A modernisták katolikusokkal szemben alkalmazott manipulációs taktikái
Nem állítom magamról, hogy szakértő vagyok. Biztos vagyok benne, hogy sok bíboros, püspök, pap, diakónus, egyházi személy és laikus van, akik jobban ismerik ezeket a dolgokat, mint én. De az egyházi intézményekben vagy mint egyházi személyként/szerzetesként szerzett, közel 30 éves személyes tapasztalatom során észrevettem a megtévesztés és manipuláció néhány mintáját, melyeket úgy vélem, lelkiismeretem szerint kötelességem megnevezni, magyarázni, hogy a katolikus hívek Rómában és szerte a világon védekezzenek ezek ellen.
A „manipuláció” a szó sötét értelmében egy másik ember gondolkodásának, cselekedeteinek vagy akár szavainak, reakcióinak félrevezetése, manőverezése, eltorzítása, megváltoztatása stb. saját célok érdekében.
Amikor az áldozat egy hívő katolikus, az elkövető pedig egy modernista, akkor nagyon gonosz és ártó gonoszság van a háttérben. Mégis, azok számára, akik bármit is tudnak az egyház történelméről az elmúlt legalább 100 év során, a modernisták tökéletesre csiszoltak számos módszert a katolikusok manipulálásához, hogy saját förtelmes összeesküvésüket szolgálják, hogy megdöntsék Krisztus igaz egyházát belülről, felhasználva az egyház Krisztus által és az egyházi hagyomány által létrehozott intézményeit és hivatalát.
Mivel kulturális antropológiát tanultam a Floridai Egyetemen, a résztvevő megfigyelés módszereire képeztek ki, ez egy olyan módszer, mellyel megismerhetjük egy szubkultúra erkölcseit, szabályait, etikáját, viselkedését azáltal, hogy osztozunk vagy egy társaságban vagyunk velük. Soha nem használtam tudatosan ezt a módszert, de most, sok évnyi modernisták elleni harc után egy pillanatra visszalépek, hogy elemezzem és kategorizáljam a manipuláció néhány módszerét, amelyeket első kézből láttam vagy tanultam a hűséges papsággal, egyházi személyekkel és laikusokkal szemben.
Az Egyház, mint az Isten megtestesült Igéje által alapított tökéletes társadalom, olyan társadalmi rendet élvez, amely lehetővé teszi számára, hogy elérje azt a célt, amelyet Isten neki szánt, Isten tiszteletét és dicsőségét Isten imádata és a lelkek üdvössége által. Mivel ez a helyzet, a modernistáknak, akik nem hisznek Istenben, hanem csak a személyes érzelmek istenében, felfelé ívelő harcuk van tehát, ha éppen az Egyház dolgait akarják felhasználni arra, hogy az Egyházat belülről megdöntsék.
Sajnos mivel a modernisták közül sokan a papság tagjai, éspedig az elmúlt mintegy 180 év során, így lehetőségük volt arra, hogy a klerikális és erkölcsi korrupció minden, előre ismert formáját felhasználják céljuk érdekében. Segítségükre volt az általános erkölcsi romlás is, amelyet a szabadkőművesek Nyugaton (és nem csak Nyugaton) elősegítettek, ami miatt sok katolikus hajlamos volt arra, hogy könnyen megtévesszék a keresztény erény és az egyházi igazságosság és becsületesség fogalmát illetően.
Az elmúlt korokban olvashatunk hősies és szentéletű püspökökről, akik nem haboztak a hűtlen katolikusokat, királyokat, hercegeket, fejedelmeket, polgármestereket, tudósokat, sőt még a pápát is kiátkozással fenyegetni, ha nem hagytak fel szeméremsértő bűneikkel vagy igazságtalanságaikkal.
