Fekete István: Titkos kalendárium

Január

Kezdődhetne ez az írás máskor is, de jobb, ha bármely december 31-én éjfélkor kezdődik, amikor zajos a város, az emberek jót kívánnak egymásnak — bár ezt minden nap megtehetnék — a fény kiesik a kertek néma havára, ahol nem történik semmi...
Semmi, csak a madarak nézik a sötétséget, gyanakodva a lármára és a kutyák idegeskednek a szokatlan járáskeléstől és csak az egerek surrannak több félelemmel a hó alatt és a fák álmodnak soha ki nem tudódó álmokat; csak némely baktériumok és gombák dolgoznak az avar alatt és egy macska oson a kerítés mellett rendes vadászútján, nem azért, mert „vérszomjas", hanem mert az évvégi vigalomban megfeledkeztek róla.
A sötétségben tehát sok minden történik, aminek ezen az éjszakán meg kell történnie, ezen az éjszakán és minden más éjszakáján a januárnak, a szerelem, az enyészet, az élet és a halál örökös lakodalmában.

Február

Ez az a hónap, amiről nem tudni, mikor lett, mikor vette át a havat és jeget vagy sarat, meleg szobát és utcai didergést, olvadást és a folyók hánykolódását, istállókat, ólakat és odvakat, a kertet, ezt a kertet is, ahol látszólag nem történik semmi.
Nem... csak a cinkék soványabbak, ha ez egyáltalán lehetséges, csak a varjak kárognak panaszosabban és a szarkák erőszakosabban, csak a baglyokra jött rá a szerelem minden más fülnek keserves rikoltozásban és a vadlibák kerengenek tétován a város vérszínű gőze felett; csak a kutyák talpa s az emberek cipője unja már a telet, amelynek kitartóan örülnek a gyerekek, agyonzsibongva a szülők suszterszámlás sóhajtásait...

Március

...mert sóhaj, az volt, van és lesz; a házmester kopott seprője, hangos lapátja alatt, a villamosok hideg csengője, a vezetők elgémberedett keze, hajnali felkelések borzongó álmossága nyomán, pedig március van már a világban, az Időben, a naptárakban és ebben a nagy budai kertben, ahol nem történt semmi...
…csak a bagolyfeleség ült már tojásain s a verebek bújtak még mindig össze az ablakredőny tokjában és az öreg házmestert vitték ki egy furcsa ládában, mert — úgy látszik — ez a március volt előírva a láda érkezésének s a házmester távozásának.
Végül mégis csak azt mondták az emberek, hogy március van, mert megrokkant a hó és az esőcsatornák kihányták a tető vízzé vált, szennyes havát.
És voltak napok, amikor a házbéli kutya erősebben vakarózott, mint máskor, mert hullani kezdett a szőre, jobban meghajtotta a macskát, mint máskor, pedig asztmás volt, a fél éjszakát átugatta, sőt mindenáron házasodni akart, amit félig leharapott füle is bizonyított. Így jött el az

Április

ami köztudomás szerint bolondos szeleiről, váratlan melegéről és váratlan kavargásairól ismeretes. Mindez azonban a vén kertet nem ámította el, mert mást mondott a föld és mást mondott az egyre melegedő levegő. Ezek azt mondták, hogy: Tavasz és azt mondták, hogy: szerelem. Azt mondták, hogy dal és fészek.
A bagolyanyó fiókái már kikeltek, de a többiek, a cinkék, pintyek, rigók, sármányok, csuszkák, légykapók még csak a tojásoknál tartanak, vagy csak most érkeztek nyaralásukból a Földközi tenger mellékéről, esetleg Afrikából. Megérkeztek és párt választottak, vagy megtartották a régit, bölcsen tudva, hogy jobb úgy sem jön...
De nem rettent meg a kelekótya hónaptól a vén kert sem, mert széltördelt ágaikat leszórták a fák és pocakos rügyeiket megfürdették a párákban és esőkben és kifényesítették a napsugárban.
Az avar meglágyult, a hónyomott levelek alatt fészket rágtak az egerek és egy görény megfogta a leghangosabb verebet, aki annyira belebódult saját hangjába, hogy se látott, se hallott.
És esténként az énekes rigó és a fekete rigó hangversenyezett. A fekete¬rigó elől a kapuoszlop kőgömbjén, az énekesrigó hátul a juharfán s ennek a kétoldalú szerelmes fuvolázásnak a fiatal házmester sem tudott ellenállni.
— Zsuzsi, májusban esküszünk — mondta bent a rokonlánynak, aki olyan pontosan érkezett „látogatóba”, mint a fészekrakásra a vándormadár.
— Béla ! — sóhajtott a lány, de ehelyett azt is mondhatta volna, hogy:

