Clicks226

Igazmondás és hazugság a keresztény erkölcstan fényében

Somfai Béla:
Igazmondás és hazugság a keresztény erkölcstan fényében
(Különösen a „katolikus" lakáj-média fenntartóinak és kiszolgálóinak figyelmébe – megj. BDA)

Kételyben vagy? Mondj igazat, ezzel ámulatba ejted barátaidat és megzavarod ellenségeidet.” (Mark Twain)

AZ ANEKDOTA SZERINT Deák FERENC úgy vélte, hogy a sajtótörvénynek csak egy paragrafusból kellene állnia: hazudni nem szabad. Világos és egyszerű szabály ez, de ha jól meggondoljuk, nem ad választ az újságíró gyakorlati problémáira. Nem határozná meg, hogy mi a hazugság, és hogyan lehet azt az igazmondástól pontosan megkülönböztetni. Az újságírói gyakorlatban, éppúgy mint az erkölcstan történelmében, folytonosan visszatérő kérdés ez. A probléma érzékeltetésére bevezetőnek egy nagy feltűnést és éles vitát kiváltó esetet ismertetek.
Egy észak-amerikai katolikus újságíró munkájának elismeréseként egyházi kitüntetésben részesült: máltai lovaggá avatták. Röviddel később, egy hosszabb interjút készített az egyik legnagyobb egyházmegye újonnan kinevezett érsekével. Az általános egyházi helyzet keretei között felvázolta azokat a problémákat és feladatokat, melyek az érsekre nehezedtek, és ugyanakkor a személyről is adott egy jellemrajzot. „Püspöktársaim véleménye szerint az Egyház jövőjére vonatkozóan én egy frigging pesszimista vagyok” mondta az érsek a cikk kezdetén. Ez a szó egyike azoknak az úgynevezett „négy betűs kifejezéseknek”, amiket az angol nyelvben, éppúgy mint a magyarban, nyilvánosság előtt nem használnak, különösen nem az egyházi vezetők. Titkárnője meg is kérdezte, hogy nem kellene-e esetleg kikapcsolni a hangfelvevő készüléket. Egy újságírónő korábban azt írta róla, hogy a sötét középkorba akarja visszavezetni egyházmegyéjét elődje liberális irányzata után. Az érsek rá vonatkozó megjegyzése is megjelent, amiért nyilvánosan is bocsánatot kellett kérnie. (Ennek a megjegyzésnek a magyar fordításáról lemondtam.) Hivataláról beszélve megjegyezte, hogy régi ismerőseitől is elvárja azt, hogy most már „kegyelmes úrnak” szólítsák. Amikor titkárnője arra figyelmeztette, hogy egy másik újságíró is interjúra vár, azt válaszolta: „nem akarok vele beszélni, nem szeretem azt az embert; találjon valamilyen kifogást, magának ez a dolga”. A titkárnő belepirult a váratlan válaszba. Politikai nézeteiről a cikk írója azt jegyezte fel, hogy az érsek véleménye szerint generalissimo FRANCO „konzervatív katolikus volt, de biztosan nem volt fasiszta”. Az érsek úgy véli, hogy Európában „...a fehér faj kiveszőben van. Észak Afrikában demográfiai robbanás van kialakulóban... aminek következtében Európát most az arabok fogják lerohanni, nem fegyverrel, hanem bevándorlókkal.

Akik személyesen ismerik őt, elismerték, hogy az olvasók élethű képet kaptak az új főpásztor fogyatékosságairól, valójában ezek a vonások domborodtak ki a beszámolóban. A cikk természetesen nagy visszhangot váltott ki. Az érsek egy nyilatkozatban bocsánatot kért megjegyzéseiért. Az írót pedig sokan kritizálták leplezetlen beszámolója miatt, különösen a katolikus lapokban, mondván, hogy nem kell mindent a nyilvánosság elé tárni akkor, ha ezzel a közösség számára fontos tekintélyt rombolunk le. Az újságíró egy rövid cikkben utasította vissza a kritikát ezzel a kérdéssel: vajon mit várnak tőlem az olvasók – azt, hogy hazudjak, vagy azt, hogy leírjam azt amit láttam és hallottam? Az újságíró az olvasók szeme és füle. Feladata az, hogy legjobb tudása szerint tájékoztassa a közvéleményt minden olyan tényről, amihez közérdek fűződik.
SOKAK SZÁMÁRA MEGGYŐZŐ ERŐVEL RENDELKEZIK ez az egyszerű és világos válasz, mivel az újságírói feladat, vagy hivatás általánosan elfogadott meghatározására épül. De az igazmondás szó szerinti értelmezése és az egymás iránti felelősség követelményei nem mindig fedik egymást. Noha a hazugság mindig rombolja a közösséget, a szó szerinti igaz megállapítás nem mindig építi azt. Az újságíró felelős azért, hogy olvasóit legjobb tudása szerint tájékoztassa, ennek a felelősségnek azonban korlátai is vannak. A bibliai nyelvhasználatban az igazmondás és hűség nem választhatók szét. Ebből adódott a gyakorló katolikus újságíró dilemmája is: a valóság és az ideál közötti ellentétet be lehet-e mutatni anélkül, hogy ezzel sok ember számára, fájdalmat és esetleg botrányt is okozzon? A közvélemény várakozására épített mentséggel ő lemondott arról, hogy az igazmondás erényére alapítsa dilemmája megoldását. Saját hivatás- és felelősségtudatának fényében kellett volna eldöntenie azt a kényes kérdést, hogy mi is az, amit meg kell írnia és mi az, amiről az adott körülmények között jobb lett volna esetleg hallgatnia.
Az igazmondás egyéni és közösségi dimenzióinak megvilágítására összefoglalom a keresztény erkölcstan igazmondásra és hazugságra vonatkozó tanítását, és megpróbálom azt az újságírás néhány komplikált kérdésterületére alkalmazni. Ezt a feltételes megállapítást nem védekezésképpen bocsátom előre, hanem abból a módszertani meggyőződésből, hogy az erkölcstan a gyakorlati tapasztalat nélkül legjobb esetben is csak sántítva képes a követendő irány megállapítására. Az etika kérdései szükségszerűen interdiszciplináris jellegűek, az újságírás etikája is az. A kérdést a Szentírás tanításával kezdem, az erkölcsteológia fejődésének fontosabb állomásaival folytatom, és a modern álláspont ismertetésével fejezem be.

