FŰZFA BALLADÁJA
elhagyta a fészkét
az utolsó gólya,
fordul egyet búsan
falu felett madár,
búcsút int a szárnya
indul Boszporuszra,
ahol várja meleg
ahol várja a nyár,
kelepeli lelke
kelepeli csőre
hogy ne sirassatok,
visszajövök én majd
a jövő tavasszal,
emberek hozzátok
és új fészket rakok,
boldogan látjátok
majd az új családom,
színesedik levél
nézd az őszi erdőn,
a fáknak ágain
tanyák udvarain,
ligetes fasorban
úton és árokban,
ahol öreg tanyák
dőlnek le romokban
bele az árokba
színesedik erdő
színesedik levél,
színesedik az ősz
ledőlt romok fölött,
jelezve a mentét
az elfáradt nyárnak
jelezve a jöttét,
a színkavalkáddal
a fiatal ősznek,
zúzmarás lesz reggel
mire felébrednek
s munkába, suliba
indulnak emberek
iskolás gyermekek
megérkezett az ősz
rideg lelkű csősznek
a tél tábornoknak,
tudd az előörse
és unokaöccse,
potyognak a fákról,
az érett gyümölcsök,
neszeznek a fűben
az édest kereső
az édest szerető
pelék és a sünök,
egyik a szájában
a másik a hátán,
viszi a gyümölcsöt
viszi az édeset,
haza a családnak
haza fészeknek,
a meleg vackába
ahol éhes kölykök,
vacsorára várnak
jóllakva édessel,
birsalma húsával
körtének levével,
barna mogyoróval
minden őszi jóval,
minden földi jóval
bújnak a fészekbe,
fészek melegébe,
békésen alusznak
békésen horkolnak,
közben őszi éjjel
már hideget lehel,
zúzmarás lesz reggel
jéghártyás a tócsa,
vizének teteje
hol a hártya alatt,
vízipók integet
ő is készül télre,
megszőtte az ágyát
még a meleg nyárban
és készül a pók is,
a téli alvásra
mókus is integet,
bújik a vackába
családjával alszik,
a messzi tavaszig
horkolása hallik,
fának odújából
a mókus családnak,
ám betapasztotta
a jó mókus papa,
odúnak ajtaját
azt elreteszelte,
nem jöhet be hideg
kígyó és a harkály,
holló és a szarka
hiába kopogtat,
hiába tekereg
hiába sziszeg az,
biztonságban alszik
népes mókus család,
és nem tudnak arról
hogy mélyre hajtotta,
fejét a bús fűzfa
künn a fűzfa sorban,
a szomorú fűzfa
oly mélyre hajtotta
nézd a szép bús fejét,
hogy söpri a haja
a bús erdő földjét,
lehullott levelét
pedig feje könnyű,
mert ledobta őszre,
az összes levelét
csak a fűzfa lelke,
látod olyan nehéz
bánata lehúzta,
a szép fűzfa fejét
mert siratja lelke,
a szép feleségét
kivágatta erdész,
öreg fűzfa sorból
fűzfának a nejét,
előbb megjelölte
pirossal az erdész,
a halálra ítélt
legöregebb fákat,
kórusban siratták
egymást öreg fűzfák,
a mélyülő gyászban
mindannyian tudták,
vár rájuk a halál
eljön fűzfa sorra,
hozzájuk az erdész
és a gyilkos fűrész,
menekültek volna
az erdésznek gyilkos,
láncfűrésze elöl
ám a gyökereik,
őket nem engedték
s eljött a nap s erdész,
sikított a fűrész
sikított a fűzfa,
kiáltott a torka
lecsapott a fejsze,
és zuhant a porba
lezuhant a földre,
a kivágott fűzfa
aki még élhetett
volna fűzfa sorban,
ám erdész döntése
az nem irgalmazott,
szüksége volt fára
s a fának árára,
a jó bevételre
ami ment az erdész,
szép zöld nadigrágos
tölgymakkos zsebébe,
így ment fűzfa törzse
a fűrész telepre,
s így lett életének
a siralmas vége,
még hallja a férje
asszony nevetését,
öreg fűzfasorban
mikor a lágy szellő,
belebújt hajába
belefújt arcába,
simogatta arcát
borzolta levelét,
a szép fűzfa haját
és kettőjük lelkét,
fogták egymás kezét
s a két öreg fűzfa,
rozsdás koronája,
nézd összeborulva
egymásra hajtotta,
szép szerelmes lelkük
koronázott fejét,
és így énekelték
ketten összebújva
az élet himnuszát
az élet énekét,
túlélünk mi mindent
túléljük a halált,
minden fakivágást
erdész fűrészének,
gyilkos támadását
a telet és fagyot,
jeget és zúzmarát
mert a gyökereink,
mélyen kapaszkodnak
a földnek mélyébe,
a föld életébe
s ha kivágnak minket,
élet tovább élhet
élő gyökereink,
újra kisarjadva
új életet hoznak,
és zöld levelei
élet hajtásai,
újra kifakadnak
köszönnek erdésznek,
üzennek világnak
hirdetik az élet
erejét győzelmét,
a fűrész és erdész
és a tél tábornok,
nagy ereje felett
ki hozott hideget,
jeget és a telet
s újra kisüt a nap,
a fűzfasor felett
ébrednek mókusok
sünök és a szarkák,
visszajönnek gólyák,
darjadnak a fűzfák,
az élet angyala
táncol erdő s mező
felett nagy boldogan,
s hirdeti az angyal
megölte a halál,
az Életnek Urát
mégis él az élet
és a halál fölött,
s ÚR lett örök győztes,
és a halál vesztes
most és mindörökre,
én is fűzfa vagyok
és mind fűzfák vagyunk
s ha lehajtom fejem,
ha lehajtjuk fejünk
az életünk végén,
és kivágnak bennünket
az élők sorából,
erre gondoljatok
és ne sirassatok,
hogy ha én meghalok
verselő lelkemnek
nézd minden gyökere
mélyen kapaszkodik
bele az Istenbe
az élet Urába
soraim hajtása
rímeim vesszeje,
ott él lelketekben
jól megkapaszkodott,
gyökere bennetek,
vigaszt és halld erőt
adnak a verseim,
adnak a gyökerek
most és mindörökre,
a Szent örök Isten
meg örök életet,
Glóri hallelujah
most és mindörökre,
Dicsőség az Atyának
a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben
most és mindörökre!