Chad Ripperger: Az ősi (római katolikus) liturgia lelkisége (I-II.)

A liturgikusok és teológusok körében általában igaznak tartják, hogy a szertartás minden formája egyfajta spiritualitást testesít meg, amely az adott szertartáshoz tartozik. Így például a keleti rítusok hajlamosak hangsúlyozni a lelki élet misztikus aspektusait, valamint az ikonok szerepét a mi Urunk, a Szűzanya és a szentek iránti áhítat előmozdításában.
Az ősi
(továbbiakban értsd: ősi római katolikus – megj. B. D. A.) miserítus olyan lelkiséget és lelki tanításokat testesít meg, amelyek minden nemzedék és kor számára vonzóak lehetnek. Az ősi rítus alatt azt a rítust értjük, amelyet Nagy Szent Gergely kodifikált, és amely az évszázadok során nagyon lassú szerves fejlődésen ment keresztül.
Az utolsó kihirdetett misekönyv, amely ezt a szerves fejlődést tükrözi, az 1962-es. Ma az a felfogás uralkodik az Egyházban, hogy a középkori liturgikus fejlődés valójában dekadens volt, és hogy vissza kell térnünk az apostoli és ősegyházi időszakhoz, hogy megtudjuk, mi az igazi liturgia, valamint, hogy mi Isten akarata a liturgiával kapcsolatban. Ez azonban alapvetően hibás felfogás.
Eltekintve attól a ténytől, hogy a modern liturgikus szakértők (és a modern alatt az elmúlt kb. 100 évet értem) nem voltak pontosak a korai egyház liturgiájának megértésében, az a felfogás, hogy a középkori liturgikus fejlődés valahogyan aberráció volt, valójában annak elutasítása, ami a mise áldozatként való felfogásán alapuló hiteles fejlődés volt. Ráadásul az ilyen alakok szeretnek visszanyúlni egy olyan korszakhoz, amikor a liturgia állítólag “érintetlen” volt, ami alatt általában azt értik, hogy megfelelt a miséről, mint étkezésről alkotott hibás teológiájuknak.
A lényeg itt nem az, hogy történelemórát tartsunk, hanem hogy elmagyarázzuk, hogy az egyik előfeltevés, amelyre ez az esszé épül, az, hogy az ősi miserítus valójában Isten keze munkája, aki a történelem során szenteket használt fel arra, hogy azt az Ő szent szándéka szerint fejlessze. Az a vágy, hogy elutasítsuk liturgikus örökségünket, számomra úgy tűnik, hogy az valójában annak a vágya, hogy elutasítsuk azokat a dolgokat, amelyeket Isten tett. Amennyiben a liturgia Isten és a szentek műve, a szertartás természetében bizonyos lelki elveket testesít meg, amelyekről érdemes elgondolkodni. Nyilvánvaló, hogy nem térhetünk ki mindenre, ezért négyre szorítkozunk: 1) bűnösségünk tudatosítása, 2) az önmegtagadás szükségessége, 3) az erények tökéletesítése és 4) az imádsággal kapcsolatos bizonyos szempontok. Mindezek alapvető elemei minden egészséges lelki életnek.
I. A bűn tudatosítása
Az első ismét a saját bűnösségünk valamiféle tudatosítása. Az ősi miserítus az oltár lábánál mondott imával kezdődik, amely a misét azzal kezdi, hogy a pap az oltár felé – ifjúsága oltárához – fordul. Az oltár természetesen az a hely, ahol a bűneinkért hozott áldozat történik, és a pap arra kéri Istent, hogy ítélje meg ügyét. Azonnal világossá válik, hogy ebben a világban vannak jók és rosszak. Mivel a Confiteor minden szentmisében kötelező, az ősi szertartás világossá teszi számunkra, hogy vétkeztünk, és a pap, majd később a nép is megvallja bűneit nemcsak Istennek, hanem az egész mennyei udvarnak – azaz konkrét szenteknek és általában az összes szentnek. Magának a papnak a néptől függetlenül meg kell gyónnia bűneit, egyrészt példaként a nép számára, másrészt annak jeleként, hogy a papnak élesen tudatában kell lennie saját személyes bűnösségének. A pap a szertartás során többször is kéri, hogy mossák meg és bocsássanak meg neki, hogy elősegítse az alázatosság és az Isten előtti méltatlanság érzékét, hogy betöltse a rá tartozó feladatot. Egyetlen papot sem győzhet le a gőg, aki komolyan veszi az imákat. Amikor a pap felmegy az oltárhoz, kéri, hogy a nép bűneit vegyék el tőle, majd amikor az oltár előtt meghajol, külön kéri, hogy minden bűne bocsánatot nyerjen.
Természetesen elhangzik a Kyrie, amely Isten kegyelméért való könyörgés, és az evangélium előtt a pap ismét kéri, hogy szíve és ajkai tisztuljanak meg. A Confiteor mellett a papnak a bűneiért való könyörgése szempontjából talán a legjelentősebb a Suscipe, sancte Pater kezdetű felajánlási ima. A pap ebben az imádságban azt mondja, hogy a szeplőtelen ostyát azért ajánlja fel, hogy “számtalan bűnömet, vétkemet és hanyagságomat kiengesztelje”.