Vannak olyan esetek, amikor erkölcstelen püspököket a városfalakon kívülre vittek és fára akasztottak a katolikus hívek, hogy megszabadítsák a helyi egyházat aljas romlottságuktól. Vannak esetek, amikor laikusok lőttek agyon korrupt papokat a gyermekek vagy családok ellen elkövetett bűneikért.
A modern korban, a polgári és egyházi igazságszolgáltatás minden intézményével együtt hajlamosak vagyunk lenézni a korábbi korok katolikusait, akik megértették, hogy bizonyos esetekben a hosszadalmas eljárások kivárása csak még inkább veszélyezteti a közjót. Megértették, hogy egy bizonyos ponton túl az ember romlottsága olyan mértékű lehet, hogy már nem érdemli meg a szokásos, a pusztán bűncselekménnyel gyanúsítottaknak járó tisztességes eljárást. Azt is megértették, hogy a gonosz parancsnak való engedelmesség nem mentesít az együttműködés bűne vagy a parancsolt gonoszban való részvétel alól. A korábbi korok olyan személyes becsület és férfiasság érzését élvezték, amelyet a modern korban ritkán csodálnak, és még ritkábban tűrnek meg. Sőt, a romlott és gonosz embereknek mindenféle szavuk van az ilyen tiszteletreméltó emberek szidalmazására.
Az erkölcsök hanyatlása Nyugaton nem a felvilágosodás korával kezdődött, mégis e kor racionalistái elindítottak egy olyan irányzatot, amelyet a modernisták nagymértékben kihasználnak (bár a modernisták szentimentalisták, nem racionalisták): ez az irányzat a lekicsinylő nyelv használata a katolikusok érzelmeinek elfordítására az erény csodálatától, különösen a hősi erény csodálatától.
Ezt a hatást kézzelfoghatóan láthatjuk abban a közönséges és vulgáris véleményben, amit egyes emberek, még a papok is, a régi szentekről alkotnak. A legszembetűnőbb példa, amit személyesen ismerek, egy ma már elhunyt pap megjegyzése, aki egy nap, miután elolvasta Assisi Szent Ferenc nagyon rövid életét, megjegyezte nekem, hogy ha valaki ma ilyen vezekléseket végezne, azt biztosan elmegyógyintézetbe kellene zárni. Erre én nem kis megdöbbenéssel válaszoltam: „Úgy érti, hogy csak ma, vagy Szent Ferenc kevésbé gyanús, mert már régen elkövette ezeket?” Azt válaszolta, hogy nem volt kevésbé gyanús, és hozzátette: „Nagyon nehezen értem meg, hogy egy ilyen embert miért tettek valaha szentté.” (Ez a pap egyébként úgy 200 kiló túlsúly miatt halt meg.)
Ah, mi történt a lovagiasság és a becsületesség azon korszakával, amikor még egy lusta vagy falánk ember is elismerte, hogy a szorgalmas és önmegtartóztató ember erényes? Vajon a modern ember annyira tudatlan, hogy nem érti, hogy egy dolog erényesnek lenni, és egy másik dolog az erényt csodálni; és ha nem vagy legalább az első fajta ember, akkor legalább a becsületedet megmentheted azzal, hogy a második fajta vagy?
Isten ments, hogy - ahogy a modernisták gondolják és tartják a dolgot - még az Egyházban is létezzen a második fajta ember, az az ember, aki valóban csodálja a régi szentek hősies erényét!
És itt van az első taktika a modernisták által használt manipulációs eszköztárban:
1. Lealacsonyítani azt, ami a legjobb, és minden másnak ellenségévé tenni.
Látod, ha a modernisták érvényesülni akarnak az egyházban, akkor a bukott angyalok néhány általános taktikáját kell alkalmazniuk, mert az egyház ereje, mivel alapvetően szellemi társadalom, elsősorban a szellemi dolgokban rejlik. Márpedig egy hívőben nincs semmi alapvetően spirituálisabb, mint az erénye, és minden erény fejedelme a hősies fokú erény. Következésképpen, hogy a modernizmus eme legjobban spirituális ellenségének minden lehetőségét kizárjuk, az első és legfőbb lelki cél a hősies erény kiközösítése és száműzése. Ez pedig elsősorban a becsmérléssel történik.