I. AZ IGAZMONDÁS ÉS HAZUGSÁG; A SZENTÍRÁS TANÚSÁGA
Pilátus legyintett: „Mi az igazság?” (Jn 19:37)

A ZSIDÓ NÉP NEM ELVONT FOGALMAKBAN, hanem konkrét képek és események keretei között gondolkodott. Így érthető, hogy az Ószövetség ugyanazt a kifejezést használta a megismerés és a szexuális szeretet megjelölésére. A tapasztalat számukra azt bizonyította, hogy a személyes ismeret és a szeretet az emberi kapcsolatok egymástól függő sajátosságai. Ehhez hasonlóan az igazmondás és a hűség megjelölésére is ugyanazt a kifejezést, az emet szót használták. Számukra nem a hazugság meghatározása, hanem következményeinek megjelölése volt a fontos. A hűség és az igazmondás szóhasználati összekapcsolása arra a tapasztalatra épült, hogy az igazmondás a megbízhatóság legfontosabb feltétele, a hazugság pedig gyengíti vagy lerombolja a bizalomra épített emberi kapcsolatokat. Ezért vált a hazugság tilalma a Szövetség, az Isten iránti hűség egyik alaptörvényévé: „hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen”. (Ex 20,16; Lev 19,12)
Emet héber nyelven annyit jelent, mint megbízhatónak, hűségesnek, szilárdnak lenni. Az Isten emet-e azt jelenti, hogy Jahve jóakarata nem változik. Ilyen értelemben szerepel a kifejezés akkor is amikor az az Isten szavának az igaz voltát jelöli meg: „az Isten szava igazság” (2Sám 7,8; Zsolt 119,160) „Az Úr megesküdött Dávidnak igaz [emet] esküvel és attól nem áll el”. (Zsolt 132,11) A kifejezés őszinteséget és hűséget jelent. Isten biztos védelmet nyújt Dávidnak. „Ismerd föl hát, hogy az Úr, a te Istened az igaz Isten, a hűséges Isten, aki szövetségét és szeretetét az ezredik nemzedékig megőrzi...”. (MTörv 7,9) Emberekre alkalmazva a kifejezés az Istenhez való hűséget jelenti: „szolgáljatok neki [az Úrnak] hűségesen”. (Józs 24,14) Az „igazság útján járni”, „az igazságot megtenni”, (Kir 2:4, 3:6; 2Kir 20,30; íz 38,3; Zsolt 86,11), vagy „az igazságban élni” (Zsolt 26,3) annyit jelent, mint az Isten törvényéhez hűséges életet élni. Használja azonban az Ószövetség az „igazság” kifejezést a kijelentés és a valóság közötti azonosság megjelölésére is. „Csakugyan igaz, amit ...felőled és bölcsességedről hallottam...” mondja SÁBA KIRÁLYNŐJE Salamonnak (1Kir 10,6) A későbbi könyvekben a törvény jelenti az igazságot. Az „igazság gyakorlása” (Tob 4,6; 13,6) hamis esküvel, hazugsággal, gyilkossággal és más bűntettel áll ellentétben. (Oz 4,1) A nyolcadik parancs (Kiv 20,16; MTörv 5,20) a szövegmagyarázók szerint a hazugság olyan eseteit tiltotta meg, melyek kárt okoznak a felebarátnak vagy a népnek. A Teremtés könyve beszél a pátriárkák hazugságairól és azok káros következményeiről is, de nem minden esetben ítéli el azokat. Ábrahám letagadta a fáraó előtt, hogy SÁRA a felesége. Miután Isten megbüntette a fáraót azért, hogy Sárát feleségül vette, ő kiutasította Ábrahámot Egyiptomból. Ábrahám cselekedetének erkölcsi értékéről azonban nem alkot ítéletet a könyv. (Ter 12,11-20). IZSÁK is ugyanezt tette feleségével, REBEKÁVAL Gerárában. Ebben az elbeszélésben sem találunk erkölcsi vonatkozású megjegyzést. (Tér 26,7-11) Jákobnak azonban már meg kellett bűnhődnie a hazugságért, mellyel apjának, Izsáknak áldását megszerezte. Mielőtt RACHELT feleségül vehette volna, leendő apósa, LÁBÁN, csalárd módon arra kényszerítette, hogy az idősebb leányát, LEÁT is feleségül vegye. így aztán nem hét, hanem tizennégy évig kellett Jákobnak szolgálnia Lábánt, mielőtt leróhatta a szerződésben vállalt kötelességét és hazatérhetett feleségeivel hazájába. (Tér 27,29)
TALÁLUNK azonban olyan TÖRTÉNETEKET IS, melyekben az Ószövetség dicsérettel illeti az emberi hamisságot. Az egyiptomi bábákat, akik hazugsággal mentették meg az újszülött zsidó fiúgyermekek életét, Isten megáldotta, mivel jámborságukkal biztosítottak utódokat a zsidó népnek. (Kiv 1,15-21) JUDITOT pedig csalárdsága tette csodálatra és dicséretre méltó hőssé. HOLOFERNESZT elcsábította, lerészegítette és megölte; ezzel szerzett népének győzelmet a nagy veszélyt jelentő ellenség fölött. Az egész nép őszinte szívvel mondott hálát a Szövetség Istenének azért, hogy ezzel a hősies tettel megszabadultak ellenségüktől. (Judit. 10-15) A hazugság, mások szándékos félrevezetése tehát nem minden esetben számított erkölcsileg kifogásolhatónak az Ószövetségben.
Az Újszövetségben nem találunk a hazugság dicséretére vagy mentegetésére irányuló utalást. De az igazmondás fontosságát és a hazugság rosszaságát hangoztató sok megállapítás között nem találunk olyant sem, amelyből az egyiptomi bábaasszonyok vagy Judit hamisságának elítélésére lehetne következtetni. Az „igazság” (alétheia) szónak több értelme van az újszövetségi szóhasználatban. Az jelenti Isten hűségét és megbízhatóságát (Róm 3,1-7), az Evangélium autentikusságát és kötelező erejét (Ef 4,21; Gál 2,5; 5,7; 2Kor 4,2; Róm 2,8), az Isten szavát (2Kor 4,2; Gál 5,7), azt, amit az Isten magáról kinyilatkoztat (Róm. 1,18), vagy emberi őszinteséget (2Kor 7,14; Fii 1,18). Jelentheti az „igaz” tanítást is (1Tim 2,7; 2Tim 2,18; 3,8; 4,4; Tit 1,14) Az Evangélium hirdetése az „igazság szava” (Ef 1,13; Kol. 1,5; 2Kor 6,7) „Megtenni az igazságot” annyit jelent, mint KRISZTUST követni – az ószövetségi törvény helyett (Jn 3,21; 1Jn 1,6). Az „igazságban járni kifejezés is ehhez hasonló új értelmet kap: az nem más, mint a JÉZUSBAN kinyilatkoztatott valóság, mely „szabaddá” teszi az embert (Jn 8,32). Az „igazság” megszentel (Jn 17,17köv). Krisztus az út, igazság és élet (Jn 14,6). A Szentlélek, az „Igazság lelke” folytatja Krisztus munkáját. Tanúságot tesz róla, és megdicsőíti őt. Az Újszövetség sajátos szóhasználatában Pálnál és JÁNOSNÁL is az „igazság” a Krisztus igazságát jelenti. Az Igazság Lelkének birtokában az új embernek igazmondónak kell lennie: „Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak” (Ef 4,24-25). Esküdözni sem szabad, „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezen felül van a gonosztól való” (Mt 5,34köv.). A hazugság a Sátántól ered, aki a hazugság atyja” (Jn 8,44) A hazugság a régi emberre jellemző, aki még nincsen megváltva” (Kol 3, 9) A hazugok „mind a tűzben égő kénköves tóba kerülnek. Ez lesz a második halál”.(Jel 21,8; lásd.: 21,27; 22,15). Az Apostolok Cselekedetei is hasonló meggyőződésről adnak tanúságot Ananiás és Szafíra történetében. Amikor az eladott föld árának egy részét nem adták be a jeruzsálemi keresztény közösségnek, PÉTER ezekkel a szavakkal rótta meg Ananiást: „hogy csábíthatta el szívedet a Sátán, hogy be akartad csapni a Szentlelket...? ...Nem embernek hazudtál, hanem Istennek” (ApCsel 5,1-6.) Hazugságáért életével kellett fizetnie.
Az Újszövetségi Szentírás tanításából tehát az tűnik ki, hogy a hívő keresztény az Isten igazságát keresi életében, azt követi és szavaiban azt vallja, amint azt Jézus Krisztus evangéliuma megmutatta. A hazugság nem méltó a Krisztusban újjászületett emberhez. Ugyanakkor lapjain sem a hazugság pontos meghatározását, sem annak egyértelmű, minden esetre érvényes tilalmát nem találjuk meg. Az igazsághoz való hűség ugyanis elsősorban személyes beállítottság kérdése. A Krisztusban újjászületett ember alapvető sajátossága ez. Az Újszövetségi Szentírás tanításában a személyes átalakulás, a megtérés áll a középpontban, a cselekedetekről alkotott erkölcsi ítélet másodlagos szerepet tölt be. Azok a belső átalakulás bizonyítékát, mértékét mutatják meg. Az igazmondásra vonatkozó szentírási tanítást is így kell értelmezni. A hazugság meghatározása és a ravaszság megengedhető eseteinek megkülönböztetése nem a Szentírás, hanem az erkölcstan területére tartozik. Annyit azonban biztosan le lehet szűrni a szentírási tanításból, hogy a megállapítások igazsága a személy alapvető beállítottságának az eredménye. Az igaz ember szavainak őszintesége a személy őszinteségét fejezi ki, és az embertársaival kialakított, szeretetben gyökerező, felelős kapcsolatok kialakítására vagy megőrzésére irányul. Az igazmondás alapvető beállítottsága nélkül személyes és közösségi hűség, valamint az embertársak és Isten tisztelete nem lehetséges. A kegyelemben és bölcsességben való növekedés egyik alapfeltétele az őszinteség, ami több, mint egyes megállapítások igazsága.
