Riskó Marianna: Chira Sándor (1897-1983), Munkács gör. kat. püspök élete és vértanúsága

Forrás:
real-phd.mtak.hu/490/19/risko_marianna_disszertacio.pdf

Részletek a feltöltött .pdf-ből:

A gyémántmisés Chira püspök 1980. Karácsonyán, német nyelven elhangzott homíliájának magyar fordítása
Legkedvesebbjeim!
Szerencsés vagyok, hogy immár 23-ik alkalommal énekelhetem Önökkel az angyalok hódolatát: „Dicsőség a magasságban Istennek” – és kívánhatok Önöknek boldogságot. De öreg szívem még soha nem volt ennyire csordultig telve örömmel, mint éppen ebben az évben. Mert a 60 éves papi jubileumomat Önöknél értem meg, és e 60 év egyharmadát az Önök szolgálatában ajánlhattam fel Istennek.
Bizony, nagy megtiszteltetés olyan hívek szolgálatára szentelni magamat, akiknek a jó Isten két nagy kegyelmet adott: igaz hitüket, és hogy ezért a hitért szenvedhettek.
A megélt keserűségek után még édesebben ízlik most a: „Gloria in excelsis Deo”.
Ott a magasságban a derék német mártír papok már a dicsőség pálmaágával Jézus mennyei trónusa előtt énekelnek, mártír vérük pedig szemünk előtt termi meg gyümölcseit: e szép templomot, és a templomban a még szebb hívőket.
„...és békesség a földön a jóakaratú embereknek”– hangzik az angyalok karácsonyi dalának második része.
Ezért kívánom: a kis Jézus segítse Önöket, hogy jó, derék, békés emberekké váljanak.
A kis Jézus jászola előtt én az Önök szép karácsonyi énekével imádkozom: „Legszebb gyermek, legjobb gyermek, legeslegjobb Jézuska”:
Áldd meg a nálam még idősebbeket ebben a hitközségben!
Áldd meg a fiatal barátaimat, akik még csak 60, és a 60-n fölötti évjáratúak.
Áldd meg a fiatal nővérkéimet, az én kedves menyecskéimet, a 60 és 60 éven felülieket, hogy még sok Karácsonyt megérjenek, velem együtt haladva, magasra szökellve és könnyedén, lépésről lépésre.
A világot átölelő kicsiny karjaiddal szorítsd legszentebb Szívedhez azokat, akik még 60 év alatt vannak, tehát gyermekeimet és unokáimat.
És fiaid közül azon gyermekek gyermekeit, akik oltárod körül szolgálnak, szüleik és a hívek örömére.
Legkedvesebb Jézuska, áldd meg, és szorítsd szorosan kicsi Szívedhez csinos menyasszonyainkat, hogy soha ne adják szívüket más hitű vőlegényeknek.
Te vagy a béke fejedelme, adj békét, egyetértést, összefogást családjainknak, a házastársak szülők és gyermekek között. Adj a Te példádra engedelmes gyermekeket. Legyetek éberek, hogy szárítsátok fel a síró szülők keserű könnyeit.
Egy szóval: áldd meg a nyájat pásztorával együtt!

Chira püspök utolsó homiliája, a Karagandai Szent József templomban 1983 májusában
Jézus Krisztusban Szeretett Testvéreim!
Hála és szeretett Istenünknek, hogy 40 napos távollétem után újra látjuk egymást, és én Önök, lelki báránykáim körében mondhatom el szívből jövő köszönetemet őszinte együttérzésükért, látogatásaikért, bőkezű adományaikért, de különösen is, a felgyógyulásomért mondott imájukért.
Hálából mindezekért mindenekelőtt szeretném felajánlani ezt a szentmisét mindannyikért, továbbá szeretném felhívni figyelmüket arra a nagy jutalomra, amelyet a szeretett Istenszülőtől kaptak! Ezt már százszor hallották, olvasták, ahogy 1917-ben a portugáliai Fatimában bejelentette: Oroszország megtér a Katolikus egységbe. A Keleti és a Nyugati Egyházak fájdalmas szétszakadása már 900 éve elszakította Oroszországot a valódi Krisztusi Egyháztól. Krisztus misztikus Testén már nem egyszer megkísérelték begyógyítani ezeket a sebeket.
Hiába tettek azonban kísérleteket a lyoni, a ferrarai-firenzei egyházi zsinatok, sok pápa: X. György, III. Miklós, IX. Pius, XIII. Leó, XV. Benedek, XI. Pius, a breszt-litovszki, illetve az ungvári unió. Az emberi gonoszság, aljasság és alattomosság tették semmissé a katolikus egyház szeretettel teli, nemes erőfeszítéseit.