Szükséges, hogy a pap állandóan emlékeztesse magát bűnösségére és a rosszra való hajlamára, hogy motivált legyen a bűn gyökeres kiirtására az életéből. Szükséges ez azért is, hogy a pap felismerje, hogy méltatlan az áldozat felajánlására, és hogy tisztaságra és szentségre kell törekednie, hogy méltóan ajánlhassa fel az áldozatot. Mivel a megszentelt tökéletesség felé vezető első lépés a saját bűnösség tudatosítása és beismerése, ezek az imák rendkívül fontosak a papok lelki élete szempontjából.
Egyikünknek sem szabadna azt kívánnia, hogy ezeket az imákat kivegyék az offertóriumból vagy a miséből, akik tisztában vagyunk az elmúlt negyven év papokkal kapcsolatos botrányaival és bűneivel. A laikusoknak azt kell kívánniuk, hogy a pap bűntelen legyen, és ezt többek között az segíti elő, ha a szentmise imáiban felismerjük, hogy a pap nemcsak a népért, hanem önmagáért is felajánlja ezt az áldozatot. Ha a papnak érzékeny a lelkiismerete, és tudja, hogy az áldozat felajánlásához tisztának kell maradnia, akkor több kegyelmet érdemel ki Istentől a népért. Ma azt mondják, hogy amíg a szentmise érvényes, addig a pap állapota nem igazán számít. Bár igaz, hogy a papnak nem kell a kegyelem állapotában lennie ahhoz, hogy érvényesen ajánlja fel a misét, mégis kötelessége, hogy a lehető legszentebb legyen, hogy többet érdemeljen ki a lelkipásztori gondozása alatt állókért.
A szentmiseáldozatban természetesen kétféle érdem van. Az első a mi Urunk saját áldozata, amelyben a pap keze által felajánlja Őt az Atyaistennek a mi bűneinkért való engesztelésül. Itt arra utalunk, hogy a szentmise a golgotai áldozatban való részvétel, és az ebből az áldozatból származó érdem végtelen, mivel az, Akit felajánlunk, végtelen. De ezen az alapvető vagy elsődleges érdemen kívül van egy másodlagos érdem is, amely három dologból fakad: (1) a pap szentségéből, (2) a nép szentségéből, akik saját áldozatukat a pap áldozatához kapcsolják, és (3) magából a szertartásból. Ahhoz, hogy több gyümölcsöt nyerjünk a miséből, mindent meg kell tennünk, hogy segítsük a papot a szentségben, pl. imáink és erkölcsi áldozataink felajánlásával, hogy életszentséget nyerjen. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a pap állandóan emlékeztetve van arra, hogy képes bűnbe esni, ha nem támaszkodik Isten kegyelmére. Nem segít, ha nem veszünk tudomást erről a valóságról, és kivesszük a szertartásból. Sőt, a bűnösségünk tudatosítása feltétlenül szükséges lelki fejlődésünkhöz, és az ősi szertartás ebből a szempontból teljes.
A kultusz szó a latin “cultus” szóból származik. Bár témánk nem engedi meg, hogy túlságosan belemerüljünk a vitába, tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a kultusz – vagyis az uralkodó vallás liturgiája vagy rítusai – valójában meghatározza a társadalom kultúráját. Ezt láttuk történelmileg a protestáns lázadások idején, és még a saját életünkben is láthattuk: amikor az egyház megváltoztatta a mise szertartását, a katolikus szubkultúra e nemzet körében összeomlott. A lényeg itt az, hogy ha át akarjuk alakítani a kultúránkat, akkor olyan szertartásra van szükségünk, amely rendelkezik bűnösségünk éles tudatosságával; ha azt várjuk, hogy társadalmunkban legyen bűntudat, akkor a papnak, amikor az oltárhoz lép, át kell éreznie bűnösségét. Mivel minden kegyelem a Katolikus Egyházon keresztül érkezik a világba, ha a szertartásunk hiányos, akkor leginkább csak áltatjuk a világot azokkal a kegyelmekkel, amelyeket az általunk felajánlott szertartás hivatott közvetíteni.
II. Önmegtagadás, elszakadás és erkölcsi tökéletesedés
Az ősi szertartás második spirituális aspektusa, amely a régi rítusban többféleképpen is megnyilvánul, az önmegtagadás és a megalázkodás. Ennek az önmegtagadásnak az egyik legvilágosabb megnyilvánulása a régi rítus csendje. Amikor találkozunk valakivel, akire a fecsegés, a túl sok beszéd hibája jellemző, az általában azért van, mert az illető el van telve önmagával. Az emberi természet jellegzetessége, hogy valahányszor olyasmit teszünk, ami összhangban van testi hajlamainkkal, bizonyos örömöt tapasztalunk abban. Az emberek gyakran beszélnek arról, hogy bizonyos dolgokhoz van “kedvük”, másokhoz pedig nincs, és amikor megkapják a hangulatuknak megfelelő dolgot, akkor bizonyos örömöt éreznek benne. A beszélgetés nagyjából ugyanígy működik: a kívánságok hozzákapcsolódhatnak a beszélgetéshez, és pontosan ez az, ami ellen a régi rítus harcol. Azzal, hogy megköveteli az emberek hallgatását, lehetőséget biztosít arra, hogy a beszéd iránti vágy megszűnjék a jelenlévőkben.