Amint mondtam, az igazmondás és hazugság közötti különbség pontos megállapítása az erkölcstan, az erkölcsteológia feladata. Ennek a tanításnak a kialakulását vizsgáljuk most meg röviden.

II. IGAZMONDÁS ÉS HAZUGSÁG, AZ ERKÖLCSTANI KÉRDÉS FEJLŐDÉSE

1. naiv realizmus; a szó szerinti értelmezés hosszú időszaka
a) Szent Ágoston tanítása
A KERESZTÉNY TEOLÓGIA KEZDETI IGYEKEZETE a szentírási tanítás és a neoplatonista igazságfogalom összehangolására irányult. Nem kis nehézséget jelentett az Ószövetség nem teljesen egyértelmű tanítása. A klasszikus kulturális befolyás és az ószövetségi tanítás hatására a keleti szentatyák között Alexandriai Kelemen, Origenes, Aranyszájú Szent János és mások, a latinok között Szent Hiláriusz és Casszianusz apát, valamint Szent Jeromos (legalábbis egy ideig) megengedhetőnek tartották a hazugság bizonyos eseteit, noha álláspontjuk nem volt teljesen egyértelmű. Az első évezredben szent Ágoston foglalkozott legtöbbet a kérdéssel. Neoplatonista feltevésekben gyökerező álláspontja nem hagyott helyet a hamisság erkölcsileg igazolható eseteinek. Isten minden hazugságot megtiltott. A halál a testet pusztítja el, a hazugság a halhatatlan lelket öli meg. Ezért olyan rossz vásár a mások életének megmentésére irányuló hazugság, mondta 395-ben a Hazugságról (De Mendacio) szóló könyvében.
Szerinte a hazugság nem más, mint az emberi szív álláspontjától eltérő, félrevezető céllal tett megállapítás. Ez az emberi nyelv Isten adta rendeltetésének mond ellent. A hazugság nyolc különböző típusát rangsorba állította, lényegében az okozott kár természete és mértéke alapján. A hazugság legsúlyosabb esetei a vallási igazságok eltorzítását eredményezik, a legenyhébb esetben a kár okozása helyett másokat védenek meg a fizikai szenvedéstől. Ezeket az eseteket is elítélte, éppúgy mint a tréfás hazugságot, annyit azonban megengedett, hogy ezek könnyebben megbocsáthatok. Amint mondta: „Tagadhatatlan, hogy a tökéletesség magas fokát érték el azok akik soha nem hazudnak, kivéve amikor azzal megvédenék valakit a kártól. De ilyen esetben... nem a hamisság, hanem a jószándék érdemli meg a dicséretet, és néha még a jutalmat is. A hamisság bocsánata legyen tehát elegendő, anélkül, hogy az dicséret tárgyává válna.”
A HAZUGSÁG KATEGORIKUS TILALMÁT azonban nem alkalmazta teljes következetességgel: „az a hazugság, amely nem sérti meg a vallást, valamint a jószándékú és becsületes embert, megengedhető a test tisztaságának védelmében”. Huszonöt évvel később írt még egy könyvet a kérdésről a Hazugság Ellen címmel. Ebben még élesebbé vált a tilalom. Azt még a hit védelmében sem engedte meg. A hívő a heretikusokat és a hitetleneket is felebarátnak tekinti, nekik sem hazudhat tehát. A hazugságban rejlő rosszaság mértéke ugyan függ a szándéktól és az okozott kártól is, de még a legjobb szándék sem igazolja azt, mivel az mindig bűnös. Az erkölcsileg rossz cselekedetet nem teszi jóvá a vele elérhető jónak a reménye mondta. „Aki azt állítja, hogy létezik erkölcsileg igazolható hazugság, annak azt is meg kell engednie, hogy létezik erkölcsileg igazolható bűn is. Ebből az is következne, hogy a rossz bizonyos esetekben jóvá válik. Létezik-e ennél nagyobb abszurdum?” – kérdezte. Retorikájának heve még ma is elfelejteti a hallgatóval azt, hogy érvében a gondolati csúsztatás klasszikus példája rejlik. Ha a hamis megállapítás erkölcsileg igazolható, akkor az nem bűn. A kivétel nélküli tilalmat sikerült a Szentírás ellentmondó szövegeivel is összeegyeztetnie.
Ezért tanítása hosszú időre meghatározta a kérdés teológiai értékelését. Szent Jeromos megengedhetőnek tartotta a hivatalos hazugságot nehéz helyzetekben. De Ágostonnal folytatott vitája után megváltoztatta a véleményét. A Penitenciális könyvek, és a skolasztikus teológusok SZENT Tamással együtt Ágostont követték. A hitújítók is ugyanígy vélekedtek a hazugságról, noha Luther maga eltávolodott hagyománytól. „A jó megvalósulásáért, a keresztény egyház érdekében, vagy szükséghelyzetben mondott őszinte szívből fakadó hazugság, a hasznos hazugság, a szolgálatkész hazugság nem irányul az Isten ellen” – állította. Kálvin azonban hűségesen ragaszkodott a Szent Ágoston-i tanításhoz.
A hagyomány több mint ezer évig megőrizte a hazugság bűnösségére vonatkozó ágostoni tanítást, annak ellenére, hogy gyakorlati megvalósítása sok esetben lehetetlennek, vagy nagyon is nehéznek bizonyult. A nyilvánvaló lehetetlenség magyarázatát, vagy az elviselhetetlen teher könnyítését három módon kísérelték meg a teológusok. Egyesek bizonyos hazugságtípusokat megbocsáthatónak tartottak. Mások azt állították, hogy vannak olyan félrevezető megállapítások, melyek nem számítanak hazugságnak, mert valójában a megállapítás félreértésében gyökereznek. Végül voltak, akik egyszerűen azt tanították, hogy nem mindenkinek van joga bizonyos információ megszerzéséhez; ilyen estben a kérdéses információ visszatartása szándékosan félrevezető megállapítással is elérhető.
b) Szent Tamás tanítása; a hazugság lehet halálos vagy bocsánatos bűn
SZENT Tamás az ELSŐ csoportba tartozott. Véleményét a skolasztikus ismeretelmélet is alátámasztotta. E szerint az igazság a létező mindent átfogó transzcendentális tulajdonsága. Isten, aki önmagában bírja létét, maga az igazság, és a teremtett létrendben rejlő igazság alapja és forrása is. A teremtés rendje ugyanis pontosan megfelel az isteni értelemnek. Az emberi értelem ennek megragadására, a nyelv pedig ennek kifejezésére van rendelve. Az arisztotelészi és tomista ismeretelmélet tehát az emberi ismeret és ítélet igazságát a valósághoz igazodott értelemben találja meg (adaequatio mentis ad rem). A platonista gondolatrendszerrel ellentétben a tomista ismeretelmélet szerint az igazságot nem az emberi értelem határozza meg, hanem az adott valóság. Az igazság nem más, mint a valóság felfedezése, fogalmainkkal való megragadása és értelmünkben történő rekonstrukciója. Tudatos ismereteink a tapasztalatról alkotott fogalmakból indulnak ki. Fogalmaink azonban csak a valóság közös, általános sajátosságait ragadják meg, annak teljes mivoltát, egyedi tulajdonságait nem képesek teljes mértékben rekonstruálni. A valóság kimerítő ismerete csak az isteni értelem számára lehetséges. Ez a különbség azonban nem hamissá, hanem csupán emberivé teszi ismereteinket. E felfogás szerint tehát az emberi ismeretek igazsága attól függ, hogy mennyire pontos a valóság tükörképe az értelemben. A tükörképtől szándékosan eltérő megállapítás ellentmond a természet rendjének és az emberi értelem és nyelv rendeltetésének, tehát bűnös: ugyanis „...a szavak a megértett dolgok természetes jelei, természetellenes és nem megfelelő az, hogy valaki szóval annak adjon kifejezést ami nincsen az értelmében”.
