Clicks1K

Magyar Pásztorok Ökológiai Tudása

Talpra Magyar
11
A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is. Kezdete az idők homályába vész, valószínűleg már a vadállatok háziasításával egy időben alakult ki, és szinte minden kultúrában fell…More
A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is. Kezdete az idők homályába vész, valószínűleg már a vadállatok háziasításával egy időben alakult ki, és szinte minden kultúrában fellelhető. Mivel az ősmagyarok alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak. Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben.

9.-14. század[szerkesztés]

A honfoglalás idején már juhtartók voltak a magyarok. Őseink juhtartását igazolja, hogy az ázsiai népek a legrégibb idők óta juhtartó népek voltak. A juh volt ugyanis az a háziállat, amely maradéktalanul kielégítette a nomád népek legelemibb szükségleteit (tej, hús, faggyú, bőr, prémek, gyapjú stb.), és kísérni tudta őket vándorlásaikban. Nagyobb számú juhállomány és aránylag fejlett juhtartás nélkül a honfoglalók akkori életmódja elképzelhetetlen.[1]

A szarvasmarha tartás a honfoglalás után a gazdálkodás fejlődésével együtt fejlődésével az akkori állattartás egyik legjelentősebb ágazatává válik. A tatárjárás mind a szarvasmarha, mind a kecske és juhállományt sújtotta. A juhtartás fejlődését a honfoglalástól kezdve az állatfaj sokoldalú hasznosítása (tej, hús, gyapjú stb.) tette lehetővé.

15.-17. század[szerkesztés]

A Magyar Királyságban a szarvasmarhatartás erőteljes fejlődése az élőmarha kivitele nyugat felé, már az 1300-as évek végén elkezdődött. Fénykorát az 1500-as évek elejétől éli. A mohácsi csata után a magyar szilaj fajtájú marhák és hazánk húsbőségének híre messze földre eljut, amit elsősorban a kereskedelem használ ki, és óriási vagyonoknak veti meg az alapját. Így alakul ki az ún. tőzsérkedés, ami a szarvasmarha-, juh- és sertéskereskedelmet foglalja magába. A tőzsérek (állatkereskedő) a szarvasmarhát tartó vidékeken vásárolják fel a szarvasmarhákat. Azokat lábon hajtották külföldre. Számos út (viae bovariae) vezet Magyarországon, Ausztrián, Stájerországon, Tirolon, Szlavónián, Velencén át, amelyeken szarvasmarhákat terelik. Volt olyan év, hogy csupán a bécsi úton 80 000 marhát hajtottak ki Németországba. Ezzel párhuzamosan alakult ki a 15.-16. században egy új társadalmi réteg, a hajdúk.

A szarvasmarha és juhtenyésztés elsősorban az Alföldön virágzott. A török hódoltság idején a juhágazat virágzott, lévén a törökök muszlimok és a juhhús volt fő táplálékuk.

18.-19. század[szerkesztés]

A szarvasmarha és juhtenyésztés alapjait a 18.-19. századig a pásztorok rakták le. Ösztönösen, tapasztalati úton alakították ki a magyar szürke szarvasmarha és a racka juh fajtát. Így elmondható, hogy az avatott kéz nemcsak az állattartás, hanem az állattenyésztés sikerének is legfőbb záloga.

Pásztormunka[szerkesztés]

A pásztortársadalomban fönnáll egy belső tagozódás. Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv szerint alakult ki. Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák" közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől, - ennek következtében attól is hogy az adott "szakma" hány fővel képviseltette magát azon a vidéken. Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort, melyek itt fontossági sorrendbe vannak szedve:

csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője

gulyás azaz marhapásztor, a gulya őrzője

juhászjuhpásztor, a juhnyáj őrzője

kondás, kanászdisznópásztor, a konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat azaz ,,ridegen tartotta"

csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.

A szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg itt.

A fontossági elsőbbségért mindig nagy "verseny" folyt a csikós és a gulyás között. Egyes tájakon (Nagykunság, Hortobágy) a csikós vezette a pásztorrangsor elejét, másutt (Nyírség, Bodrogköz), ahol kevesebb volt a csikós, a gulyás állt az élen. Érdekes kivétel, hogy a Bakonyban és Somogyban - és általában a Dunántúlon - a rangsort a kanász, később (20. század) a juhász vezette.

A másik féle sorrend már a tapasztaltságtól, rátermettségtől (és így többnyire a kortól) is függött, ezek:

számadó – a legelőre hajtott állatokért a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy, - az uradalom, majd a falu vagy a gazdaság fogadta föl egy-egy szezonra. Majd ő jelölte ki, fogadta föl segítőit, a bojtárokat, így tulajdonképpen ő alá tartozott az összes felfogadott pásztor. Távollétében az öregbojtár, vagyis az első bojtár helyettesítette. Az öregbojtár után következett a többi bojtár, és a sor végén a ,,tanuló" - a kisbojtár.

bojtár – az állatok őrzésével közvetlenül megbízott ember.

További elnevezések, névváltozatok, szokások[szerkesztés]

Sterio Károly: Kondás, 1855

birkás - a nyugat-európai juhfajták pásztora, míg a régi magyar fajták őrzőjét juhásznak hívták továbbra is

bács, bacsó - a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén

monyator - fiatal pásztor, pásztorfiú (fehér fordított bundája van és bundasapkája)

A juhász kifejezés a magyar nyelvben eredetileg ihász formában élt, mai alakját a nyelvi illeszkedés során nyerte el.[2
charisma
érdekek és harmónia, a teremtett világba való beavatkozás mindig megbosszulja magát. Köszönet a filmért.
charisma likes this.