A legjobbnak a becsmérlése az első taktika, mert amikor a legjobbat már nem tekintik a legjobbnak, a lélek és a társadalom már nem törekszik arra, hogy a megfelelő célt az egyetlen olyan módszerrel érje el, amely ezt a célt elérheti. Feladva az egyetlen eszközt, amellyel el lehet érni ezt a célt, az ember már a legelső esetben garantálja, hogy a harc katolikus oldala nem fog és soha nem is fog győzni; és hogy a harc végtelenül folytatódni fog, anélkül, hogy a katolikus fél győzelmet aratna.
Ez a becsmérlés már generációk óta tart: a racionalisták tették ezt a szentek életének cáfolatával, a Szentírás hitelességének, tekintélyének és valódiságának cáfolatával; a tradíció normalitásának és tekintélyének cáfolatával; a hősi erény józanságának cáfolatával, a modern hamis tudományok, a pszichológia és a pszichiátria, mint az emberi viselkedés „igazi” tekintélyeinek igénybevételével. Mindezt nem lehetett megtenni a skolasztikus teológia és filozófia megvetése és becsmérlése nélkül.
Egy ilyen lejárató kampány eredménye a lejáratás katekizmusa, amelynek bevezetése ma már mindennapos a katolikus szemináriumokban, az egész világon; és különösen a római pápai egyetemeken, ahol a professzorok többsége úgy véli, hogy a nevelés azt jelenti, hogy minden történelmi, teológiai, erkölcsi, etikai, vallási, liturgikus eszményt, amelyet egy szeminarista magával hozhat Rómába, megcáfolnak.
Ezzel a lejárató munkával párhuzamosan folyik a helyettesítés munkája. Miután szidalmazzák azokat az eszményeket, amelyeket az egyház Krisztustól, az apostoloktól vagy a Szentlélektől a szentek által kapott, szükséges, de könnyű a modern korban uralkodó eszményeket és kritériumokat javasolni és dicsérni, mégpedig az „elfogadható”, „korszerű”, „normális”, „középszerű” stb. nevében. Így az erényhez az egészséges és egészséges pszichológia; a Szentírásba vetett hithez a racionalista értelmezés kritikai történeti módszere; a keresztény szeretethez a társadalmi igazságosságért végzett munka; az igehirdetéshez a semlegesítő retorika; az istentisztelethez az ön- vagy emberimádat; a hagyományhoz a II. vatikáni zsinat modernista olvasata (azt tartva, hogy az ugyanolyan kötelező és dogmatikus, mint, sőt, jobb, mint az I. vatikáni zsinat) stb.
2. Azonosítsuk és gyökerestül szűrjük ki a „nem engedelmeskedőket”, a „hajthatatlanokat”, a „rigoristákat”, azokat, akik „túl komolyan” veszik a hitet.
A becsmérlés a legjobb kontextust biztosítja a manipuláció második módszeréhez vagy eszközéhez: azoknak az azonosításához, akik olyan erényekkel rendelkeznek, hogy ellenállnak a legjobbak becsmérlésének vagy ellenkeznek azzal. A társadalmi kohézió és a ragaszkodás ahhoz, hogy az ember ne legyen megosztó, ne veszélyeztesse a felettesek jóváhagyását, akik a formálódási folyamat kulcsait tartják a kezükben, ezek erőteljes érzelmi fenyegetések, melyeket a lejárató programba való beleegyezés érdekében használnak.