Szent Tamás tehát bűnösnek tartott minden hazugságot, a tréfát is. A súlyosság alapján három típust különböztetett meg. Hivatalos, vagy mentegető, másokat segítő hazugságot; tréfát, azt a megállapítást, amely nem vehető komolyan; és a rosszindulatú hazugságot, mely mások megkárosítására irányul. Szent Ágostonnal egyetértve tanította, hogy mindegyik típus bűnös, de szerinte csak a harmadik tekinthető halálos bűnnek, a többi bocsánatos bűn, aminek megbocsáthatósága feltételezhető. A katolikus erkölcstan hosszú ideig védte ezt az álláspontot, noha a bűnösség és megbocsáthatóság egyensúlyban tartása a reformáció utáni századokban egyre nehezebbnek bizonyult és éles teológiai viták tárgyává vált. Manapság nehéz feltételezni azt, hogy léteznek olyan cselekedetek, melyek soha és semmi feltétel mellett sem válhatnak halálos bűnné (ex toto genere suo levis).
c) a hallgatólagos fenntartás álláspontja; nem kell mindig igazat mondani
A hazugság könnyű megbocsáthatósága már a reformáció idejére kialakult erkölcsteológiában is nehézségekbe ütközött. Megvolt a veszélye annak, hogy a viharos korszakban a bocsánatos bűnné degradált hazugságtípusok a hétköznapi élet elfogadott gyakorlatává válnak. Valóban, a kazuisták – a reformáció korabeli katolikus moralisták – között többen is tartották azt a véleményt, hogy a szándékosan kétértelmű megállapítás, melynek helyes értelmét csak a megállapítást tevő fél fogja fel, nem bűnös hazugság, hanem hallgatólagos fenntartás {reservatio mentális). Ilyen esetben nem félrevezetésről, hanem félreértésről van szó, amely nem a kijelentés következménye, hanem annak a ténynek, hogy a megszólított személy (például a bíró) a szavak teljes és helyes értelmét nem volt képes felfogni. Ha egy megállapítás megértéséhez az is szükséges, hogy a ki nem mondott szempontot is figyelembe vegyék, akkor nem hazugságról, hanem a kommunikáció tökéletlenségéről van szó. Ez a vélemény tehát a félrevezetés szándékát egyszerűen kihagyta a hazugság meghatározásából.
Természetesen, ez a tanítás éles vitát keltett. Pascal kritikája jól ismert a 17. századból. Sanchez megengedi – mondja a Provinciái Levelekben –, hogy kétértelmű kifejezésekkel olyan véleményt alakítsunk ki másokban, amit mi magunk nem vallunk. Ezt még az Isten nevére tett esküvel is megerősíthetjük. Mi ez, ha nem hamis eskü? A hangosan ki nem mondott fenntartás, amit csak Isten hallott meg, lehetővé tette a házasságtörőnek, hogy esküvel állítsa azt, hogy nem csalta meg élettársát (azon a napon vagy héten). A 16. század vallásüldözései idején például a nikodémiták azzal igyekeztek protestáns voltukat álcázni, hogy részt vettek a misén, a katolikus istentiszteleten. Noha vallásos meggyőződésre hivatkoztak, Kálvin nagyon határozottan elítélte kétszínűségüket, és azt sürgette, hogy költözzenek protestáns vidékre.
A hallgatólagos fenntartás lehetőségét védő kazuisták különbséget tettek igazmondás negatív és pozitív törvénye között. A negatív törvény az értelem ítélete és a kifejezett megállapítás közötti szó szerinti ellentétet, a nyelv természetével való visszaélést tiltja. Ez alól nincs kivétel, betartása mindig kötelező. A pozitív törvény az igazmondás kötelessége. Általánosan érvényes ez is, de nem kötelez arra, hogy minden esetben gyakoroljuk. (Semper sed non pro semper.) Az igazságot nem kell mindig megmondani. Különbséget tettek tehát a hallgatólagos fenntartás tágabb és szorosabb értelme között. Tágabb érelemben vett fenntartás volt az a kijelentés, amely nem zárta ki eleve a helyes értelmezés lehetőségét (pl. a feltett kérdésre adott „nem tudom” – neked megmondani). A szoros értelemben vett fenntartás pontosan ezt tette eleve lehetetlenné. XI. INCE pápa laxista véleményként 1679-ben ítélte el azt a véleményt, hogy előny vagy hivatal elnyerésének biztosításáért a végrehajtott cselekedet, hiba vagy bűntény kétértelmű kifejezésekkel történő letagadása nem számít hazugságnak.)
A TÁG ÉRTELEMBEN VETT HALLGATÓLAGOS FENNTARTÁS gyakorlata azonban a mai napig sem szűnt meg. A közelmúltban katolikus orvosetikai tankönyvek is ezzel igazolták a beteg szándékos félrevezetésének lehetőségét, amikor azt az orvos véleménye szerint a beteg érdeke megkívánta. Kelet-Európában és Magyarországon ez még napjainkban is általánosan elfogadott orvosi gyakorlat. A tág értelemben vett hallgatólagos fenntartás lehetősége nagyban függ a szavak, kifejezések gondos kiválasztásától. A nem teljesen világos és egyértelmű válasszal ugyanis a kérdezőnek tudomására hozzuk azt a tény is, hogy nem kap kielégítő választ kérdésére. Ugyanebben rejlik azonban a gyöngéje is. Rosszul megválasztott szavak félrevezetővé válhatnak; az igyekezet alkalmatlanná válhat fontos titkok megőrzéséhez is. Elméletileg pedig benső ellentmondás van az álláspont mögött. Azt ugyanis elismeri, hogy a hamis megállapítás félrevezető és erkölcsileg rossz, ugyanakkor a megállapítás pontatlanságával éppen a kérdező félrevezetését igyekszik elérni.
d) Hugo Grotius véleménye; nincsen mindenkinek joga az igazsághoz
Az igazmondás terhének könnyítésére irányuló harmadik igyekezet nem a megállapításban rejlő hamisságot igyekezett igazolni, hanem azt állította, hogy az igazmondás kötelessége a kijelentés szó szerinti helyességén, a valóságról alkotott értelmi tükörkép pontos visszaadásán kívül más feltételeket is magában foglal. Ezért nem minden félrevezető megállapítás tekinthető hazugságnak. Machiavelli minden jó célt szolgáló hazugságot megengedhetőnek tartott. Hugo Grotius 17. századbeli holland jogász, valamint a német SAMUEL PUFFENDORF (mindketten protestánsok voltak) már sokkal szorosabb határokat szabtak. Úgy vélték, hogy a félrevezető megállapítás hamissága csak akkor válik hazugsággá, ha az a megszólított személy jogait megsérti. A rablónak vagy a gyilkosnak nincsen joga megszerezni azt az információt ami szükséges a bűntett elkövetéséhez. A szándékos félrevezetés ilyen esetekben az áldozat védelmére és nem az igazságtalan támadó félrevezetésére irányul, hamisság, de nem hazug megállapítás ez. Hasonlóan gyermekek is csak arra az információra tarthatnak jogos igényt, aminek a megértésére már képesek.
A jogra való hivatkozás megkönnyítette a Szentírásban és a görög-római filozófiában is megtalálható feltevés elfogadását, hogy nem minden félrevezető megállapítás tekinthető hazugságnak. Grotius véleménye figyelmen kívül hagyta azonban azt a tényt, hogy a nyelv természetes rendeltetése az ismeretközlés. Az igazmondás kötelessége elsősorban nem a megszólított jogaiban, hanem a beszélő emberi méltóságában gyökerezik. Ugyanakkor helyesen hivatkozott a nyelv kommunikációs, közösségteremtő szerepére. Az igazmondás nemcsak a kijelentés szó szerinti helyességétől, hanem a személyek közötti kapcsolat természetétől is függ, annak szociális összefüggései is vannak. Arra azonban már nem adott választ, hogy milyen kritériumok határozzák meg az információhoz való jogot, vagy annak hiányát. Ehhez más szempontokat is figyelembe kellett venni. Ennek ellenére a katolikus és a protestáns erkölcstanban ez a vélemény sok követőre talált napjainkig. TANQUERY szerint mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy ne vezessék félre. Az igazmondás kötelessége erre a jogra épül. LAROS ugyanezt állította 1951-ben is: „A hazugság meghatározásában figyelembe kell venni azt a magától értetődő kérdést, hogy a kérdezőnek van-e joga az igazság birtoklásához”.