Május

...mert május elseje volt. Erre a napra megfiatalodott az öreg kert, langyos eső mosta fényesre az utcát, a villamosok csengője kalandos kalimpálásokat végzett, mint egy éretlenül boldog szív és az öreg kisasszony kitette öreg papagáját az ablakba.
A papagáj azt mondta: — Elemér vagyok — aztán nem szólt semmit, mert a kutya sem törődött vele. Mindenki önmagával törődött csak. A madarak fészken ültek vagy már a fiakat etették, a macskának kölykei voltak a padláson, az avart átszőtte a csalán és más füvek, a bokrok szoknyája alatt az ibolya elöregedett és megérkeztek a fecskék is — szokatlanul későn, ámbár lehet, hogy ezek nem a tavalyiak voltak s eddig lakást kerestek.
Később egy reggelen azt kiáltotta valaki, hogy „Huncut a bíró”, ámbár ezt télen is tudták az idevalósiak; egyszóval megérkezett a sárgarigó Dél-Afrikából és ezt megkiáltotta a kertnek s mindenkinek, akit illet.
— Hülyébb, mint valaha — vakarózott a bagolypapa — átrepülte a fél világot s csak ennyit tud mondani.
De a kisbaglyok gyönyörűek, esznek és pislognak és hallgatják a vén kertet nappal és éjszaka, mert millió levélszárnyukkal sóhajtoznak a fák, virágpor száll a levegőben, a kerítés mellett egy diák andalog (zsebében versek) és nem is gondolná, hogy soha ilyen boldog nem lesz már életében, mert a május a vágy, de az éjszakában érik már a beteljesülés, a

Június

...amikor a verébfészekből kirepülnek már az első fiókák, házmesteréknél megtörtént az első veszekedés, a papagáj megszökik a kalitkából, mondván, hogy ő Elemér, mire egy kósza karvaly nem szólt semmit, csak leemelte Elemért az ablakrácsról és úgy találta, hogy a délszaki madaraknak rosszabb a húsa, mint egy közönséges verébnek.
Ekkor már melegek voltak az éjszakák, illatokban dúsak és élettel teljesek.
Csigák mászkáltak a füveken, nyest hajkurászta az egereket, egy sündisznó is betévedt a kertbe nagy bánatára a földigilisztáknak és rovaroknak. A tavalyi avar alatt a rothadás őrölte azt, ami volt, nedvesség olvasztotta azt, ami lesz és esők mosták a földbe a növények élelmét. A gyökerek aztán felszívták és nyomták akár húszméteres magasságba is a folyékony táplálékot.
Az emberek ekkor már nyitott ablaknál aludtak, azaz aludtak volna, ha a rádiók nem mocskolták volna össze az éjszakát ellentétes hírekkel, ellentétes muzsikákkal és olyan zörejekkel, amelyek meggyilkolták a pihenést és az álmokat.
De a madarak ennek dacára jól aludtak, mert a fiókák ettek, a kis szülők pedig repültek, kutattak, dolgoztak és az utolsó forduló után csak annyi erejük volt, hogy fejüket a szárnyuk alá dugják, mit sem törődve a naptár fordulásával, amely szép, piros betűkkel másnap már azt mondta:

