Clicks247

Szent Abrust megválasztják Milano püspökévé

Dr. Babura László: Szent Ambrus élete – részlet

A császári trónuson a hithű V. Valentinián ült, aki jól tudta, hogy jogara csak az Egyház küszöbéig ér. Azért, mikor a szomszédos püspökök azzal a kéréssel fordulnak hozzá, hogy ő nevezzen ki az elárvult milánói székbe püspököt, szépen mondja: „Erőimet fölülmúló dolgot kértek tőlem. ”Ti, kik isteni kegyelemmel ékeskedtek s akiket annak fénye megvilágít, jobban fogtok határozni. Mint olyanok, kik a Szentírás emlőin nevelkedtetek, jól tudjátok, milyennek kell annak lennie, aki a püspöki méltóságban tündöklik, hogy nemcsak tudománnyal, hanem életével is kell híveit vezetnie és magamagát mindnyájuknak példaképül odaállítani. Emeljetek azért olyan férfiút a püspöki székbe, hogy mi magunk is, kik a birodalmat kormányozzuk, őszinte megadással hajtsuk meg előtte fejünket és figyelmeztetéseinek – hisz' emberek vagyunk, kik csetlünk-botlunk – mint az orvos gyógyító előírásainak szívesen engedelmeskedjünk”. (Theod. M. G. 82. pag. 1131.)
A püspökök tehát a templomban gyűltek össze tanácskozásra. A szentélyben foglaltak helyet, míg a nép a templom hajójában hullámzott. A lelkek is heves hullámzásban voltak. Auxentius hívei újból ariánus püspököt óhajtottak, míg a másik tábor igazhitű püspököt követelt. A két párt közti ellentét ellenségeskedést szült, mely egyre veszedelmesebb jelleget kezdett ölteni. A szomorú tényállás nem kerülhette ki az éber Ambrusnak figyelmét, aki a város nyugalmát mindig szívén viselte. Tiszteletet parancsoló alakja hamar fel is tűnik a tömegben. Minden szem őreá fordul, minden tekintet rajta pihen. Ambrus szót emel. Lágyan, megnyerően hangzik a szava. A harag pokoli kavargásában úgy hangzik beszéde, mint a békét hirdető angyaloké valamikor Betlehem határában. Szeretet és jóakarat csendül ki e beszédből, melynek minden szava mint zsongító balzsam hull a háborgó lelkekbe. Nyugodtságra inti őket, megértést sürget, mikor ilyen fontos ügyet akarnak elintézni. Még csak katechumen, de már az anyatejjel szívta magába az evangélium szellemét. Még az Egyházon kívül áll, de a lelkében már lánggal ég az iránta való szeretet. Ez a szeretet szól belőle most is. Mint valami Golf-áram szakad ki szívéből és jótékonyan hat az imént még haragos tömegre. Elült a vihar, elhalt a lárma: Ambrus elbűvölte őket. Úgy áll közöttük, mint a családapa gyermekei között, mikor megbomlott az egyetértés s ő újból összehangolja a disszonáló lelkeket. Senki sem ellenkezik, senki sem szól ellene. S ebben az ünnepélyes csend-hallgatásban Ambrus beszédébe egy gyermekhang csendül bele: Ambrus püspök! S újból mondja : Ambrus püspök! És harmadszor is énekli: Ambrus püspök! A gyermek szava mint tűzcsóva hull a lelkekbe s ott lángra kapva, mint osztatlan lelkesedés, mint forró közkívánság tör ki: Ambrus legyen püspökünk! A gyermek szava – Isten szava volt s ez az égi szó visszhangra talált mindkét táborban.
Ambrust úgy érintette, mintha villámcsapás lett volna: lesújtotta és egész valójában megrendítette. ,.Tudtam – írja később De poen. 73. –, hogy nem voltam méltó a püspöki méltóságra, mert a világ szolgálatára szántam volt magamat: a te kegyelmedből, Uram! vagyok, ami vagyok.”