2. Kritikus realizmus; az igazmondás többtényezős ítélet tárgya
a) A modem kor kezdete, Kant véleménye; az igazság az emberi értelem kategóriáihoz igazodott valóságban rejlik
A kanti ismeretelmélet „kopernikuszi forradalma” ÓTA a hangsúly többé nem a külső valóságon, hanem a „tükörképen”, pontosabban az azt kialakító alany ismeretén van. Kant véleménye szerint a megismerés aktusa az egyetlen út a valóság megragadásához. Az ismeret a „tiszta értelem” (ész) kategóriáinak és a tapasztalati jelenségeknek a szintézisből alakul ki. A két összetevő nem választható szét egymástól A valóságot csak közvetve, a személy ismeretén keresztül tudjuk megragadni. Ismereteink „tárgyilagossága” tehát csak a megismerésben valósul meg. A valóság csak személyes ismeretként válik számunkra elérhetővé. A kopernikuszi forradalom lényege tehát az a feltevés, hogy az értelem kategóriáihoz alakított valóságban rejlik ismereteink igazsága. így érthető, hogy a modern filozófiában Kantnál találjuk meg a hazugság legélesebb kritikáját. „Az igazmondás mindenkinek formális kötelessége, ettől nem szabad eltérni, bármekkora legyen is a vele járó hátrány...” Az igazmondás tehát kategorikus, feltétel nélküli követelmény. A hazugság mindig „kárt okoz, ha nem másoknak, akkor legalább a hazug személy emberségének és az egész emberiségnek is. A hazugság az erkölcsi törvényt gyökerében támadja meg, ezért az igazmondás kötelességét nem lehet az igazság ismeretéhez való jog hiányával, vagy bármi más körülménnyel korlátozni.
KANT tehát VISSZATÉRT a Szent Ágoston-i tanításhoz, de ő sem tudta kielégítően megoldani a szükséges kivételek kérdését. Véleménye szerint ugyanis erkölcsi kötelességek nem kerülhetnek ellentétbe egymással. A modern kor kezdetén tehát szent Ágoston álláspontja és a vele kapcsolatos nehézségek visszatértek –, figyelmen kívül hagyva az eltelt több mint ezer esztendő tapasztalatát. A figyelem újra az ismeret és a megállapítás közötti szoros értelemben vett kapcsolat és nem a személyek közötti tágabb viszony vizsgálata felé fordult. A modem kor problémái lehetetlenné tették azonban a kanti feltevések következetes alkalmazását, például a titoktartás komplikált eseteiben, vagy a háborús helyzetben keletkező dilemmákban.
A Kant utáni ismeretelmélet pontosan a tágabb összefüggésre, a szociális tényezők szerepére irányította a figyelmet. A tiszta értelem kategóriái nem adtak elegendő magyarázatot ismereteink kialakításához. A természettudományok fejlődésével nyilvánvalóvá vált, hogy a megfigyelő feltevései jelentős szerepet játszanak a valóság értelmezésében. A tények értelmét csak elméleti feltevések keretei között lehet megállapítani. Ha a valóság megismerése nem csupán a változatlan és időfeletti a priori kategóriák produktuma, akkor ebben olyan eszközöknek is szerepük van, melyeket történelmi és kulturális tényezők alakítanak. Szerepük azonban csak az ismeretelmélet fejlődésének következő szakaszában vált vizsgálat tárgyává, amikor is a figyelem az értelem struktúráitól a megértés, az ismeretalkotás folyamata felé fordult.
b) a nyelv szerepe az igazság megállapításában
Kant az értelem természetéből magyarázta a valóság megismerését. WITTGENSTEIN számára ugyanezt a szerepet a nyelv, pontosabban a nyelvtan töltötte be. Durván kifejezve, szerinte az igaz ismeret forrása nem a külső világ tükörképe, sem a „tiszta értelem” kategóriáival kialakított személyes fogalom, hanem a nyelv, melyet a történelemben kialakult közösségtől öröklünk.
GADAMER ebből arra következtetett, hogy „A valóságmegragadás nyelvészeti jellege a hagyomány keretei közé illeszt és történelmi lényekké tesz bennünket”. A nyelv nem az autonóm személy kifejező eszköze, hanem „lényege mindannak, ami összetalálkozhat velünk”. Minden valóságmegállapításra irányuló vizsgálatnak tehát gondosan figyelembe kell vennie azt, hogy a nyelv milyen módon és mértékben alakította újjá a megvizsgálandó adottságot. Nem lehet tehát az ismeretet és a nyelvet szétválasztani egymástól. Nem mondhatjuk azt, hogy a megszerzett ismeret kifejezéséhez meg kell találnunk a megfelelő eszközt, a nyelvet. Ellenkezőleg a nyelv teszi lehetővé az ismeretek megszerzését, mivel az alakítja ki az emberi tapasztalatot. A művészi meglátást nem lehet a kifejező eszköztől elválasztani. A kettő együtt válik emberi műalkotássá. Ugyanez áll minden emberi ismeretre is.
A valóságról alkotott és a tapasztalatra épülő, de jelképekben megalkotott ismeret hiányában a személyes öntudat sem alakulhat ki. George Herbert Mead és Husserl más követői is utaltak arra, hogy az emberi öntudat kialakításában döntő szerepe van annak az igyekezetnek, mellyel az anya gyermekével közli jelenlétét. Ez az igyekezet, az emberi nyelv használatának első és legalapvetőbb módja teszi lehetővé a gyermek számára azt, hogy önmagát másoktól, a környező világtól megkülönböztesse és jelenlétét mások tudomására hozza. Érzékek hiányában tehát a nyelv és az öntudat kialakítása, valamint a valóság megragadása egyaránt lehetetlenné válik. Bizonyságul elég HELEN Keller jól ismert esetére hivatkozni. A valóságról szerzett ismeret és az öntudat kialakítása dialektikus folyamat egyik a másik nélkül nem lehetséges. Az összekötő kapocs a valóságot értelmező jelképek tudatosan rendezett használata. Ugyanez a személyek közötti kapcsolat alkotóeleme is. Nyelv nélkül nincsen közösség. Ismereteink közlésével önmagunkat adjuk másoknak, sebezhetővé és ugyanakkor gazdagabbá is tesszük egymást az így létrejövő kapcsolatokon keresztül.

III. AZ IGAZMONDÁS ERÉNYE A MAI KATOLIKUS ERKÖLCSTANBAN
A SZEMÉLYES ÖNTUDATOT, ismereteink tárgyilagosságát, valamint a nyelv öntudat- és közösségkialakító szerepét nem lehet tehát szétválasztani egymástól. A valóság ismerete a személy öntudatában alakul ki és létezik, azt csak az öntudatos ember tudja megteremteni és kifejezni. Ugyanakkor ismeretek kialakítása nélkül az öntudat sem jöhet létre. Mindkettőhöz feltétlenül szükséges egy másik, öntudattal rendelkező személy, aki közli velünk jelenlétét, és akivel tudatjuk azt, hogy magunkat meg tudjuk különböztetni tőle és a környezettől. Fejlődésünk genetikus meghatározói, valamint testünk sajátosságai és az eltérő kulturális, társadalmi és környezeti behatások miatt a valóságot személyes ismeretként tudjuk csak megragadni. A közösség létrehozása azonban azonos nyelvet, azonos valóságismeretet kíván. Ezt biztosítja az „eszmecserét”: ismereteink kritikus kicserélése és kölcsönös felismerése. Az igazság emberi megragadásának lényeges feltétele ez a tény. Nem angyali, hanem megtestesült emberi értelemmel rendelkezünk és történelemben élünk. A nyelv szerepének felismerésével az ismeretalkotás kommunikációs jellege is előtűnik. Éppúgy mint a műalkotást, az igazságot is létre kell hozni, meg kell szülni. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy öntudatunk és ismereteink a másokkal való kapcsolat létrehozásában, és azok egymásnak történő kritikus átadásában válnak tárgyilagos (objektív) valósággá. Az ember igazság-kialakító tevékenysége tehát személyes és ugyanakkor, közösségi, pontosabban kommunikatív jelleggel rendelkezik. Noha a kiindulópont közös, amint már mondtam, ugyanarról a valóságról kialakított ismereteink és ítéleteink nem azonosak. Vannak közös elemeik, de nem fedik egymást teljes mértékben, t mondják, nem ugyanazzal a szemmel nézzük a világot.