És egyszer csak, a legkedvesebb Istenanya saját kezébe veszi az ügyet. Megkezdődik az első világháború... Fatimában megjelenik három gyermeknek – Nem furcsa, hogy nem a tudósoknak, hatalmas hadvezéreknek, hanem csupán három egyszerű, vidéki gyermeknek?! – és kijelenti: „Oroszország meg fog térni a Katolikus egységbe!” – Hogyan? Mikor? ... Erről egyetlen szó sem... De megkezdődik a második világháború és a katolikus, német lakosságot deportálják... Hasonlóképp Krisztus jövetele előtt a hívő zsidók lettek szétszórva a hatalmas Római Birodalom egész területén. Nincs valamennyire nagyobb város ma zsidók nélkül. A Szovjetunióban pedig szinte nem létezik katolikus németektől mentes vidék. Akkor a szétszóródott zsidók segítették az apostolokat az Evangélium terjesztésében az egész római birodalomban. –
És a második világháború alatt az Égi Édesanya gyöngéd tekintete Önöket választotta, hogy beteljesítse jövendőmondását. Önöket, német katolikusokat állította egy sorba Bernadettel, a francia pásztorlánykával és a fatimai három gyenge gyermekkel, hogy beteljesítse hatalmas, grandiózus terveit. Önöket jelölte ki a Katolikus Egyház, a katolikus hitszállásadóinak, hogy itt éljenek az orosz testvérek és más hitűek között. …
Gondolkozzunk csak el ezen! ... Itt, ahol még nem olyan rég, kb. 60-70 évvel ezelőtt még a veréb sem járt, madárdal sem hallatszott. Itt, ahol ezen határtalan kazah sztyeppék csupán farkasüvöltést visszhangoztak, most az Önök keze által Majkoduk fölött megjelent Krisztus győzelmi jele, a Szent Kereszt. A pedáns német lakóházak egész sorának megjelenése után végül megépült ez a csodálatos Isten háza is... Kezük munkájával, erőfeszítésével, munkaszeretetével... És benne ma százak ajkáról zeng a gyengéd, édes ének: „Minden gondolatom Mária-dicséret!”
Ó, áldott deportálás!... Sírás és keserű könnyek!... Éhínség és nincstelenség... Áldott megaláztatások... Mindez nem volt hiába, nem volt céltalan, nem volt értelmetlen... Ezek szentelték meg Önöket, szeretett Testvéreim, Krisztusnak és Édesanyjának kedvencei... Ezek a tények, bizonyítékok nem hagyhatnak bennünket közömbösen, hidegen, süketen és némán...
Jöjjetek és küldjétek az egeket átható édes, örömteli, hálatelt gyermeki köszöntőt Mária égi trónjához: „Ave! Ave Mária! Üdvözlégy Mária!”
Krisztusban szeretett Testvéreim!
200 évvel ezelőtt a magyar nemesség odaadását, hűségét és a Királynő iránti háláját ilyen mód fejezte ki: „Vitam et sanquinem pro rege nostro Mari Teresia! – Vérünket és életünket Mária Terézia királynőnkért!” Mennyivel inkább érdemli meg ezt a mi égi Királynőnk, hogy az Ő dicsőségének gyarapításáért, az Ő örömére tegyünk mindent, életvitelünk által. Mintaszerű katolikus életünkkel tegyük vonzóvá az egyesülést az igaz Krisztusi Egyházzal azok számára, akik még elszakadva élnek tőle!
Katolikus gyermekek! Kicsik és nagyobbak, felső osztályosak, legyetek tökéletesen engedelmesek szüleiteknek! Katolikus tanulók! Iskolátok, osztályotok tündöklő csillagaivá kell, hogy váljatok, tanáraitok büszkeségévé és örömévé!
Ti, német katolikus lányok és fiúk vagytok a mi örömünk és reményünk. Tíz körömmel őrizzétek és védjétek nagy kincseteket, szívetek hófehér liliomát, szűzi tisztaságát. Tanuljátok meg ezt a Szent Szűztől, a szüzek szüzétől. Ő annyira nagyra értékelte szüzességét, hogy kész volt lemondani a megtisztelő istenanyaságról is, ha ennek ára szüzességének elvesztése lett volna. Csak az angyal: „Ne félj, Mária, a Szentlélek borít be!” – ígéretére mondta ki a saját „Fiát”-ját – legyen!-jét. Ne hasonlítsatok ahhoz az ifjúsághoz, akik szégyentelenül, világos nappal és az éjszaka védelmében nyalják egymást, akár a borjú a tehenet.