Rögtön távozik is a templomból. Egyetlen gondolata: mit tegyen ennek a népakaratnak megváltoztatására, illetve megakadályozására. Megvan. A pretoriumba megy, bírói székébe ül, rögtön ítél is. Ítélete szokatlanul szigorú: kínzást is elrendel. Hadd lássák a milánóiak, mily kegyetlen tud lenni s akik az imént püspökké kiáltották ki, győződjenek meg úgy, hogy ily kegyetlen ember nem való püspöknek. De hiábavaló törekvés! A milánóiak tudják, hogy ez a kegyetlenség nem jön szívből. „A te bűnöd rajtunk!” – kiáltják. Hisz' még csak katechumen! A keresztség szentsége letöröl minden bűnt!
Ambrus azonban nem enged. Haza megy és olyasmire határozza el magát, amit csak zavarodott lelki állapota menthet: rosszhírű nőket hozat el palotájába. Hadd lássák, hogy nem méltó a püspöki méltóságra. De hasztalan erőlködés! A nép jól ismerte a helytartó példás életét. Tudta, hogy azok a nők csak a palotába, de nem őhozzá hivattak „és még inkább kiáltott: A te bűnöd mirajtunk” – írja Paulinus. (Vita 7.)
Ambrus még mindig nem tud belenyugodni és új tervet kovácsol. Mikor ráborul az éj sötétsége a városra, ő észrevétlenül kioson belőle és Pádua felé veszi útját. Egész éjjel bolyong s amikor megvirrad – Milánónak úgynevezett római kapuja előtt találja magát. Felismerik és most már egyszerűen fogolyként őrzik saját palotájában. A püspökök azalatt megírták a történteket a császárnak, kérve őt, hogy engedje át Ambrust az állami szolgálatból az Egyház szolgálatába. Valentinián örömmel vette a hírt, mert a nép ítéletében saját választásának helyeslését is látta. Mindig nagyra becsülte Ambrust, akit Paulinus szerint egyenes vonalnak tartott, amelyen nincs semmi elgörbülés, a megtestesült szabálynak, mely nem ismer elváltozást. Ambrusban azt a férfiút látta, aki annak az áldástalan meghasonlásnak, mely csaknem húsz év óta tartotta izgalomban Milánó lakosságát, tapintatos erélyességével és erélyes tapintatosságával véget fog vetni. „És örült Probus prefektus is, mert Ambrusban teljesedni látta szavát, mellyel útra bocsátotta, mondván: Menj és úgy cselekedjél, mintha nem is bíró, hanem püspök volnál!” (Paul. 8.)
Ambrust azonban mindez nem tudta megnyugtatni. Remegve gondol a püspöki hatalommal járó óriási felelősségre. Számot adni valamikor a sok ezer lélekről, kiket Isten atyai gondjaira bízott, mikor főpásztorukká tette, ezt elviselhetlen tehernek érzi. Mindig példaképül szolgálni, szóval és tettel mindeneknek mindenévé lenni, erre képtelennek érzi magát. Azért még egy kísérletet tesz: másodszor tűnik el és egy bizonyos Leontius villájában húzza meg magát. De itt a magányban végre megérti Istennek szavát. Halkan beszél az Úr, csendesen kopogtat a lelkek ajtaján. Mind, akikhez volt szava, a magányban hallották és értették meg azt. De hogy a lélek ajtót nyisson Istennek, előbb el kell válnia a világtól; hogy összeforrhasson a világ Alkotójával, ki kell üresednie minden világi és világias gondolattól és érzelemtől, hogy méltó hordozója legyen Isten kegyelmes gondolatainak, irgalmas szándékainak. Ambrus lelke szerencsésen ment át ez üdvös metamorfózison. Amikor Itália vikáriusa szigorú büntetés terhe alatt megparancsolja, hogy aki tud az elbujdosott Ambrusról, rögtön jelentse, Leontius sem tarthatja tovább magánál vendégét. De akik most érte jöttek, már a minden áldozatra készséges püspököt kísérték otthonába.