Ha ez nem sikerül, akkor az ellenállókat könnyen megvádolhatjuk azzal, hogy „rigoristák”, „ideológusok”, „hajthatatlanok”, csak azért, mert ellenállnak a tagadás folyamatának. Egy olyan érzelmekkel teli légkörben, mint a szeminárium vagy a pápai egyetem, ahol a tagadás a képzés és a tájékoztatás helyébe lépett, keveseknek van meg a lelki egyensúlyuk ahhoz, hogy észrevegyék, hogy éppen az ellenállók személyes támadásában nyilvánulnak meg a tagadók tényleges eszményei; olyan eszmények, olyan eszmék, amelyek ellentétesek vagy szembemennek azzal, amit a katolikusoknak vallaniuk kell.. Sokan, akik a „kövesd a csoportot”, „ne borítsd föl a hajót” etikának engednek, könnyen engednek egy ilyen támadásnak; akik nem, azok könnyen elszigetelődnek és elkülönülnek a csoporttól, amikor a támadások a hit eszméivel való szembenállásból a hozzájuk hűséget tanúsítók becsmérlésébe mennek át.
Azzal a sok szűrővel, amellyel a modernisták ma rendelkeznek a társadalomban és az egyházi intézményekben, kevés lesz az olyan hivatás, amely ilyen szilárdságot és ellenállást tanúsít; így aztán könnyű lesz elválasztani a csoporttól és a csoporton belül azoktól, akik erkölcsi támogatást nyújtanának.
Ez a szétválasztás a modernisták átnevelési programjának szükséges része. A ragaszkodás bizonyos pápai egyetemeken való tanuláshoz a biztos jele annak, hogy a cél az átnevelés. Nem arról van szó, hogy az átnevelés szükségszerűség, de egy szeminaristának vagy egyházi személynek már előzetesen nagyon tudatosnak és erényesnek kell lennie, hogy hogy túlélje anélkül, hogy megsebesüljön. Az ilyen ember azonban ma már ritka.
Az erényesek kigyomlálásának egyik hatékony eszköze ebben a munkában a képzés és a képzők hamisításának rendszere. A szemináriumokban a katolikusnak látszani leginkább képes modernisták, akik a legjobban értenek ahhoz, hogyan lehet egy katolikust modernistává, vagy legalábbis panaszos semmittevővé tenni, ők kerülnek a gyóntatók, lelki vezetők és hivatásvezetők, rektorok vagy más képzők szerepébe. Ez azért fontos, hogy ne csak a kapuőrök, hanem az áldozat lelkiismeretének tanácsadói is kompromittálódjanak, így ha valaki segítséget és útmutatást kér, garantáltan olyan tanácsokat kap, melyek a vesztét okozzák; vagy engedelmességre, hallgatásra, vagy olyan túlkapásokra való tanácsadással, amelyek garantálják a kiutasítást vagy kizárást, vagy ürügyül szolgálnak mindezekhez.
Gyakori taktika, hogy barátságot és szimpátiát ajánlanak az áldozatnak azzal a feltétellel, hogy valamiben kompromisszumot köt, amivel csak meghosszabbítja megpróbáltatásait és kimeríti az ellenállását.
Ez a két taktika, a becsmérlés és az azonosítás/szegregáció az egyénekre vonatkozik. Most nézzük meg a csoportok eseteit.
3. A hit kompromisszumok nélküli népszerűsítését célzó kezdeményezések megvetése
A csoportok tekintetében a modernisták eltérő, de hasonló taktikát alkalmaznak. A voluntarizmus és a totalitarizmus tévedéseinek elterjedését követő korszakban sokan elvben elfogadták, hogy a felettesnek való engedelmesség soha nem helytelen, még akkor sem, ha a felettes azt parancsolja, hogy azt kell tenni, ami helytelen!
