... Öl a fenét!! A havon jól látni, néha 2-300 méteren át a rettenetes tusát, a szédelgő nyomokat, hányást, görcsös fetrengés nyomait, csak a rókát nem látni sehol, mert sokszor elviszi a mérget és nyomorultul elpusztul valahol, nem használva senkinek és semminek.
De térjünk vissza a rókára, mert ez a kis írás nem az Ember természetrajza akar lenni.

A róka - mint a természetnek minden gyermeke - tud nagyon szép, okos, ügyes, tanulságos, vidám és hősies lenni, és tud néha olyan könnyelmű, bárgyú és esetlen is lenni, hogy megáll az ember esze.
A rókavár előtt játszadozó rókakölyköknél kedvesebb, és mulatságosabb látványt elképzelni sem lehet. Csupa kecsesség, jókedv, humor, játék, de fegyelem és oktatás is, mert az őrködő anya egyetlen mozdulatára úgy eltűnnek, mint a pára. Egyszer messzelátóval lestem őket talán 20-30 lépésről és arra gondoltam, hogy van-e a világon olyan ecetesgyomrú, rosszmájú, fogfájós ember, aki ezt a látványt megállta volna mosolygás nélkül. Az anya - egy leszoptatott, vedlő öreg szuka - a rókavár kis dombján ült, mozdulatlanul, mint a bálvány, de szeme állandóan járt és a füle aprókat mozdult, minden parányi neszre. A domb körül több lyuk, és a fiatalság szabályosan bújócskázott. Egy kis róka eltűnt az egyik lyukban, a többiek pedig lesték, melyiken dugja ki ravasz kis pofáját. Néha eltalálták, melyiken jön ki, néha nem, de a "bújó" minden esetben kiugrott és ekkor vad hempergés következett. Két kölyök nem játszott a többséggel. Ezek egy arasznyi csontot fogtak, fej fej mellett és sétálgattak, mintha kis járomban lettek volna, várva, hogy a másik talán elereszti. A kezem már elfáradt és csendesen leeresztettem a gukkert, amelynek pereme általam is alig hallható koccanással nekiütődött kabátgombomhoz. Ebben a pillanatban, mint a villám ugrott le az anya és szemmel alig követhető gyorsasággal tűntek el a kicsinyek is... - kettő kivételével. A csonttal szórakozó két kis kölyök ugyanis a nagy ijedelemben egy lyukba rohant és a lyuk szájában megszorultak. A két kis farok kétségbeesetten tekergett a levegőben, a négy kis láb ijedten rugdalódzott az ég felé, mert félig bent voltak, félig pedig kint. Szinte velük rettegtem, hogy tűnjenek már el, nem is gondolva arra, hogy jelen esetben én voltam a veszedelem.

A rókaszülők a felnevelés minden nehézségét és veszedelmét természetesnek veszik és a szaporodás legősibb ösztönének életük árán is eleget tesznek. Ha a szülők közül valamelyik elpusztul, az "özvegy" egyedül is felneveli az almot, márpedig 6-8 éhes rókaszájnak egyedül elegendő élelmet szerezni majdnem lehetetlen feladat és néha valóban hősiesség. Ilyenkor lesz vakmerő a róka, ilyenkor viszi el fényes nappal a baromfiudvar közepéből a tyúkot, mert a fiataloknak enni kell, és kisebb falatokkal cicázni - mondjuk egerészni - nincs idő.

A rókát - természetesen - meg lehet szelídíteni éspedig annál jobban, minél fiatalabban kerül az ember kezébe. Érdekes, hogy a kölyökróka nagyon szeretheti felnőtt gazdáját, de igazán összebarátkozni csak a gyerekekkel tud.
Egy ilyen kis róka személyes ismerősöm volt. A munkásgazda nevelgette az időszaki munkások barakkjának konyháján, s a kis róka igazán kutyaszelíd volt. A jólelkű szakácsnék úgy bántak vele, mint a többi gyerekkel - volt annyi, mint rostán a lyuk -, és ha láb alatt volt, csakúgy rászóltak, mint az útban levő saját gyerekükre:
- Eredj innen te Róka, mert isten bizony leforrázlak...
Ez a paradicsomi állapot addig tartott, míg valaki azt a "bölcs" tanácsot nem adta a gazdának, hogy most már jó lesz a rókát megkötni, mert "kitör rajta a vadság" és elszökik. A kis róka tehát pórázt kapott a nyakába s ettől tényleg megvadult. Amikor megérezte, hogy rab, megérezte azt is, hogy mi a szabadság. Egy darabig ugrált, sírt, földhöz verte magát, de aztán "megszelídült", fásultan ült a konyha sarkában és egy éjjel szépen elrágta a kötelet és megszökött. Ha szabadon hagyják, semmi esetre sem szökik meg, hiszen jó dolga volt.
Itt azonban még nincs vége a "mesének". Egyszer megint arra jártam, s messziről látom, hogy a munkások gyerekei - mintha láthatatlan ellenféllel fogócskáznának - nevetve, visongva futkároznak a réten az erdő mellett. Messze voltam, nem értettem a dolgot, hát elő a gukkert.
A gyerekek akkor éppen az erdő bokros része felé lopakodtak, s amikor már majdnem odaértek, kiugrik ám a kis "rab" róka, utána a pajtásoknak, hajkurássza őket egy darabig, s amikor már jól elszaladtak az erdőtől, a gyerekek megfordultak, s most már ők lettek az "üldözők", amíg a róka vissza nem ért rejtekébe, a bokrok közé.
És kezdődött elölről a játék. De megfogni már nem engedte magát, mert nyakában még mindig ott fityegett az elrágott kötélvég.
Estefelé megint arra jártam és - nem tudva az előzményekről - keresem a kis rókát.
- Megszökött - mondja a gazda.
- De hiszen láttam a gyerekekkel...
- Persze. A gyerekekkel játszik. Tessék majd meglesni, délután úgy öt óra után kiül a rétszélre és várja a gyerekeket. De ide nem gyün, csak vacsorázni, fene a hasát, még etethetem is.
- Hát ne etesse.
- Jókat tetszik mondani - rántotta meg a vállát mérgesen -, de akkor nem esznek a gyerekek se... Ott van a kis tányérja a sövény mellett. Csak tudnám valahogyan megfogni.
A munkások aztán elmentek, s én láttam még a kis rókát párszor alkonyattal, amint játékra várta apró emberbarátait, talán mindaddig, amíg a többiek értésére nem adták, hogy az ember a legveszedelmesebb állat a világon, annyira, hogy már nem is állat, hanem Ember.

Kár, hogy nem tudtam rókául, ámbár hiába is tudtam volna, azt semmiképpen meg nem magyarázhattam neki, hogy ez nem igaz. Mert - sajnos - igaz.

**

Tartalmazzák az Emberpor (2003) és a Vadászok (2009) c. kötetek.