A császár azt az óhaját fejezte ki, hogy Ambrus minél előbb szenteltessék püspökké. Azért azonnal készültek a kereszteléshez. „Az ősegyházban – írja dr. Mihályfi (Az emberek megszentelése 65.) – a keresztség kiszolgáltatása a legnagyobb ünnepélyességgel történt. A keresztség fölvétele volt a kapu, melyen át a zsidó és pogány népek Krisztus országának tagjaivá lettek, lemondtak atyáik hagyományairól és egy új világnézet megvallására kötelezték magukat. És ezért a keresztséget hosszas, néha évekig tartó előkészület (katechumenát) előzte meg, amely alatt már különféle szimbolikus szertartások révén fokról-fokra vezették a megtérni akarókat Isten országa felé, melyet végre a keresztség megható szertartása nyitott meg előttük.” Ambrus már megkereszteltetésében megmutatta az ő megalkuvást nem ismerő, krisztusi elvek rovására való megegyezést nem tűrő lelkületét. Mint helytartó a pártok fölött állt és katolikusnak, ariánusnak egyaránt a törvény betűje szerint szolgáltatott igazságot. Épp azért választásában az ariánusok is lelkesen vettek részt, oly püspököt remélve benne, aki ha nem is lesz pártfogójuk, de ellenük sem fog semmit tenni. De Ambrus nem volt Jánusz-jellem. Nem szerette a mesgyén való járást. Nem akart jobbra is, balra is népszerű lenni. Tudta, hogy az általános népszerűség csaknem mindig elvfeladásokkal jár. Nem akart másnak tetszeni, mint isteni Mesterének. Szerette a bűnösöket, de utálta a bűnt. Segítette azokat, de irtó hadjáratot indított ez ellen. Arius nagyot vétett, mert a hit ellen vétett, tagadván Krisztus istenségét. Ő is, követői is tehát eretnekek, akikre a szeretet tanítványa azt mondja: „ne is üdvözöljétek” őket. (Jn 2,10) Ambrus tehát kijelenti, hogy csak olyan paptól akar megkereszteltetni, aki az igaz hit aranykapcsával van Krisztussal egyesülve. Azt is kiköti, hogy püspökké szenteltetése az Egyháznak erre vonatkozó rendelkezései szerint történjék, tehát az előírt sorrend és időrend pontos betartásával.
Első kikötését szó nélkül teljesítették. Valószínűleg Simplicián volt az, aki már elnyervén a papi hatalmat a keresztség szentségében, újjászülte szeretett barátját s Krisztus titokzatos testének élő tagjává avatta 374-ben november 30-án.
Másik kérését azonban nem teljesítették. A nép attól tartva, hogy a püspökké szentelés elodázása talán teljes elmaradását jelenti, szent erőszakossággal követelte, hogy akit püspökké választott, mielőbb azzá is szenteltessék. Így azután még a megkereszteltek fehér ruhájában szenteltetett Ambrus pappá és püspökké 374. december 7-én. Az Egyház erre a napra tette ünnepét is. A keresztségi kegyelem fehér ruhájára öltötte fel a papi ruhát, a püspöki ornátust, hogy egy Istennek szentelt életen át ezreket neveljen a krisztusi életre, ezreket vezessen a kegyelmi élet liliommezőire, írásaiban pedig századok múlva is hirdesse a szűzi élet szépségeit. Fehér ruhában lépett első szentmiséjének oltárához, hogy azt soha többé le se vesse:: fehéren, szent ártatlanságban ment át az életen, hogy fehérben tündököljön Krisztus trónusa előtt az égben egy egész örökkévalóságon át! Mit érezhetett Ambrus e kegyelemteljes napokban? Mennyi öröm, mennyi hála tölthette el szívét! És mennyi szent alázat aranyozta be mindez ünnepi érzelmeket! „Uram! – írja e napokra való hálás visszaemlékezésében De poen. II. 73. – óvjad és tartsd meg drága ajándékodat, mellyel engem ellenkezésemben is megajándékoztál... A te kegyelmedből vagyok, ami vagyok. S vagyok a legkisebb s a legutolsó a püspökök között.”

Forrás:
ppek.hu/k215.htm
Johannes Eck
Szép emlékű, szent idők! Mostanában mintha nem ez jellemezné a frissen kiválasztott püspököket. Úgy nyilatkoznak kinevezésük híréről interjúkban, mint egy öregasszony, akit megbizserget az első csók emléke. Hónapokig beszélnek arról, hogy hol voltak, mit éreztek miközben biztossá vált kinevezésük, és mit szóltak az ismerőseik a nagy eseményhez. Pedig a püspökség csak váltás a szigorúbb ítéletre
Bazsó-Dombi Attila
Bizonyára gyermekek kellene kijelöljék a püspököket, amint Ambrus esetében is történt!