Drága nővéreim, katolikus feleségek, ne szégyelljétek követni férjeteket, ahogyan az égi Királynő is követte jegyesét, Szent Józsefet Betlehembe és Egyiptomba! Ti, férjek, utánozzátok Szent Józsefet. Szeressétek és tiszteljétek feleségeteket. Ne viselkedjetek úgy, mint a Kárpátok azon parasztja, aki odahozta feleségét elém, mint az egyházmegyei bíróság fejéhez. „Atya, – követelte – Feleségem az Evangéliumra tett kezével esküdjön és győzzön meg, hogy nem szegte meg a házastársi hűséget, míg én katonaságban voltam!”
Nos, húgom, mit szólsz erre?
Atyám – mondta az asszony –, kész vagyok, nem egyszer, hanem százszor is megesküdni, hogy soha nem szegtem meg a házastársi hűséget!
Akkor mehetünk!
De mielőtt kinyitottam volna a katedrális ajtaját, váratlanul a férj felé fordultam:
Barátom, természetesen, előbb teneked kell az Evangéliumra helyezned a kezedet, hogy katonáskodásod alatt nem voltál esküszegő! Hová gondol, atyám! – válaszolta a férfi – Hiszen, nem vagyok én nő, én férfi vagyok! Úgy?! Akkor tévedsz! Az Isten ujja által kőlapokra vésett hatodik és kilencedik parancsolatok ugyanúgy kötik a férfit, akár a nőt! –
Mindannyin, mindannyin maradjanak az Istenanya hűséges gyermekei. Testvéreim, mindahányan, a boldogság talán soha nem ragyogott Önökre. Könnyek és szenvedések jutottak osztályrészetekül. Nincstelenség, betegség, mindennemű igazságtalanság nyomja lelketeket?! Teljetek el reménnyel az elnyomottak Anyja iránt. Mária gyermeke soha nem vész el! Reményünk, ráhagyatkozásunk, bizalmunk legyenek az Ő dicsőségére.
Most hozzád folyamodunk, drága Jézusunk. Azzal a szeretettel, amellyel Szent Anyádat szeretted, izzítsd fel a mi szívünket is, hogy örömben és szenvedésben, gazdagságban és szegénységben, életünkben és halálunkban mindig és mindenhol váljunk élő, erős mágnesekké, szolgálva az egységet az igaz Egyházadtól ma még elszakítottakkal, kiérdemelve azt a kegyelmet, hogy a boldog örökkévalóságban az egyesültekkel együtt vég nélkül mondjuk: Ave! Ave, Mária! Üdvözlégy, Mária – Reményünk, örvendezz! Ámen.

Részlet a szibériai KÁNA katolikus televízió „Karagandából származók” c. dokumentumfilmből
Joseph Werth püspök bevezető szavai: „Valószínűleg nagyon nagy szerencsém, hogy Karagandában születtem és éltem. A távoli gyermekkorunkban mi ezt valami magától értetődő dolognak tekintettük, és csak most derül ki, hogy a katolikusok élete Karagandában mekkora különleges kegyelem, és mily különleges helyzet volt.”
Az illegális püspök. II.r.8. p.
A képernyőn kivetítve a kereszténység 2000 éves jubileuma megünneplésének plakátján a dátum: 2000. június 23-25.
Narrátor: „20 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna egy hasonló plakát megjelenése, de 2000-ben a kereszténység nagy jubileumát az egész város ünnepli. A városi múzeumban még kiállítást is rendeztek, bemutatva az illegalitás éveiben megtartott szentmisék kellékeit: kelyheket, feszületeket, paténákat. A tárgyak között Chira Sándor püspöki palástja, akiről azonban, míg élt, senki sem tudta, hogy görög katolikus püspök volt, csak annyi tudtak, hogy pápai prelátus. De valójában még a száműzetése előtt az ungvári boldog Romzsa Tódor vikáriusa lett. A püspök nem sokkal vértanú halála előtt püspökké szentelte vikáriusát.”
Werth püspök: Mindig püspökhöz méltó tartása volt. Azon csodálkozom, hogyhogy nem jöttünk rá, hogy ő püspök, hiszen minden időkben megőrizte ezt a méltóságteljes tartást.