Sokszor beszélgettem olyan laikusokkal, akik először jönnek a régi rítusra, és gyakran kedvetlenséget tapasztalnak a szertartással szemben a csend miatt. Ezt persze nem pontosan így fejezik ki, de ahogy beszélnek, világossá válik, hogy az nem tetszik nekik, hogy nem beszélnek hozzájuk, és nem ők maguk beszélnek. Keresztes Szent János szokta mondani, hogy mielőtt misztikus szemlélődésbe merülne, “háza”, ahogyan ő magát nevezte, teljesen elcsendesedik; és ez alatt azt értette, hogy minden kívánsága és képessége elcsendesedik. Ez egy jel számunkra, hogy csendben kell lennünk, le kell vetkőznünk önmagunkat, hogy felemelkedhessünk a tökéletesség magaslataira, és a régi mise segíti ezt a megértést. Sőt, arra is megtanít bennünket, hogy nem kell a figyelem középpontjába kerülnünk a beszéddel ahhoz, hogy a szertartásnak mélyebb értelme és jelentősége legyen.
A régi szertartás a pap és a nép részéről is a távolságtartás érzékét táplálja, mivel a szertartást teljes mértékben az Anyaszentegyház határozza meg. Az Ószövetségben látjuk, hogy Isten nagyon részletes utasításokat adott arra vonatkozóan, hogyan kell Őt imádni. Ez két szempontból is kulcsfontosságú a liturgia megértésében. Az első az, hogy a liturgia nem a mi cselekedetünk, hanem Isten cselekedete a pap által; nem mi tesszük, hanem lényegében Isten, mert a konszekráció nem történhet meg Isten nélkül, aki az áldozat első oka. A második szempont az, hogy Isten, és nem mi magunk határozzuk meg, hogyan fogjuk Őt imádni. Ez volt az egyik legnagyobb hiba a modern időkben: az a vágy, hogy mi magunk határozzuk meg, hogyan akarjuk Istent imádni. Ez téves, mert Istenre tartozik megmondani nekünk, hogy milyen imádat tetszik vagy nem tetszik Neki, és ezért csak Ő lehet az, aki meghatározza a szertartást. Korábban már említettük, hogy Isten az idők folyamán a liturgiát a szenteken keresztül alakította ki, akiket Isten szeretete töltött el – minden, amit tettek, Tőle származott és Hozzá vezetett vissza. A régi rítus azt a fontos lelki üzenetet adja nekünk, hogy ha szentek és Istennek tetszőek akarunk lenni, akkor a mi feladatunk az, hogy a liturgiához igazodjunk, és ne a liturgiát alakítsuk saját képünkre, saját magunkhoz.
Továbbá, mivel a szertartást Istennek kell meghatároznia, megtanuljuk, hogy a mise nem rólunk, hanem Istenről szól. Mi csak egy másodlagos aspektusa vagyunk a rítusnak. Ez az ősi szertartásban abban válik világossá, hogy a liturgia feletti kontrollt elveszik tőlünk, mert ezáltal felismerjük, hogy az nem rólunk szól. Bár az a vágyunk, hogy hasznot húzzunk a miséből, a hasznunkat végső soron vissza kell utalnunk Istenre, vagyis azért válunk szentté, mert ezáltal Isten nagyobb dicsőséget kap. Tehát még a minket érintő szempontok is végső soron Istenről szólnak.
A hagyományos rítus, azáltal, hogy meghatározza, hogyan kell a szertartást végezni, két fontos lelki hasznot biztosít a pap számára. Az első a béke, mert a mise rubrikáit követve odamehet és igazodhat Isten akaratához, hiszen azok előre meghatározottak; papként nem is tudom elmondani, hogy ez milyen nagy szabadságérzetet ad. Nem kell azon bosszankodnia, hogy vajon mit válasszon vagy mit mondjon, mert aggódik amiatt, hogy mit gondolhat a gyülekezet. Nem kell hallgatnia egy liturgikus bizottságra, amely megpróbálja megmondani neki, hogy mit tegyen. A második, hogy megtanítja a papot az önmegtagadásra és néha az önmagának való meghalásra, mert a szertartás kikerül a kezéből. A mise nem a papról szól; nem az ő személyiségének kell fenntartania. Nyilvánvaló, hogy csak a pap ajánlhatja fel a misét, de elveszítheti és elfelejtheti önmagát, amikor az egész szertartást az Egyház határozza meg, amely a Vox Dei, Isten hangja. Ez teszi lehetővé számára, hogy elfelejtse önmagát és minden mást, hogy tökéletesen bele tudjon merülni a misztériumba és a jelenlévő szent valóságokba, és ezáltal a legnagyobb hasznot tudja belőlük húzni. A legtökéletesebb módon in persona Christi – Krisztus személyében – cselekszik, mert saját személyisége minimalizálódik, és még inkább Krisztushoz válhat hasonlóvá. Mivel a misét Isten felé és nem az emberek felé fordulva mondja, nem a saját személyisége, vagy annak hiánya az, ami a szertartást meghatározza. Képes saját személyiségét háttérbe szorítani, hogy teljes mértékben az Istenre való figyelésre tudjon koncentrálni. Itt, amikor szolgálatról beszélünk, a pap elsősorban Istent szolgálja. Túlságosan gyakori, hogy amikor a “szolgálat” kifejezést a papsággal kapcsolatban használják, az általában valamiféle társadalmi szolgálatot jelent, nem pedig annak valódi jelentését, az Istennek való szolgálatot.