Július

De ekkor már nyoma sem volt a tavasznak. A vágyak zsenge puhasága megkeményedett és akarattá lett. Az ablakokban kovászos uborkák értek hólyagpapír alatt és a hólyagpapírt kivagdosták a cinkék, akik szerették az ilyen szépen doboló hangokat.
Az öreg kisasszony új papagájt vett és most tanítja:
— E—le—mér, mondd szépen: — E—le—mér !
A papagáj bambán néz és kis agyvelejét aggasztóan erőlteti:
— E—le—mér — E—le—mérr
A kerítés mellett a diák megy gondterhelten, zsebében jegyzetek vannak és minden lépés a vizsga felé visz...
A villamosok robotban csengetnek, az autók sivítva fékeznek, a fiatal házmesterné most jött a doktortól, hogy ő állandóan rosszul van... egy kalauznő cseresznyét visz a tarisznyában, a kutyát tegnap megfürdették, mert folyton vakaródzik, s most már az egész ház vakaródzik; cinkeanyó már a második fészekalja tojáson ül, a verébcsemetéknek se szeri, se száma és esetenként megnyitják a verébparlamentet, ahol délután öt órakor pontosan megjelenik a karvaly és elvisz egy-egy szónokot. A többi szónokot ez nem érdekli, mert marad még elég... és több ész egy szónoknak nem is szükséges.

Augusztusra

sem, amikor már unottan fonnyadt a kert, unottan hallgatnak a fák, kopottak a virágok és a lakók barnán és unottan érkeznek nyaralásból úgy köszöntve egymást, mintha ellenségek lennének.
Fáradt a föld, fáradtak és kopottak a madarak. A vándorlók a vándorláson tűnődnek, a fészkek olyanok, mint egy széthányt gyerekszoba és az almák úgy ülnek az ágakon, mint egy-egy túltáplált kofa gutaütés előtt.
A macska gyermekei önállósultak. Egyet megfogott a patkánycsapda s a macskasüvölvény olyan ribilliót rendezett a padláson, hogy a lakók rendőrért telefonáltak.
A rendőr meg is jött, kiszabadította a macskát és nyugodtan, de nagyon értelmesen mondott egyet s mást a lakók karának, akik ezután éjszakai röpgyűlést tartottak, hogy megsértődjenek-e?
Közben az elhagyott üvegházba egy vándor nyest költözött, ahonnét az egerek azonnal kiköltöztek — már ami megmaradt. Ezek után a nyest a baromfitenyésztés után kezdett érdeklődni, és éppen a nagy kakast fojtogatta, amikor a házmester, az eltávozott öreg házmester botjával agyoncsapta.
A jeles vadász mezítláb volt s a szerencsés vadászat után meg is jegyezte, hogy egészen hűvös van. És ez igaz is volt, mert a kertek alatt, a város mögött, túl a hegyen közeledett már

Szeptember

és bevezetőül hideg esőkkel verte szét az augusztus havi port és a nyári pókhálókat.
A lakók ebben az időben iskolagondokkal küszködtek, a fecskék a villanydróton tanulmányozták a menetrendet, a cinkék a speizokból lopták a vajat és húsféléket, gondosan ügyelve a kalóriára; a sárgarigó már régen eltűnt, a gyíkok csak délben jöttek már elő a falrepedésekből, a diák új könyvekkel érkezett, az éjszaka új csillagokkal és Elemér — végre — kimondta, hogy Elemér, mire az agg hölgy könnyet dörzsölt szét pókhálós szeme sarkában.
A föld hűlt s az avar alatti laboratórium egyre csökkenő ütemmel dolgozott. Álmosak voltak a fák s egy-egy levelet leküldtek már szálláscsinálónak.
A kis baglyok is szétszóródtak és ha találkoznak is a szülőkkel, inkább kikerülik őket, mintha karriert csináltak volna, holott félnek tőlük, mert ez a környék az ő vadászterületük.
De a múlandóság sója, a dér már az