A kommunikációs eszközök szerepe éppen az eszmecsere létrehozásában és fenntartásában rejlik. Ezek biztosítják annak a kulturális folyamatnak a kibontakozását, amelynek segítségével ismereteinket egymásnak átadjuk és ezzel azokat gazdagítjuk, mélyítjük és pontosabban megfogalmazzuk, tárgyilagossá, mások és magunk számára megragadhatóvá tesszük. Az eszmecsere eredményeként személy-közötti és közösségi kapcsolataink is állandóan változnak, az egymás iránt kialakuló bizalom és szeretet értéke szerint gazdagodnak vagy sorvadnak. A valóság kimerítő, és ezért soha nem változó ismerete és szeretete csak az isteni értelem számára lehetséges. A valóság megragadása, az „eszmecsere” és a közösségi kapcsolatok kialakítása az ember számára tehát folytonos és soha be nem fejezhető feladat. Az ember, Szent Pál szavait használva, csak tükör által homályosan lát (1Kor 13,12), számunkra az igazság soha sem jelent végérvényes ismeretet, annak megragadása soha be nem fejezhető feladat. Igaznak az a megállapítás mondható, amely a valóságot lehetőségeinkhez mérten tárgyilagosan, magunk és mások számára a lehető legpontosabban juttatja kifejezésre. Ez a megállapítás a keresztény hittételekre is érvényes. A dogmák tévedhetetlensége nem zárja ki azt, hogy a hittitkokról újabb, azokat mélyebben megragadó megállapításokat ne tegyünk. A dogmafejlődés lényegéhez hozzátartozik azonban az is, hogy az újabb megállapítások összhangban maradjanak a már kifejezett hittételekkel.
Az igazság megismerése a legalapvetőbb egyéni és közösségi igyekezet és igény. Olyan jog ez, amelyről sem a társadalom, sem annak tagjai soha nem mondhatnak le. Az igazság keresésére vagyunk teremtve, egyénileg és a közösség tagjaiként is. Legtöbb ismeretünk kulturális hagyaték, a társadalom ingyenes és gazdag ajándéka. Ennek a gazdagságnak a felhalmozódása igazmondás nélkül lehetetlen. Az ismeretszerzés legtöbbször a forrás megbízhatóságába vetett bizalomra épül. Tehát az egyén és a társadalom jóléte egyaránt feltételezi és megköveteli az igazmondást. Az ismeretszerzés lehetőségének biztosítása, a gondolat- és szólásszabadság, éppúgy mint a vallásos meggyőződés szabad kifejezése, az igazságos társadalmi rend alapfeltételei. Az igazmondás a felebaráti szeretet és a kegyelet (az egymás iránti lekötelezettség tudata) alapvető megnyilvánulása is. Ismeretközlés tesz bennünket egymás számára elérhetővé. Ebben nyilvánul meg a felszabadulás, az egyéni és társadalmi gazdagodás lehetősége, de ugyanakkor ebben rejlik a sebezhetőség veszélye is. Az egymásról szerzett ismeretekkel vissza lehet élni, azt a közösség vagy mások kárára is fel lehet használni. Mint minden más erénynek, az igazmondásnak a gyakorlása is kockázattal jár a bűnös világban, és áldozatot követel mindenkitől. Ezért van szükség az úgynevezett „magánszférához való jog” tiszteletben tartására is. Nem minden ismeret tekinthető tehát köztulajdonnak.
A KERESZTÉNY MEG VAN GYŐZŐDVE ARRÓL IS, hogy a valóság teljessége Istenben van, ezért Isten megismerése és szeretete adja meg az igazság megragadásához és a személyes kibontakozáshoz a kiindulópontot. Amikor Isten saját magát megismerhetővé teszi a kinyilatkoztatásban, megadja a saját magunkról és a teremtett világról kialakítható ismeretek biztos alapját, és a személyes kapcsolatok megteremtésének lehetőségét. Az Ige megtestesülésében találjuk meg a kommunikáció legtökéletesebb példáját. Az Isten Igéje alkalmazkodik az emberi értelem korlátaihoz. Hozzánk hasonlóvá válik mindenben, azért hogy tanítása számunkra felfoghatóvá váljon, és azért, hogy ezen keresztül vele egyesülhessünk. így személye is megismerhetővé és megszerethetővé válik számunkra, de ezzel egyúttal sebezhetővé is teszi önmagát értünk. A keresztény hagyomány ezért tanítja azt is, hogy az istentagadás a legnagyobb hazugság, melynek forrása a Sátán, a hazugság atyja. Az istentagadó a saját maga által alkotott világba zárkózik, és így emberségének kibontakozását is megakadályozza. A bűn végső fokon jól felfogott igényeink megvalósulását teszi lehetetlenné.
a) az igazmondás és hazugság kritériumainak pontosabb meghatározása:
Grotius jelentős befolyást gyakorolt a protestáns erkölcsteológia modern kori fejlődésére, de amint már jeleztem, a katolikus erkölcstan is felismerte az igazmondás szociális jellegének fontosságát. Ezt azonban csak a hazugság vagy az igazmondás következményeinek figyelembevételével lehet pontosan meghatározni. A 20. században tehát az értelmi ítélet és a szóbeli megállapítás közötti azonosság, és az emberi beszéd természetére épített érvek helyett az erkölcsteológia fordít egyre nagyobb figyelmet a beszélők közötti kapcsolat sajátosságaira és a megállapítás következményeire. Vermersch, Ledrus, Laros és mások megengedettnek tartották a jogos önvédelmet szolgáló hamis megállapítást. Ha az emberi beszéd értelme végső fokon csak a személyek közötti kapcsolat keretei között bontakozik ki, akkor annak igazsága vagy hamissága is csak ebben az összefüggésben állapítható meg. KARL-HEINZ PESCHKE szerint a hamis megállapítás erkölcsi rosszaságát a kijelentés tárgyi igazságának és az egymás iránt kötelező hűségnek együttes hiánya okozza. Az őszinte ember tehát megtagadja a helyes információt olyan esetekben, amikor az felesleges és másként el nem kerülhető kárt okozna másoknak. Amint az ember méltatlanná válhatik arra, hogy a neki tett ígéretet teljesítsék, éppen így adódhat olyan helyzet is, amelyben az igazmondásra vonatkozó általános kötelezettség elveszíti érvényét.
Bernard Häring ezt így magyarázta egy példával: a Gestapo ügynökei az apácákhoz intézett kérdésükkel „gondoznak-e fogyatékos gyermekeket?” valójában azt akarták megtudni, hogy rejtegetnek-e olyan gyermekeket, akiket az adott társadalmi rendszerben a gázkamrába kellett küldeni. Ebben az összefüggésben a kérdésre az egyetlen igaz válasz a tagadás volt, még akkor is, ha éppen fogyatékos gyermekeket gondoztak; gázkamrába küldhető vagy küldendő gyermekek ugyanis nem voltak náluk. Hasonlóan az igazságtalan támadó kérdését is csak szándékának fényében lehet helyesen értelmezni. A kérdésre adott hamis válasz az áldozat és a társadalmi védelmére és nem a támadó félrevezetésére irányul. Hasonló magyarázattal lehet igazolni az orvos döntését is (Häring véleménye szerint), aki úgy véli, hogy betege az adott körülmények között nem képes állapota súlyosságát felfogni helyzetét megnehezítő érzelmi megrázkódtatás nélkül. Feltéve, hogy az orvos nem adja fel a valóság teljes feltárására irányuló igyekezetét, a prognózis ideiglenes elferdítése nem tekinthető hazugságnak, hanem a beteg érdekei védelmének. Ehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy az előző példához hasonlóan, ebben a helyzetben is szükség van arra, hogy a beteg maga jelezze valamilyen módon azt, hogy nem képes, vagy nincsen felkészülve a „rossz hír” elfogadására. A modern orvosetika azt is megkívánja, hogy az orvos gondosan elemezze és dokumentálja ezt a tényt, mielőtt az általában szükségesnek tekintett információt visszatartja betegétől, vagy azt elferdítve adja csak tudomására.