A régi misében csak kétféle választási lehetőség van, mindkettő erősen szabályozott. Az első, hogy bizonyos napokon, bizonyos feltételek mentén votív miséket lehet mondani; de ez a szertartáson kívüli dolog. A második az, hogy bizonyos körülmények között és bizonyos napokon előre meghatározott fakultatív imákat lehet hozzáadni a propriumhoz, pl. imádkozni az esőért, a békéért, vagy egyéb ilyesmiért. De ezek erősen szabályozottak, hogy a pap megértse, hogy bár dönthet úgy, hogy beveszi azokat, de hogy mikor és hogyan, az nem teljesen rajta múlik. A lényeg az, hogy a szertartáson belüli lehetőségeket minimalizálni kell, hogy elősegítsük az elöljáróknak való engedelmességet, az önmegtagadást és az önakarat csökkentését, amelyek mind szükségesek a lelki élethez. Ha sok választási lehetőséget engedünk meg, az valójában a pap önmegtagadása ellen hat, és elősegíti az önakarat követését, mivel a szertartás az ő választásának tárgyává válik. Emellett azt a benyomást kelti benne, hogy a liturgia valójában az ő műve, nem pedig az Isten által rajta keresztül végrehajtott cselekedet.
A lehetőségek hiánya megtanítja a papot az elszakadásra, és megtanítja a laikusokat az önmegtagadásra is, mert tudják, hogy nem próbálhatják manipulálni a papot, hogy azt tegye a liturgiában, amit ők akarnak, mivel az nem az ő kezében van. Az elszakadás kulcsfontosságú a liturgiáról való bármilyen gondolkodás és minden egészséges lelki élet szempontjából. A modern ember elvesztette minden magától való elszakadását a liturgiával kapcsolatban, és folyamatosan aláveti azt a vágyainak. De szükségünk van a távolságra, és a liturgikus helyreállításról szóló bármilyen vita megköveteli, hogy az emberek először is leváljanak arról, amit akarnak, hogy megismerhessék azt, amit Isten akar. Továbbá a lehetőségek sokasága és a liturgiában való magunktól eloldódás hiánya egyfajta immanentizmushoz vezetett. Az immanentizmus olyan filozófia vagy felfogás, amely szerint minden fontos dolog rólunk szól és tőlünk származik. Ha nem tőlünk származik, akkor nincs értelme vagy jelentősége. Az immanentizmus a latin in manere szavakból származik, amelyek jelentése: bennmaradni. Mivel az ember önmagától képtelen elérni az egeket (Bábel és a pelagiánus eretnekségek ezt világosan megmutatták), a liturgiának Istentől és Istenről kell származnia ahhoz, hogy kiragadjon bennünket önmagunkból, és elősegítse a transzcendens bármiféle érzését, amelyre való törekvés mélyen gyökerezik az ember szívében.
Az ősi liturgia három okból is mélységet ad az ember lelki életének. Az első az, hogy kiemel bennünket önmagunkból és Istenhez vezet; ha önmagunkban maradunk, és ha olyan liturgiát alakítunk ki, amely a mi szeszélyünkről és végső soron rólunk szól, akkor sekélyességre és felszínességre vagyunk kárhoztatva. Ezzel ellentétben, amennyiben a liturgia nincs a kezünkben, felismerjük, hogy túl van rajtunk, titokzatos, és amennyiben Istenről szól, örökké szemlélhető. A második az, hogy a hagyományra épül. A hagyomány olyan mechanizmust biztosít, amelyben az ember átadhatja magát Istennek, aki a hagyományt alakítja, ahelyett, hogy maga venné át az irányítást és dobná el a hagyományt. Más szóval, a hagyomány olyan mechanizmust biztosít, amellyel a szentek lelki és liturgikus örökségét át lehet adni minden nemzedéknek, akik azt a maguk lelki javára használhatják. Mint valaki, aki nem ismeri történelmi gyökereit, és ezért nem ismeri önmagát, a modern ember úgy döntött, hogy elutasítja a liturgikus hagyományt, és saját magával helyettesíti azt, csak azért, hogy elveszítsen önmagában, és soha ne tudja igazán megérteni önmagát. A hagyomány módot ad a fiataloknak arra, hogy a múlt bölcsességében vethessenek alapot maguknak. Ez nemcsak a kulturális dolgokra, hanem a liturgiára és a lelki életre is vonatkozik.
A harmadik dolog, amit az ősi liturgia nyújt, az ismétlés. Nos, a modern ember elutasította az ismétlést, mert az újdonsághoz ragaszkodik. Az újdonság természetesen örömet okoz a kívánságainknak, de nem feltétlenül jelzi a mélységet. Ahhoz, hogy valamibe mélyen belemerüljünk, időre és a dolog ismételt átgondolására van szükség. Repetitio mater discendi, ahogy latinul mondjuk: az ismétlés a tanulás anyja. Ez az elv nemcsak a tanulásra, hanem lelki életünkre is érvényes. Egy ima megismétlésével annak értelme jobban megismerhetővé válik számunkra, és ezért képesek vagyunk tökéletesebben és mélyebben belemerülni. Mivel az ősi rítus nem az újdonságot, hanem az ismétlést engedi meg, ez egy olyan módot biztosít, amelyben az emberek a jelen lévő misztériumokra összpontosíthatnak, nem pedig az állandóan felbukkanó új dolgokra. A képességeinket elhallgattató csend és az ismétlődés révén, amely minden misét jellemez, képesek vagyunk részt venni a mise misztériumaiban és tökéletesebben belépni azokba. A részvételt túlságosan gyakran a fizikai aktivitással azonosítják, ahelyett, hogy a részvétel magasabb és aktívabb formáját, a lelki részvételt tartanák szem előtt.