Október

szülötte volt, amikor csak azok maradtak a kertben, akik nem vándorolnak s egy-egy vendég, aki még vándorlásban volt. Egyik reggel egy örvös galamb pihent meg a hársfa száraz ágán és amikor suhanó érkezésére fáradtan megmozdultak és peregni kezdtek a levelek, a fa már válaszolt is hangtalan kérdésére.
— Mi újság lenne? És az úton?
— Semmi. A varjak készülődnek, a libanép is úton van, az erdőben vágják már a fákat.
Ezzel felvágódott a levegőbe, mert a vadgalamboknak kevés pihenő is elég.
Az utcán a kis kalauznő már télikabátot vitt a karján, a kutya bundája vastagodni kezdett, az idei cinkék vidáman tornásztak az ágakon, egy csuszka a farepedésekbe dugdosta a magvakat, amit megenni már nem tudott, mert előrelátó volt s ezt így tanulta. Aztán kireppent a ház elé, mert fát hordtak a pincébe és a törmelék között mindig akadt valami féreg.
Később füstölögni kezdtek a kémények és senki sem vette észre, hogy a füst kanyargásából szépen ki lehetett olvasni ezt a szót, hogy

November

ami sokkal szebb volt, mint a repülőgépek jelzőcsíkjai és sokkal szebb, mint az égő gyárak halálos füstvonaglása, amitől megfulladtak elmúlt novemberek.
A cinkék ebben az időben már kijelölték a közös szállásokat, mert öt-hat cinke is melengeti egymást kis helyen, a csuszkák meggyőződtek téli lakásuk épségéről, amit még a tavaszon befalaztak, megfelelő kis bejárót hagyva, a harkályok még rikkantottak néha, piros hordársapkájukkal átlengve a kertek felett, de más hang nem is hallatszott, mert a hidegben nem dobognak dalt a szívek, megereszkednek a hangszálak húrjai; az utakon búbos pacsirták siránkoznak és a cinkék is csak annyit mondtak, hogy:
— Nincs... nincs... — és nagyon csodálkoztak, amikor egy valóságos vadnyúl vetődött a kertbe, vackot kapart és hallgatott, mert a nyulak nem beszédes természetűek. Éjjel azonban megrágta a bokrokat, megijesztette a macskát, aki még nyulat nem látott és egyezséget kötött a kutyával, hogy nem vesznek egymásról tudomást. A kutya kövér volt, szuszogott és az első nyúlfogási kísérletek után úgy vélte, hogy jobb a békesség.
A kutya ólját ekkor már kibélelték, ajtaját elfüggönyözték. Az öreg eb kissé nagyot is hallott és nem hallotta meg, amikor az utcákon és a kertekben, a berkek és talpak alatt, a padlások eresztékében s a tócsák betört jegén recsegni kezdett a

December.

És ez a recsegés olyan volt, mint egy könyörtelen számadás. Olyan volt, mint egy Ítélethirdetés, mint a fogcsikorgatós, távoli fejszecsattogás és kidőlt fák tördelő zuhanása.
Pedig csak írt a December. Igaz: jégplajbásszal írt és jégre, mulandó jeleket és titkokat, melyek megtörténtek abban az esztendőben. És nem hagyott ki semmit és felírt minden titkos történetet, amit csak az állatok tudnak, ők sem sokáig, mert elfelejtik.
De a December leírt mindent, feljegyzett mindent — és nem vette észre a leselkedő embert — az írót — aki lemásolta a titkos kalendáriumot, egészen addig, amíg a jégcsapceruza el nem tört s az utolsó szavak már olvashatatlanok lettek. Milyen kár, döbbent meg az ember, hátha azok között a szavak között volt a szó, a Szavak-szava, minden lét csírája és beteljesülése, az a szó, hogy Béke.
De azért ezzel a végtelen hiánnyal is fel volt jegyezve minden, hogy az emberek, akik ebben a pillanatban kívánnak egymásnak újra boldog újesztendőt, rádöbbenjenek, hogy e nélkül a szó nélkül nincsen semmi, és azt se mondhassák, hogy egy elhagyott budai kertben nem történik semmi.

**

Megjelent a Vigiliában, 1962. januárjában.
Később a Nimród közölte két részletben, 1990. február 12-én és július 30-án.

Tartalmazzák a Csí és más elbeszélések (1974), a Ci-Nyi (1993), és Az erdő ébredése (2008) c. kötetek.

**

Az illusztráción az „elhagyott budai kertben”, ahol „nem történik semmi”: Fekete István Bogánccsal…

fb