A világ grádicsai az egyházban?
Utazzunk Izlandról néhány ezer kilométert délkeletre, a németországi Szászországba, Luther Márton tartományába, az időben pedig nagyjából kilencven évet visszafelé. 1933. január 30-án, délben, Paul von Hindenburg Adolf Hitlert nevezte ki Németország új birodalmi kancellárjának. Aznap a magdeburgi katedrális oltárát horogkeresztes zászlók lengték körül, és a szószékről a következők hangzottak el: „A szvasztika a német reménység szimbóluma lett. Aki ezt a jelképünket elveti, az Németországunkat veti el. A szvasztika az oltár körül a reménységet sugározza – azt a reménységet, hogy eljött végre a mi napunk hajnala.” Nem a két ideológiát hasonlítom most össze, pusztán azt a tényt, hogy az egyház akkor is magáévá tette egy világi mozgalom szimbólumát, mint most Izlandon és számos más helyen, akkor is beállt azok közé, akik egy új kor eljövetelét hirdették, akkor is magára öltött egy jelképet, amely teljesen idegen a keresztény hittől és reménytől.
Az eseményt követő napon Dietrich Bonhoeffer mondott rádióbeszédet a Podsdamerstrasse Voxhaus épületében. Beszéde címe: „A fiatalabb generáció megváltozott nézete a Führer (Vezér) fogalmáról”. Ebben a rádióüzenetben a fiatal evangélikus lelkész többek közt ezt emelte ki: „Az egyháznak egyetlen oltára van csak, a Mindenható oltára… mely előtt kell minden teremtménynek letérdelnie… aki bármi mást keres ezen kívül, annak távoznia kell: nem lehet velünk az Isten házában… Az egyháznak csak egy szószéke van, és erről a szószékről csak az Istenben való hitet hirdetjük, semmilyen más hitet, és semmilyen más akaratot, csak Isten akaratát, akármilyen jó szándékok is vezetnének másra.” A prófétai üzenetet a vége előtt elkapcsolták, de így sem maradt visszhang nélkül.
Teljes cikk