Az újdonság lelki falánkságot szül. A lelki falánkság alatt azt a lelki hibát értjük, amely által az ember gyönyörködni vágyik és csak az Isten által küldött testi és lelki vigasztalásokkal foglalkozik, ahelyett, hogy a vigasztalásokat a szentebbé válás eszközeként használná fel. A lelki falánkság akkor fordul elő, amikor az emberek azért tesznek lelki vagy vallásos dolgokat, mert valamilyen vigaszt vagy örömöt merítenek belőlük, és így az öröm, nem pedig Isten válik a cselekedet céljává. Az újdonságok azért szülnek lelki falánkságot, mert az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy az újabb mindig jobb, és így minden új dolog valami új örömöt hoz számukra. Itt láthatjuk, hogy az újdonságok könnyen válhatnak az emberek szórakoztatójává, de ennek az a veszélye, hogy akadályozzák a lelki fejlődésünket azáltal, hogy arra késztetnek, hogy ne Istenre figyeljünk, hanem az új, vágyainkat kielégítő dolgokhoz ragaszkodjunk. Minden szentéletű lelki író figyelmeztet arra, hogy a lelki falánkság nagyon veszélyes a lelki életre.
Az ősi rítus valójában három szinten pusztítja el a lelki falánkságot. Először is, a csend teljessége megszünteti a beszéd utáni vágyat. Tény, hogy egyesek szeretik a szóbeli imát, mert a beszédből – egy degenerált hatvanas-hetvenes évekbeli kifejezést használva – “lelki mámor” fakad. Másodszor, az ismétlés biztosítja, hogy a kívánságok, amelyek állandóan valami újat akarnak, ne legyenek kielégítve. Egy szellemi valóságnak ismétlése olyan, amit intellektuális szinten értékelünk, nem pedig a kívánságok szintjén. A vágyunk megunhatja, ha ugyanazt a dolgot tapasztaljuk; az intellektus viszont minden egyes alkalommal, amikor találkozik vele, képes meglátni a dolog értékét. Harmadszor, egy bizonyos öröm származik abból, ha valamit irányíthatunk. Ez a másik oka annak, hogy miért az Egyháznak kell rögzítenie vagy meghatároznia a rítust, és nem nekünk. Mert amennyiben a szertartást a mi választásunk határozza meg a lehetőségek közül, és nem az Egyház egyetemes törvényei, bizonyos örömöt érzünk amiatt, hogy mi irányítunk. De ezzel egy lelki jót természetes vágyainknak rendelünk alá.
Ráadásul, bár ez nem része magának az újabb rítusoknak, az azokban alkalmazott zenei formák némelyikét inkább a zenéből származó valamilyen érzéki vagy vágygerjesztő élvezetért használják, mintsem azért, mert hasznosak az elmének és az akaratnak az Istennel való szorosabb egységre vonzása érdekében. Ez ahhoz vezet, hogy az emberek összekeverik az élvezetes élményt Isten tényleges megtapasztalásával. Ez pedig arra készteti az embereket, hogy azt gondolják, hogy az Istennel kapcsolatos hiteles tapasztalatok mindig kellemesek. Bár az örök életben valóban azok lesznek, de ebben az életben az Istennel kapcsolatos tapasztalatok gyakran fáradságosak és rendkívül fájdalmasak számunkra – nem azért, mert Isten valamilyen hiba miatt bánna így velünk, hanem a mi tökéletlenségeink és bűnösségünk miatt, amelyek a fájdalmunkat okozzák. Ahogy Avilai Szent Teréz mondta egyszer: “Istenem, ha így bánsz a barátaiddal, nem csoda, hogy olyan kevesen vannak“.
A lényeg az, hogy a zenének és a szertartás minden más aspektusának arra kell irányulnia, hogy az embereket leszoktassa az érzelmi örömökről és vigasztalásokról, mint lelki életük fő támaszáról. Ezért van az, hogy a gregorián ének, amely az értelemhez és az akarathoz szól, természetszerűleg szüli az imát, amelyet úgy határoznak meg, mint az értelem és a szív Istenhez való felemelését. A gregorián ének nem az érzelmekre vagy a kívánságra apellál, hanem az ének szépsége természetes módon vonz bennünket az isteni igazságok és a szertartás misztériumainak szemlélésébe.
Visszatérve a liturgikus lehetőségekről mondottakhoz: azáltal, hogy az Egyház egyetemes törvényei által előre meghatározott szertartásunk van, elkerülhető, hogy egy személy ráerőltesse a misén részt vevő többi emberre a saját hajlamait és saját lelki életét vagy annak hiányát. Más szóval, elkerülhető, hogy valaki ráerőltesse magát a hívekre, vagy behatoljon a lelki életükbe a saját belső hajlamaiból és lelki életéből fakadó döntéseivel. Mivel az emberek természetüknél fogva különböznek hangulatukban, ezért amikor a szertartás egy egyén vagy akár csak néhány ember termékévé válik, elveszíti lelki vonzerejét a többi ember számára, akik nem feltétlenül osztoznak ugyanabban a hangulatban.