Apátnő: A mi családunkban ezt soha ki nem mondták hangosan, merthogy a püspökök voltak azok, akiket első sorban eltüntettek. Ezért is maradt ekkora titokban. Hiszen egyetlen püspök volt, akinek szentelési joga volt.
Narrátor: „Chira Sándor nemzetisége szerint magyar, a Kárpáton túlon született, 1897-ben. Az előtt, mielőtt Kazahsztánba száműzték, az Ungvári Szeminárium rektora volt. Jelenleg Karagandában szintén szeminárium működik, ahol díszhelyen áll Chira püspök mellszobra, amelyet a szobrász a püspöki rangnak megfelelő méltósággal formázott meg. Azonban a reális életben, azt mondják, nagyon szerény volt.”
Werth püspök: Egyrészt, nagyon egyszerű ember volt, aki jól tudott beszélni a műveletlen bábuskával, másrészt, valójában igen magas műveltségű volt – talán az összes pap közül ő volt a legműveltebb –, ezért jól tudott beszélni a tanult emberekkel is.” Flóra nővér: Egyszer úgy jöttem hozzá, hogy beteghez hívjam, és ő kályhát fűtött, ebédet főzött, amolyan nagyapaként, vagy albérlőként.
Apátnő: Ő éjjel-nappal dolgozott, és annyira elfáradt a gyóntatások alatt, hogy bennünket, gyerekeket mindig figyelmeztettek, amikor gyónni jövünk, és a pap bácsi elalszik, ébresszük fel. Ilyen baj velem is megtörtént. Amikor eljöttem elvégezni a szentgyónásomat, legalább háromszor elismételtem azt, mert mindig belealudt, és nekem ébresztenem kellett őt. Kimerültségében aludt el... A szentáldozáshoz pedig annyian járultak, hogy az leírhatatlan.
Werth püspök: Később soha nem találkoztam olyan tanárral, pedagógussal, aki akkora szeretettel, olyan önátadással igyekezett volna valamit is beleplántálni a fejembe, ahogy azt Alexander atya tette a latin nyelvvel.
Apátnő: Már korán reggel buzdított bennünket. Nyilván észrevették azokat a fűtőcsöveket, amelyek az út mentén húzódnak. Korán reggel, amikor mentünk a szentmisére, a cső két végén találkoztunk, ő már ott integetett, majd megkérdezte, hogy vajon még nem készítettük el a gyógyszert, hogy örökké éljünk, hogy megfiatalodjunk? Az egyik nővér ugyanis patikában dolgozott...
Werth püspök: A gyerekek csoportja mellett elhaladva, valamelyikük fejére mindig rátette a kezét, a másiknak megfogta a nóziját, és ezek a gyerekek, már tudva ezt, ott tolongtak az ajtóhoz közel, hogy a mellettük elhaladó atya megfoghassa a nózijukat. [emlékszik nevetve.] Római katolikus atya: A templomot 1978-ban szentelte fel Chira Sándor atya, és tudjuk azt, hogy halála pillanatáig senki sem tudta, hogy ő valójában püspök volt. Addig mindenképp titokban tartotta, de onnantól, hogy megérezte, földi szolgálata véget ért, már mindegy volt.
Werth püspök: Ezen a fotón tisztán látszik igazi méltósága, mitrában és jogarral a kezében. Olyan helyes és rendjén való volt benne minden. Egyrészt, a mindenféle emberrel való kapcsolatteremtési készsége, másrészt a méltóság megőrzése, hiszen végül is, ő egy lépcsőfokkal feljebb állt.
Apátnő: Amikor megérkezett a kolostori házunkba, és felöltötte teljes püspöki öltözetét, akkor láttuk először püspöki díszben. Persze lefényképeztük. Utolsó napjaiban pedig nem tudott meghalni. – Talán épp a nagy szeretete akadályozta ebben. Nehezen haldoklott.
Narrátor: Alexander atya 1983. május 27-én halt meg. [a bemutatott halotti bizonyítványban „rákos intoxikáció” szerepel] A végén sem hagyta el a kórházat, ahol igyekeztek meggyógyítani. A püspököt abból a templomból búcsúztatták, amelyet nemrég ő maga szentelt fel. Ezt a temetést a mai napig emlegetik, mint a legnagyobb tömegeket megmozgató és lelkiekben is a legmélyebb temetést. Egy forrón szeretett apát temetnek így – és ő valóban ilyen volt. Igazi példakép Jozeph Werth számára is, aki később szintén püspök lett.