Kifogások egész serege hangzik el, de a hitben rosszul képzett és a mai kor tévedéseibe belegabalyodott csoport számára a felettes parancsainak való engedetlenség vagy a felettes kívánságával szembeni engedetlenség vádjának erejét soha nem lehet elvitatni. Hány szent kezdeményezés, a Szentlélek sugallataiból fakadó mű hiúsult meg a II. vatikáni zsinat óta egyszerűen azért, mert valaki azt súgta, hogy „a püspöknek ez nem fog tetszeni”, vagy „a jelenlegi pápa ezt nem támogatja” stb...
Ne feledjük, a katolikus hit célja, hogy egyedül Istennek tetsző legyen; ha egy elöljáró kívánsága eltér attól, amit Isten kinyilatkoztatott, ami Neki tetsző, akár a Szentírásban, akár az idők folyamán a szenteknél és műveikben, akkor a híveknek legyen annyi józan eszük, hogy figyelmen kívül hagyják a kívánságát, nemigaz? Azt gondolnánk; sajnos ez a tisztességes érzék ma már ritka. Csak amikor a katolikusok hosszú évek jó cselekedetei által megértik a köztük és a Krisztustól származó hit közötti mély kapcsolatot, akkor van bennük belső meggyőződés, hogy megkérdőjelezzenek egy olyan gonosz javaslatot, mint „a püspöknek nem fog tetszeni” szent javaslat.
A voluntarizmus és a totalitarizmus tévedései annyira elterjedtek, hogy sok katolikus már nem tartja pásztorának lelkipásztorát vagy püspökét, hanem saját „fejének” és „szívének” tekinti őket! Megelégedve a mindennapi élet és a hétköznapi örömök kielégítésével, és ritkán felkészülve a modern kultúra által a személyes méltóság érzésére, amely mindenekelőtt a Krisztus iránti hűségen alapul, a katolikusok kevés kezdeményezése, még a laikusok, papok vagy egyházi személyek szent kezdeményezései is, ellenállnak a modernista manipulációs taktikák összehangolt vagy hosszú folyamatának. Egyszerűen hiányzik a bátorság; az ítélőképesség tisztasága túl gyenge; a hősies erény nem olyasmi, amiért valaha is imádkoztak az Úrhoz, hogy megadja nekik.
4. Vádolás engedetlenséggel, különösen ésszerűtlen vagy törvénytelen kérések után
Az engedetlenség vádja súlyos dolog, mivel az Egyházi Törvénykönyv kifejezetten ezeket jelöli meg a megrovás vagy büntetés kiszabásának indokaként. A legtöbb katolikusnak, amikor megvádolják, nincs meg az elme tisztasága vagy a hit ismerete ahhoz, hogy megkülönböztessen egy igazságos parancsot, amelynek engedelmeskedni kell, egy igazságtalan vagy ésszerűtlen parancstól, aminek nem, vagy amit figyelmen kívül lehet hagyni. A puszta megbélyegzése annak, hogy valaki nem azt teszi, amit egy elöljáró megparancsol, olyan erős a modern időkben (a szabadság hamis felmagasztalása ellenére), hogy szinte egyetlen csoport sem ússza meg az ilyen vádakat.
Ennek eredménye a felbomlás, a belső megosztottság, ami a csoport szent javaslatait hatástalanná teszi, vagy annyira megosztottá, hogy feloszlik; mindenesetre a puszta vádaskodás, ha elhangzik, elegendő ahhoz, hogy garantálja egy csoport kiirtását az egyház életéből, ha a püspök úgy kívánja, vagy akár az egyházban a modernista menetrend iránti teljes beletörődés elérése, mint a megbélyegzés megszüntetéséhez szükséges vezeklés. Ezért nem kell, hogy egy méltányos vagy jogos kérés, amelyet elutasítottak, a vád alapja legyen.
Most hadd adjak néhány megjegyzést azokhoz az úgynevezett tárgyalásokhoz, melyeket a Zsinat óta megköveteltek azoktól a katolikus csoportoktól, amelyek „mertek” ellenállni a hit modernista újrafogalmazásának.