A hagyományos rítus ezzel szemben elkerüli ezt a buktatót azáltal, hogy azt maga a rítus határozza meg. Az ősi szertartás egyik előnye, hogy nem számít, hogy melyik plébániára járunk, mindenhol ugyanaz. Mivel az új rítus választási lehetőségei lehetővé teszik a szertartás partikulárisabbá tételét, az megszűnik katolikus (azaz egyetemes) lenni. Valójában a hipermobilitás korában különösen meggondolatlannak tűnik a rítus megváltoztatása. Erre akkor jöttem rá, amikor Rómában voltam, és olasz nyelvű misén vettem részt. Ha a mise az ősi rítus szerint latinul lett volna, akkor otthon éreztem volna magam a misén; ehelyett az a benyomásom maradt, hogy csupán külső szemlélő vagyok. Ezért van az, hogy a latin és a rögzített szertartás lehetővé teszi, hogy a szentmise egységes legyen: a világ minden országában, minden plébániáján részt lehet venni rajta, és mégis sajátunknak érezhetjük. Bár lehet, hogy nem értjük a homíliát vagy a prédikációt, amikor egy idegen országban vagyunk, mégis ugyanolyan mélységben és buzgalommal tudunk belemerülni a szertartásba, mint az otthoni plébániánkon. Ezzel elkerülhető az a sajnálatos probléma is, hogy az emberek úgymond plébánia-váltogatással próbálnak olyan papot találni, akinek miseválasztási szokásai megfelelnek a saját hajlamuknak.
A latin egyfajta önmegtagadást is biztosít, mivel a szertartás fordítását kiveszi a megkérdőjelezhető ügynökségek kezéből. A befogadó nyelvezet klasszikus példája annak, amit leírtunk: egy kis csoport vágya, hogy saját lelkiségét ráerőltesse mindenki másra. Az inkluzív nyelvezet iránti vágy annak az elvárásnak a megnyilvánulása, hogy a rituálé igazodjon a csoporthoz, és ne fordítva. A latin nyelv aláássa ezt az elképzelést, mert mindenki, ahogy XXIII. János pápa mondja a Veterum Sapientia-ban, egyenlő a latin nyelvvel szemben. A latin egyfajta önmegtagadást kényszerít ránk, mert nem manipulálhatjuk a nyelvet a saját céljaink érdekében. Meghiúsítja a pap hajlamát arra is, hogy ad lib (kívánság szerint), saját személyes hajlamát ráerőltesse a misén résztvevőkre.
A latin, a rögzített rubrikák megfosztanak minket önmagunktól, hogy semmivé válhassunk. Keresztes Szent János gyakran mondta, hogy semmivé kell lennünk, hogy Isten minden lehessen bennünk, vagy Keresztelő Szent János szavai szerint (amit az ősi szertartásra is alkalmazhatunk): “Nekem kisebbednem kell, hogy Ő növekedjen“. Önmagunk megfosztása önmagunktól, amit az ősi szertartás tesz, minden a hiteles lelkiség feltétele.
III. Tökéletesség az erényekben
Ezzel elérkeztünk a következő témához: az erényekben való tökéletességhez. A régi mise, amennyiben megfoszt bennünket önmagunktól, megaláz bennünket. Ez szükséges, hiszen mindannyian szenvedünk a gőgtől. Sőt, azáltal, hogy a régi szertartás nem engedi, hogy mi irányítsuk a szertartást, szelídséget szül, azt az erényt, amely által az ember nem esik túlzásokba a reakcióiban vagy cselekedeteiben. Számtalan történet szól arról, hogy laikusok és papok az új rítuson való részvétel után dühösek lettek, mert a celebráns valamit valahogy tett. A pap nem lehet a mise alatt a harag oka. Azzal, hogy a harag okozójává válik, aláássa a laikusok szelídségét. A rögzített rítus megléte, feltéve, hogy a pap követi a rubrikákat és tisztelettudóan mondja a misét, minimálisra csökkenti annak az esélyét, hogy a pap feldühítse a laikusokat. Ily módon a régi rítus biztosítja a szelídséget.
Az alázatosság az alapvető erénye a vágyódó képességnek, vagyis annak a képességnek bennünk, ami a testi javak kívánására hajlamosít bennünket. Az alázat az az erény, amely révén az ember nem ítéli magát nagyobbnak, mint amilyen. Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy ez az összes többi erény gyökere, és hogy egyetlen más erény sem létezhet nélküle. A régi mise gyökerestül kiűzi a gőgöt, és alázatot szül, mert ez nem a mi cselekedetünk vagy a mi termékünk, hanem Istené. Sőt, azáltal, hogy benne szembesülünk a misztériummal, a számunkra ebben az életben megfejthetetlen dologgal, természetes módon kiváltja bennünk az Istennel szembeni kicsinységünk érzését. Ez viszont mérsékli viselkedésünket, mert olyasvalaki jelenlétében vagyunk, aki “áhítatot” vált ki belőlünk, ami a csodálat vagy tisztelet elsöprő érzését jelenti. Az “áhítat” természetesen arra késztet bennünket, hogy megálljunk, és megvizsgáljuk magunkat annak fényében, ami félelmetes; megragad bennünket, és ezért mérsékli tetteinket. Az ősi szertartás az alázatosságra és a szelídségre vezetéssel – amelyen az összes többi erény nyugszik – Krisztus szavaira emlékeztet bennünket, aki azt mondta: “Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű“. Más szavakkal: “Az igazsághoz igazodom, nem vagyok gőgös, és nem ítélem magam nagyobbnak, mint amilyen vagyok, nem esek túlzásokba a reakcióimban”. Ez az, amire minden szertartásban vágynunk kell. A szertartásnak szólnia kell hozzánk – nem a saját szavainkkal, hanem Krisztus szavaival. Ily módon az ősi rituálé metaforikusan azt mondhatja: “Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű“.