Az emberi beszéd pontos jelentését tehát csak a beszélő és a hallgató közt fennálló kapcsolat alapján lehet helyesen felfogni. Az is lehetséges, hogy bizonyos körülmények között a megállapításnak, vagy a feltett kérdésnek a társalgásban részt vevők számára nem ugyanaz a jelentése. Ilyen helyzetben lehetséges az, hogy a hamis megállapítás nem a félrevezetett személy méltóságát és jogait sérti, hanem érdekeinek védelméhez szükséges eszköz, feltéve, hogy más módon nem lehet őt felesleges kártól, vagy igazságtalan támadástól megvédeni. Az igazmondás annyiban észszerű és kötelező, amennyiben a beszélők közötti kommunikációt, a kapcsolat fenntartását szolgálja. Ha azonban a kapcsolatot az egyik fél igazságtalanul a saját hasznára vagy a másik kárára akarja felhasználni, akkor egy eltorzult, és a résztvevők emberi méltóságával ellentétes viszony jön létre. Ebben a helyzetben lehetséges az, hogy csak hamis megállapítással tudjuk a torzult viszonyt és annak kárt okozó hatásait csökkenteni vagy megakadályozni. Ilyen esetben a hamis beszéd az igazmondás feltételeinek, a kommunikáció lehetőségének helyreállítását célozza. Tehát nem hazugságnak, hanem a jogos védekezés eszközének tekinthető, feltéve, hogy ehhez más alkalmas eszköz nem áll rendelkezésünkre, valamint a félrevezetés mértéke és az elkerült kár kedvező arányban állnak egymással. Az is szükséges feltétel, hogy a félrevezetés és módja hosszabb lejáratban se tegye lehetetlenné a bizalomra alapult kapcsolat visszaállítását, vagy annak fenntartását. Ebből az is következik, hogy a hamis beszéd hazug beszéddé válik, mihelyt a félrevezetés módja vagy mértéke túlmegy a feltétlen szükség határán, amikor nagyobb kárt okoz, mint amennyi a jogtalan kár veszélyének elkerüléséhez feltétlenül szükséges.
Tehát mások szándékos félrevezetése csak legvégső esetben igazolható erkölcsileg, amennyiben személyes vagy társadalmi értékeket más módon nem tudunk megvédeni az igazságtalan támadástól. A megvédett értékeknek legalább olyan fontosaknak és sürgetőknek kell lenniük, mint azoknak, amelyeket a hamis beszéddel erkölcsileg fel nem róható módon megsértünk. Mindaddig, amíg ez a kár kisebb vagy legalábbis nem nagyobb, mint az igazságtalan támadással keltett veszély, az csupán „anyagi”, materiális kár és nem erkölcsi hiba, ezt úgy is mondják, hogy az a moralitást megelőző szinten okozott kár csupán.
Mindezt úgy is össze lehet foglalni, hogy az igazmondás az erényes emberek, az erkölcsileg felelős személyek közötti kapcsolatok keretei között bontakozik ki. Ha az egyik fél erkölcsileg rossz szándékkal közelíti meg a másikat, hazug kapcsolat jön létre, melynek kárt okozó következményei ellen végső esetben hamis beszéddel is lehet védekezni. Az igazmondás erénye kötelezhet is erre. Az igazmondás végső meghatározója tehát nem csupán a szavak, kifejezések, megállapítások szó szerinti értelmében rejlik, nem csak abban a tényben, hogy a felfogott valóságot érthető módon (és nem kétértelműen) közöljük. A végső kritérium az, hogy a személyek közötti kapcsolat kereteibe illesztett beszéd jelentése a résztvevők emberi méltóságában gyökerező értékek megvalósulását és kibontakozását segíti-e vagy akadályozza. Az emberi beszéd, ismeretközlés erkölcsi értékét nem lehet ettől a kapcsolattól függetlenül meghatározni. A hazug beszéd rosszaságának mértéke attól függ tehát, hogy a félrevezetett személy kapcsolatait lerombolta-e, vagy csupán annak gazdagodását csorbította meg. Az igazmondó, erényes személy számára a kezdeti feltevés mindig az igazságos és nyílt kapcsolat létezése. Mielőtt a hamis beszéd, a kérdező szándékos félrevezetése erkölcsileg megengedhetővé válik, gondosan bizonyítani kell a kapcsolat torzultságát, az igazságtalan agresszió természetét és mértékét, valamint azt a tényt, hogy a hatásos védekezésnek nincsen más lehetséges eszköze az adott körülmények között. A kiindulópont, a kezdeti feltevés tehát mindig az igazmondás kötelessége.
b) titoktartás:
A TITOKTATÁS KÖTELESSÉGÉT is ebben az összefüggésben lehet megmagyarázni. A tökéletes szeretetre épített, bűnmentes közösségben nem lenne szükség titoktartásra, mivel az információval való visszaélés, az embertársak megsebzésének veszélye nem létezne. Az ilyen utópisztikus társadalomban ismerteinket, gondolatainkat és vágyainkat minden félelem és veszély nélkül közkézre bocsáthatnánk. A bűnnel terhelt világban azonban ez nem lehetséges. A visszaélés veszélye határt szab ismerteink és ezeken keresztül önmagunk elérhetővé tételének. De nemcsak a visszaélés veszélyét, hanem a befogadás, a megértés lehetőségének korlátait is figyelembe kell venni. Nem kell másokat olyan információval terhelni, melynek megértésére képtelenek. Nem szükséges az újság olvasóit olyan ismeretekkel ellátni, melyek megszerzéséhez nem fűzi őket érdek. Ez a gyermekkel szembeni okos diszkriminációnak is az alapja. Ugyanezt tartotta szem előtt az Úr Jézus is, amikor tanítványainak azt mondta, hogy „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozza elég erősek”. (Jn 16,12) Az információ okos és felelős használata az igazmondó ember egyik sajátos tulajdonsága. A titoktartás nem csak az igazság, hanem a szeretet követelménye is lehet. A meggondolatlan kijelentés botrányt, fájdalmat kelthet, vagy a jó kezdeményezést is elfojthatja.
A titoktartás három típusát különböztetik meg:
– természetes titok minden olyan ismeret, melynek nyilvánosságra hozatala igazságtalan, vagy szeretetellenes lenne. Ezeket a titkokat csak akkor szabad felfedni, ha megőrzésükkel bizonyíthatóan súlyosabb igazságtalanságot vagy szeretetlenséget okoznánk, mint megtartásukkal.
Ide tartoznak többek között a magánszférára vonatkozó ismeretek is;
– a megígért titok olyan ismeretet jelent, melynek megőrzésére bizonyos feltételek mellett ígéretet tettünk. Az ígéret feltételeinek megszűnése érvényteleníti a titoktartást;
– hivatalos titok a foglalkozás vagy a hivatás gyakorlásával kapcsolatban megszerzett bizalmas jellegű információ például az orvosok, ügyvédek, tanácsadók klienseikre vonatkozó bizalmas ismeretei. Rendszerint ebbe a csoportba tartozik a nem nyilvános jellegű hírforrás azonosítása is.
