„…teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel.” (Ef 4,2)

Dühös voltam, sértődött, megbántva éreztem magam. Egyfolytában ezen rágódtam, ahogy kezembe vettem a bibliámat, hogy valami áhítatszerűséget végezzek.

Olyan hamisnak tűnt az egész, ahogy figyelmetlenül futkározott a szemem a lapokon, s a düh, sértés, megbántás szavakat kereste. A szívem nem volt jelen. Az agyam nem volt rákapcsolódva az Igére. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak az előbbi vitánkra a férjemmel. Hogy nem látja, hogy igazam van? Miért nem érti meg? Miért olyan makacs?