5. Tárgyalásokat szükségesek a megbékélés érdekében
Mindig is csodálkoztam azon, hogy miért követelik meg egyes csoportoktól a „megbékélést”, hogy az elöljárók kegyét vagy jóváhagyását elnyerjék, holott inkább az elöljárók azok, akikről évek, évtizedek, sőt egész papi életük során ismert a hittől vagy a helyes egyházi gyakorlattól való eltérés.
Ennek az lehet az oka, hogy az ilyen csoportok megbékélési tárgyalásából származó lehetőségek erős szociálpszichológiai erőt biztosítanak a megfelelés követeléséhez és eléréséhez. A szociálpszichológia annak tanulmányozása, hogy a csoportok hogyan viselkednek és hogyan hatnak egymásra oly módon, hogy befolyásolják az egyének és a csoportok egyedeinek viselkedését. A megbékélési ajánlat puszta bejelentése még inkább figyelemre méltóvá, sok érzelem és spekuláció tárgyává teszi a tárgyalások követelményének előírását. Az üldöztetés és az igazságosság megadásának reménye párosul az áldozat természetes vágyával, hogy kilépjen az oly igazságtalanul ráerőltetett szenvedésből. Ezért erős mágneses erővel bír, ha a bántalmazottnak tárgyalást javasolnak a bántalmazóval a bántalmazás megszüntetése érdekében.
Olyan kontextust is teremt, amelyben az igazságtalanságról vagy a bántalmazásról való bármilyen vita nem tűnik hasznosnak a szükséges megbékélés eléréséhez.
Ezért kérdezem, hogy miért van az, hogy egyes csoportoknak, és nem minden csoportnak vagy minden katolikusnak, írásos aláírással kell elfogadniuk a II. vatikáni zsinat legitimitását, tekintélyét vagy tanításait? Ha a zsinati atyáknak szabad választása volt, hogy aláírják-e vagy sem, és ha a zsinat semmilyen anatémában vagy kánonban nem kötelezte a zsinat vagy bármelyik pasztorális javaslatának elfogadását, akkor miért van szükség ilyen írásbeli elfogadásra?
Azt hiszem, az ok az, hogy egy ilyen írásos dokumentum nagyon ügyesen szolgálhat a megfelelés kikényszerítésére és garantálására, valamint arra, hogy elzárja a további visszaélések elől való menekülés útját, amikor később nyilvánvalóvá válhat az egyik fél rosszindulata vagy aljassága. Nemde ez az oka minden békeszerződésnek a vitatkozó felek között, hogy garantálja a gyengébbik fél engedelmességét?
Így, ha a modernisták egyszerűen hamisan vádolják ellenfeleiket azzal, hogy elutasítják a II. vatikáni zsinatot, hogy skizmatikusok vagy a skizma veszélye fenyegeti őket, ahogyan azt néhány püspök gyakorta és nemrégiben is megteszi, akkor nagyon könnyű lesz megbékélést javasolni a hamis vádak alóli felmentés feltételeként.
Valójában a katolikusoknak nem kell kompromisszumot kötniük, kibékülniük vagy tárgyalniuk a modernistákkal; csak vissza kell utasítaniuk a hamis engedelmességet és a hamis elfogadást, amikor és ahol azt felajánlják. Inkább a katolikusoknak kell hirdetniük és követelniük a modernisták bűnbánatát, lemondásukat és hivatalból való eltávolításukat, legyen az bármilyen magas is.
----------------
Néhány órával e cikk megjelenése után Ferenc pápa utasította Parolin érseket, államtitkárt, hogy tegyen közzé egy olyan reszkriptumot, amelyben magának követeli a jogot (ld 5. cikkely), hogy a testvéri párbeszédet követően bármilyen okból leválthasson bármelyik püspököt.
Vö. "Rescriptum ex audientia Ss.mi" sulla rinuncia dei Vescovi diocesani e dei titolari di uffici di nomina pontificia
Forrás angol nyelven