Ha egyszer a szelídség és az alázatosság megvan, a vallásosság erénye természetesen következik belőlük. A vallásos tisztelet távolabbról az igazságosság erényéhez, közelebbről a vallásosság erényéhez tartozik, amelyben az ember valamilyen – általában szent – dolog iránt tisztelettel és megbecsüléssel van. Az ősi szertartás segít nekünk tisztelni azokat a dolgokat, amelyek szentek, mert először is alázatosak vagyunk, és felismerjük a szent dolgok nagyságát. Másodszor, az önmegtagadás és az alázatosság lelkületével közeledünk Istenhez, és ebben a tekintetben az ősi rituálé kiemelkedő. A pap ugyanis fejet, térdet hajt, és gyakran megalázkodik az imádságokban, hogy Isten ránézzen cselekedeteire és tetszését lelje bennük.
Az erősséget is tanítja az ősi szertartás, már pusztán azáltal, hogy egyértelmű belőle, hogy ez szellemi harc. Mindjárt az elején, amikor a pap magára veszi az amice-t (vállkendő), elmond egy imát, amelyben az üdvösség sisakját kéri a mi Urunktól, hogy az ördög támadásait le tudja küzdeni. Továbbá, mivel a pap nem egy liturgikus bizottságnak van alávetve, amikor arról dönt, hogy mit kell és mit nem kell tennie, a hagyományos rítus megerősíti a papot, és megerősíti a papi lét férfias aspektusait.
Itt nagyon ajánljuk James McLucas atya cikkét a papság elférfiatlanodásáról (The Latin Mass, 1998 tavasz), amelyben amellett érvel, hogy az újabb szertartások valójában elvették a paptól azokat a dolgokat, amelyek férfiasak: pl. a lelki családjáról való gondoskodást és annak védelmét. Az ősi szertartásban egyedül ő táplálja lelki családját a szentáldozás kiosztásával. Ez azt is jelenti, hogy ő hivatott védeni a szent misztériumokat. Mindazon dolgoknak szisztematikus eltávolítása, amelyek a pap férfias és atyai szerepét hangsúlyozzák, meggyengítette a papságról alkotott képünket. Ráadásul hajlamosak vagyunk azt kapni, amit példaként kínálunk. Ha tehát a papságról egy meggyengült képet állítunk az emberek elé, amelyben kevéssé vagy egyáltalán nincs meg az erősség erénye, akkor számíthatunk arra, hogy a papok gyengék és nőiesek lesznek, és olyan szeminaristákat vonzunk, akik ezt a példát követik. Az erősséget úgy határozzák meg, mint a nehézség leküzdésére való képességet a jó érdekében, és az ősi szertartás módot biztosít a pap számára, hogy a legnagyobb és legnehezebb erénytípusra tegyen szert: az önfegyelemre az önmegtagadáson keresztül.
Az ősi szertartás megóv az igazságosság megsértésétől. Az új Egyházi Törvénykönyv kimondja, hogy a laikusoknak joguk van részt venni a rubrikák szerint elmondott liturgián. De a választási lehetőségek erodálták azt a meggyőződést, hogy a papnak meg kell adnia a népnek, ami jár neki; a mise lefolyása az ő belátására van bízva. Ez arra készteti a papot, hogy azt gondolja, hogy azt tehet, amit csak akar. Bár az egyházi dokumentumok világosan kimondják, hogy ezt nem teheti meg, tény, hogy mindezek a választási lehetőségek feltételezik a “tedd, amit akarsz” implicit elvét. Ezért van az, hogy amikor a szertartás „létrejön” a pap választásaiból, az természetes módon ébreszti fel az igazságosság iránti igényt mindannyiunkban. Mert amikor a pap olyasmit tesz, ami ellentétes a rubrikákkal, vagy szerepel ugyan a rubrikákban, de csak választható opcióként, az azt az érzést kelti az emberekben, hogy a pap nem annyira azzal törődik, hogy mit akar Isten, hanem azzal, hogy ő mit akar, különösen, ha a misén részt vevőnek nem tetszik az adott opció. Végső soron a mise szertartása Istenről szól, és arra kellene törekednie, hogy a legjobb módon adja meg Istennek az Őt megillető tiszteletet. Ez mély igazságérzetből fakad. Az Istennek bemutatott áldozat és a szertartás eme áldozatnak való megfelelése révén felismerjük, hogy Istennel szemben nem követelhetünk igazságosságot, hiszen pusztán teremtmények vagyunk. Ezért a misének Istenről kell szólnia és nem rólunk. Az ősi szertartás segít elfelejteni és elveszíteni önmagunkat azáltal, hogy eleget teszünk az Istennel szembeni igazságosságnak az áldozat révén.