A titok kötelező ereje függ a társadalmi és a személyek közötti kapcsolatoktól. Változásuk hatással van a titok természetére és a megőrzésére vonatkozó kötelességre is. Más súlya van a katonai titoknak háborúban és béke idején. Más szerepe és célja van a titkolózásnak a diktatórikus és a demokratikus társadalmi rendszerben. Megváltozik a jelentősége a magánszférának, a személyes jellegű információnak akkor ha valaki közhivatalt tölt be, vagy arra pályázik. Más a kötelező ereje a gyónási titoknak, és annak a „hivatalos” titoktartásnak, mellyel pl. egy egyházi szervezet védi ügyeit és ügyfeleit.
c) a határvonalak ambiguitása, visszaélések lehetőségei:
A FELESLEGES TITKOLÓZÁS éppúgy gyengíti a társadalmi kötelékeket, mint a titkok indokolatlan feltárása, kifürkészése. Az igazságos társadalmi rend bünteti a bizalmas jellegű információk felhatalmazás nélküli megszerzését, és még inkább azok nyilvánosságra hozatalát. Mivel a titoktartás az egymás iránti hűség egyik megnyilvánulási formája, a titkot meg kell őrizni mindaddig amíg
a) alóla felmentést nem kapunk;
b) amíg az meg nem szűnik, például azért mert mások azt már nyilvánosságra hozták; vagy
c) amikor a megváltozott körülmények miatt a nagyobb jó megvalósítása vagy a nagyobb kár elkerülése a titok feltárását bizonyíthatóan szükségessé teszi.
A hírszolgálat érdekei és céljai gyakran ellentétbe kerülnek a titoktartás szükségességével. A hírszolgálatnak az a célja, hogy a közösség javát ismeretterjesztéssel mozdítsa elő, ugyanakkor az egyén és a társadalom érdekei bizonyos ismeretek titokban tartását is megkívánják. A bizalmas és a közérdekű információ közötti határvonal meghúzása tapasztalatot, okosságot és nem ritkán ellenőrizhető (tehát a szakemberek számára nyilvános) és közös döntéshozatalt kíván. Ez nem más, mint a szakmán belül általánosan elfogadott és kötelező irányelvek megfogalmazása. De ezek sem oldanak meg minden dilemmát. Bűnnel terhelt világunkban nem mindig lehet ambiguitás nélkül feloldani a tájékoztatás fontossága és a magánszféra tisztelete, valamint a közvélemény jogos érdekei és a bizalmas információk titokban tartása közötti feszültséget vagy ellentétet. Az ellentétes szempontok közötti egyensúlyt nem mindig lehet biztosan megtalálni. Tipikus példa erre a hivatalos vagy katonai jelzések, információk titkossága hadászati, politikai, nemzeti érdekek védelmében, és a közvélemény tájékoztatásának fontossága a demokratikus társadalmi rendszerben. Hasonlóan nehéz meghúzni a határvonalat a közhivatalnokok vagy politikusok magánéletére vonatkozó információk területén a magánszféra és a közvélemény számára jogosan fenntartott ismeretek között.
AZ ELSŐ PROBLÉMATÍPUSRA JELLEMZŐ a vietnami háború és az Öböl-háború tudósítási lehetőségei között kialakult különbség. A vietnami konfliktus nem volt hivatalos hadüzenettel bejelentett háború, ezért a harctéri tudósítókat nem cenzúrázták. A riporterek a harctéri eseményeket gondosan követhették, szabadon megszerezhették az információt, de beszámolóikból ki kellett szűrniük azt, amit a hadműveletek hatásossága és a hadsereg biztonsága megkívánt. Teljesen szabadok voltak azonban a háború pusztításának és a különböző atrocitások borzalmainak a leírásában. A háborúról készült beszámolók és képek hatásosabbnak bizonyultak a hadvezetés és a kormány által kifejtett propagandánál, olyannyira, hogy sokak véleménye szerint a háborút nem az észak-vietnamiak nyerték meg, hanem az az észak-amerikai békemozgalom, amit a háborúra vonatkozó élethű hírszolgálat indított meg. DEAN RUSK államtitkár egyszer meg is kérdezte az egyik újságírótól, hogy vajon ő melyik fél oldalán áll. Valójában a szabad és politikailag felelős hírszolgálat győzelméről volt itt szó.
Az Öböl-háború idejére, ami szintén nem hivatalos hadüzenettel kezdődött, a nyugati hadvezetés már tanult a vietnami tapasztalatból. Hivatalos cenzúrát ebben a konfliktusban sem vezettek be. Nem a megszerzett információ nyilvánosságra hozatalát korlátozták, hanem magának az információnak a megszerzését. A híranyagot a hadsereg hírszolgálati szakértői bocsátották a tudósítók rendelkezésére, amit ők „szabadon” felhasználhattak. Ennek eredményeként a közvélemény csak azt tudhatta meg a fejleményekről, amit a kormány és a hadvezetés már eleve jóváhagyott. Politikai érdekek szabják meg tehát a közvélemény ítéletalkotó lehetőségeit, mivel a hírszolgálat engedelmesen együttműködött a „hivatalos segítő kézzel”. Hivatalos politikai érdekektől független ítélet kialakítására csak jóval a műveletek befejezése után nyílott korlátozott lehetőség. Ebben az esetben a hírszolgálat önkéntesen lemondott a szabad ítéletalkotás jogáról, aminek végső következménye a közvélemény politikai tájékozatlansága lett. Nem kell külön kitérni arra, hogy az információk szabad áramlásának ilyen korlátozása mennyire veszélyezteti az állampolgárok politikai állásfoglalásának szabadságát. Amint az elmúlt évtizedek tapasztalata bizonyította, a hírszolgálat ilyen jellegű korlátozása felé vezető úton könnyen az első lépéssé válhat.
A MAGÁNSZFÉRA ÉS A KÖZÉRDEK KÖZÖTTI ELLENTÉT tipikus példája a bevezetőben említett epizód. A riporternek nem csak azt kellett volna szem előtt tartania, hogy mit akarnak az olvasók megtudni, hanem azt is, hogy az érsek személyiségéről szerzett ismereteire mennyire tarthat igényt a közvélemény. A kérdés eldöntéséhez ismerni kell az olvasótábor érdeklődését és azt, hogy a közrebocsátott ismeret mennyiben teszi a hivatalviselő szolgálatát hatékonyabbá és hasznosabbá, mennyire segíti a vallásos közösség életét és a társadalomban betöltött szerepét. A magánszféra csak annyira válik köztulajdonná, amennyire az a hivatalos küldetés végrehajtására hatással van. Nem lehet tagadni, hogy a vallásos közösség vezetőinek esetében a személyes erények vagy hibák nagyobb súllyal esnek latba, mint a világi vezetők szerepének kiértékelésében. Az élethű kép megrajzolásában a fogyatékosságoknak is szerepe van. Azok kihangsúlyozása vagy a kedvező személyes tulajdonságok háttérben hagyása azonban elfogultságra utal. Pontosan ez volt a gyöngéje a beszámolónak. A kritikus olvasó nem szabadulhatott meg attól a hátsó gondolattól, hogy az élethű jellemrajz mögött egy álcázott, és így kivédhetetlen támadás rejlik, amit nem csak az érsek személyes fogyatékosságai, hanem jóhiszeműsége, vagy talán a tudósítókkal szembeni tapasztalatlansága tett elsősorban lehetővé.

Források:
Sissela Book, Lying, Moral Choice in Public and Private Life, Qarter Books, 1980.
Bernard Häring: Free and Faithful in Christ, 2. kötet.
New Catholic Encyclopedia, 14. kötet.
Sacramentum Mundi, 6. kötet.
The Interpreter's Dictionary of the Biblé, 4. kötet.
Enchiridion, 22. fejezet, 29. old.
De Mendacio, 22. fejezet, 41. old.
Contra Mendacium, 15,3. valamint a 7. és 9. fejezetek.
II.II.110, 3, i.c.
DS. 2126-28.
Ch. McFadden: Medical Ethics, Philadelphia, 1967.
M. LaroS: „Seid klug wie die Schlangen und einfaltig wie die Trauber”, Frankfurt, 1951.
E. Kant: On a Supposed Right to Lie
Hans-Georg Gadamer: Reason in the Age of Science, fordította FrederiCK Lawrence, MIT Press, 1981. 50. old.
K.-H. Peschke: „Das Problem der absoluten Sündhaftigkeit dér Lüge”, Studia Moralia, 15/1977, 697-711. old.

magyarszemle.hu/…ondas_es_hazugsag_a_kereszteny_erkolcstan_fenyeben
charisma
Remek írás