„Ami Luther Mártonnak nem sikerült, azt mi végbevittük.”
Simon Gábor atya cikke
Kísérlet az örök isteni liturgia szétzúzására a Katolikus Egyházban
„Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, […] senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.”
V. Pius pápa Quo Primum kezdetű enciklikája, 1570.
Egy, Szent, Katolikus és Apostoli… Számos formában és módon, de az Egyház mindig ugyanazt az apostoli hitet hirdeti, mert „Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (vö. Zsid 13,8). Az állandóság szent nyugalma adatik meg annak, aki a katolikus hit legragyogóbb megtestesülését szemléli: azaz részt vesz a Szentmisén. V. Piusz, az újkor hajnalának szent pápája talán isteni sugallattól vezérelve, talán zsigeri megérzésére hallgatva elrendeli, hogy ennek a Legszentebb Áldozatnak a szabályát, a katolikus miseliturgia sérthetetlenségét olyan féltő gondoskodással őrizzék, ahogyan magát az Egyház mindörökké változatlan hittanítását. Századok múltak, a szentek pedig egyre ritkábban tudtak a liberalizmus és a modernizmus egyre tornyosuló szennyáradatának felszínére vergődni. Helyüket az Egyházban átvették a hideg, számító „gondolkodók”, akik nem kis önhittséggel teológusoknak (vagyis az Istenről szóló beszéd mestereinek) merészelik önmagukat nevezni. Számukra egyetlen tekintély saját – összeollózott doktorátusaik és százszámra születő cikkeik dacára is sokszor primitív, pallérozatlan – elméjük, valamint ősbűnben fogant gőgös ÉN-jük. Az állandóság nekik „unalmat”, a változatlanság „túlzott merevséget”, az ősi korok és formák tisztelete pedig „a kreativitás elfojtását” jelent. Ezeknek az isteni változatlanság „szent állandóságától” rettegő modernista egyházi szabadgondolkodónak szinte rögeszméjévé vált, hogy minden, ami változást hoz, szükségszerűen kedvező folyamat, és az így elért állapot is természetszerűleg magasabb rendű lesz, mint az előző korok nívója. Nem csoda hát, hogy a „katolikus modernizációs törekvések” emblematikus eseménye a II. Vatikáni Zsinat lett, hiszen annak rendelkezései nyomán az egyházi élet szinte minden területén lázas munka indult meg annak érdekében, hogy a modern kor modern egyháza a lehető legkevésbé hasonlítson az előző korok „idejét múlt, túlzott változatlanságba” merevedett Egy, Szent Katolikus és Apostoli Egyházához.
Teljes cikk:
prohungariasacra.hu/…luther-martonnak-nem-sikerult-azt-mi-vegbe-vittuk/
Kísérlet az örök isteni liturgia szétzúzására a Katolikus Egyházban
„Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, […] senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.”
V. Pius pápa Quo Primum kezdetű enciklikája, 1570.
Egy, Szent, Katolikus és Apostoli… Számos formában és módon, de az Egyház mindig ugyanazt az apostoli hitet hirdeti, mert „Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (vö. Zsid 13,8). Az állandóság szent nyugalma adatik meg annak, aki a katolikus hit legragyogóbb megtestesülését szemléli: azaz részt vesz a Szentmisén. V. Piusz, az újkor hajnalának szent pápája talán isteni sugallattól vezérelve, talán zsigeri megérzésére hallgatva elrendeli, hogy ennek a Legszentebb Áldozatnak a szabályát, a katolikus miseliturgia sérthetetlenségét olyan féltő gondoskodással őrizzék, ahogyan magát az Egyház mindörökké változatlan hittanítását. Századok múltak, a szentek pedig egyre ritkábban tudtak a liberalizmus és a modernizmus egyre tornyosuló szennyáradatának felszínére vergődni. Helyüket az Egyházban átvették a hideg, számító „gondolkodók”, akik nem kis önhittséggel teológusoknak (vagyis az Istenről szóló beszéd mestereinek) merészelik önmagukat nevezni. Számukra egyetlen tekintély saját – összeollózott doktorátusaik és százszámra születő cikkeik dacára is sokszor primitív, pallérozatlan – elméjük, valamint ősbűnben fogant gőgös ÉN-jük. Az állandóság nekik „unalmat”, a változatlanság „túlzott merevséget”, az ősi korok és formák tisztelete pedig „a kreativitás elfojtását” jelent. Ezeknek az isteni változatlanság „szent állandóságától” rettegő modernista egyházi szabadgondolkodónak szinte rögeszméjévé vált, hogy minden, ami változást hoz, szükségszerűen kedvező folyamat, és az így elért állapot is természetszerűleg magasabb rendű lesz, mint az előző korok nívója. Nem csoda hát, hogy a „katolikus modernizációs törekvések” emblematikus eseménye a II. Vatikáni Zsinat lett, hiszen annak rendelkezései nyomán az egyházi élet szinte minden területén lázas munka indult meg annak érdekében, hogy a modern kor modern egyháza a lehető legkevésbé hasonlítson az előző korok „idejét múlt, túlzott változatlanságba” merevedett Egy, Szent Katolikus és Apostoli Egyházához.
Teljes cikk:
prohungariasacra.hu/…luther-martonnak-nem-sikerult-azt-mi-vegbe-vittuk/