Az ősi rítus hitet, reményt és szeretetet szül. Hitet szül, mert kiemelkedő a katolikus teológia kifejezésében. A hit a hallás révén terjed, és a hitet éppen az ősi szertartás imáiban halljuk. Reményt szül a transzcendens iránti mély érzéke és a transzcendensben való részvételünk miatt. Szeretetet szül, mert segít felismerni, hogy az istentisztelet Istenről szól, nem rólunk. A szeretet Isten és a felebarát szeretete Istenért. Mert, ha szeretjük a felebarátunkat, annak is Isten kedvéért kell történnie. Ezért a szertartás segít nekünk abban, hogy mindent Istenre összpontosítsunk, ezáltal megfelelő irányt adva lelki életünknek. Még ha ez nem is lenne így, az ősi szertartás akkor is szeretetet szül, ha másért nem, legalább azért, mert távol tartja az emberek tökéletlenségét azáltal, hogy elveszi a személy lehetőségét arra, hogy ráerőltesse magát a másikra, és ezáltal elkerüli a haragot, a sértett érzéseket és hasonlókat.
IV. Felemelkedés az imádságban
Az utolsó szempont a felfelé törekvés az imádságban. Már említettük a csendet, amely szükséges ahhoz, hogy felemelkedjünk az ima magaslataira. Míg a szóbeli imához nem szükséges, a mentális imához és az ima többi hét szintjéhez igen. Szent Ágoston azt mondta, hogy senki sem mentheti meg a lelkét, ha nem imádkozik. Nos, tény, hogy a szellemi ima és általában az imádság az elmúlt harminc évben összeomlott a laikusok (és a papság) körében. Az a benyomásom, hogy ez a fejlődés valójában a mise szertartásával függ össze. Most az új rítusban minden a szóbeli ima körül összpontosul, és erősen hangsúlyozzák az ima közösségi aspektusait. Ez arra késztette az embereket, hogy azt higgyék, hogy az imádságnak csak azok a formái bírnak valódi értékkel, amelyek vokálisak és közösségiek. Következésképpen az emberek többé nem imádkoznak egyedül.
Az ősi szertartás viszont valójában az imaéletet segíti elő. A mise alatti csend igazából arra tanítja az embereket, hogy imádkozniuk kell. Az ősi szertartás alatt az ember vagy elvész a szórakozottságban, vagy imádkozik. A mise alatti csend és az imádkozásra való ösztönzés megtanítja az embereket arra, hogy maguktól imádkozzanak. Bár szigorúan véve nem önmagukban imádkoznak, amennyiben imáikat és áldozataikat a pap áldozatához és imájához kell kapcsolniuk, ezek a cselekedetek belsőleg és lelkileg történnek, és így természetesen az imádságnak erre a formájára késztetik őket. Ez az egyik oka annak, hogy a mise ősi rítus szerinti végzése után az emberek természetes módon elmélyültebbek, és hajlamosak utána tovább imádkozni. Ha minden vokálisan és hangosan történik, akkor amint a vokál abbamarad, az emberek azt gondolják, hogy vége van. Nagyon nehéz rávenni azokat az embereket, akik az új rítusú misén vesznek részt, hogy utána imádkozva megfelelő hálaadást végezzenek, mert a vágyaik és a képességeik hozzászoktatták őket a hangos beszédhez.
Az ősi szertartás is ízelítőt ad a mennyországból, hogy úgy mondjam. Mivel az oltár jelzi a profán és a szent, a mennyei és a földi közötti választóvonalat, és a pap felmegy az oltárhoz, hogy áldozatot mutasson be, a hagyományos rítus azt a benyomást erősíti az emberben, mintha a pappal együtt a mennybe vonzanának. Ez a jellemző természetesen vonz bennünket az imádsághoz, és megadja a transzcendens és a természetfeletti iránti érzéket, amely kulcsfontosságú a lelki életben. A szentekre való számos utalás inkább elősegíti az áhítatot, mintsem minimalizálja azt. A latin nyelv a misztérium érzetét kelti. A szertartás szépsége, a környezet, amely magából a szertartásból természetesen következik (például a szertartásra kialakított templomok), az ének – mindezek a dolgok a szemlélődéshez, a felülről való kereséshez vezetnek.
Következtetés
Nyilvánvaló, hogy nem merítettük ki az ősi szertartás összes spirituális aspektusát, de az általunk tárgyalt négy terület azt mutatja, hogy az ősi szertartás és az újabb formák eltérő spirituális jelleggel bírnak. Ha az Egyház biztosítani szeretné a transzcendens érzékét a laikusok számára, ha alázatos és szent papokat akarunk, ha olyan szertartást szeretnénk, amelyet a szeretet vezérel, és ezért kívánságaink és vágyaink középpontjában egyedül Isten áll, akkor vissza kell állítani azt a liturgiát, amelyet maga Isten alakított ki már akkor, amikor Krisztus a földön járt, majd pedig a történelem során a szentek szerető kezei által. Nem elégedhetünk meg egy olyan liturgiával, amely a saját kezünk munkája. Ezért nem vagyok híve annak az elméletnek, hogy egy újabb szertartást kellene létrehoznunk. Isten művét kell visszakapnunk, mert az ősi rítus éppen arra tanít bennünket, hogy nem saját önkifejezésünkre van szükségünk. Nekünk Istenre van szükségünk.

Magyar nyelvű forrás:

Chad Ripperger: Az ősi liturgia lelkisége (I.)
Chad Ripperger: Az ősi liturgia lelkisége (II.)