Peter Kwasniewski: Miért veszik el tőlünk a hagyományos latin misét?
Még ha a pletyka igaz is (ezt a brit nuncius a klasszikus nem-tagadással megerősítette), ez azt jelenti, hogy a TLM sorsa teljesen a helyi püspökre van bízva; jogilag a helyzet továbbra is rosszabb, mint II. János Pál 1988-as kezdete alatt volt. Semmi sem akadályozza meg a TLM-ellenes püspököket abban, hogy továbbra is betiltsák azt, ahogyan azt legutóbb Detroitban, Charlotte-ban és Knoxville-ben láthattuk (csak a leghírhedtebbeket említve). A legrosszabb az egészben, hogy a Traditionis Custodes alapjául szolgáló aljas hazugságok és teológiai tévedések – egy dokumentum, melynek állításai egy francia szerző szerint „latens skizmát” jelentenek – továbbra is hivatalosak és érvényesek maradnak.
Ezzel eljutottam a bejegyzésem lényegéhez.
Az emberek igen gyakran felteszik azt a kérdést, amit magam is évekig feltettem: „Miért üldözik a katolikus egyház vezetői a leghűségesebb katolikusokat, azokat, akik a TLM közösségeket alkotják?”
A válasz nem kellemes, de néha keserű gyógyszert kell bevennünk, hogy meggyógyuljunk. Az igazság lehet a legkeserűbb gyógyszer. És az egyház összes betegségéből a valóság tagadása az egyik legelterjedtebb és legkevésbé elismert. Ha ezt a betegséget nem diagnosztizálják, a beteg nem teheti meg a szükséges lépéseket a lelki táplálkozás és a lelki gyakorlat tekintetében.
Íme tehát a válaszom a bevezetőben feltett kérdésre.
Az egyház vezetői azért üldözik a leghűségesebb katolikusokat, mert nagyjából véve a katolikus egyház vezetését jelenleg a földön aktív homoszexuálisok és teológiai modernisták hálózata uralja. Nem mindig ugyanazok az emberek, de támaszkodnak egymásra és támogatják egymást. Mindannyian ismerünk jó püspököket vagy kardinálisokat, de ők a kivételek, az ellenőrzött ellenzék, nagyon korlátozott mozgástérrel. Minél többet cselekszenek vagy szólalnak meg, annál inkább kiközösítik őket, néha még el is távolíthatják őket, ahogyan az alacsonyabb rangú papokat is eltávolítják.
Most vegyük fontolóra, milyen hatalmas gonoszságot képviselnek ezek az erők. A homoszexuálisok elutasítják a természeti törvény elsődleges alapelveit. A modernisták elutasítják az isteni kinyilatkoztatás elsődleges alapelveit. Együttesen nemcsak a kereszténység, hanem a vallás mint olyasmi alapjait, és így a moralitást is.
„Vallásuk”, ha ez egyáltalán annak nevezhető, az önmegvalósítás és az önimádat vallása – a keresztény küldetés szekularizált fordítottja, amely szerint először Isten országát és igazságát kell keresni. Az övék a posztmodern Nyugat divatos szubjektivizmusa és rugalmas relativizmusa, ahol „minden megengedett” – kivéve természetesen a hagyományos hitet és erkölcsöt, mert ez a hit és ez az erkölcs megszüntetné őket, esetleg még a pre-modern pápák által előírt régimódi módszerrel is, akik nem tartották „elfogadhatatlannak” a halálbüntetést.
Ez a hamis vallás, a korlátlan hiúsággal és hatalomvággyal párosulva megmagyarázza, miért elszántan elkötelezett a vezetőink nagy része amellett, hogy eltörölje a TLM-et az egyházból, és kiirtsa a körülöttük növekvő közösségeket.
Így, amikor az emberek felkiáltanak – megdöbbenve a Traditionis Custodes-tól és annak folyamatos végrehajtásától: „De nézzék meg, hogyan vonzza a TLM a fiatalokat! Nézzék meg a nagycsaládokat és a számos hivatást!”, pontosan a lényeget tévesztik el. Pontosan ezért a termékenység miatt, és nem annak ellenére akarják ellenségei elpusztítani azt. Minél gyümölcsözőbb ez, annál dühösebbek lesznek.
Nem nehéz megérteni, hogy miért. Minél több gyermeked van, és minél több hivatást táplál a közösséged, annál inkább destabilizálod a vezetés hegemóniáját és hígítod ideológiáját. Különösen nem szabad, hogy a fiatalok törődjenek a hagyományokkal, a szépséggel, a transzcendens jelentéssel. A fiataloknak előre látható lázadóknak kell lenniük az emberi és isteni rend ellen. Végül is ez az, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy hasznos résztvevői legyenek a szinodális folyamatnak.
Könnyen átlátunk a „szodomita modernisták” megtévesztő művészetén, ha felteszünk egy kérdést, amit nem szabadna feltennünk. Ha a hagyományos katolikus közösségeket azért szüntetik meg, mert „elutasítják a II. Vatikáni Zsinatot és a megreformált liturgiát”, akkor miért van az, hogy a sokkal nagyobb számú katolikus sokkal több és sokkal komolyabb dolgot utasít el – a fogamzásgátlásról szóló Humanae Vitae-tól az abortuszról szóló Evangelium Vitae-ig, a Mysterium Fidei-ig a valós jelenlétről, a Familiaris Consortio-ig a polgári válás és újraházasodás esetén a házassági kapcsolatok mellőzésének szükségességéről (a lista folytatható, és vegyük figyelembe, hogy ezeket az igazságokat a egyetemes rendes magisztérium tévedhetetlenül tanítja) – miért nem üldözik még erőteljesebben ezeket a katolikusokat kánonjogi büntetésekkel, miért nem különítik el őket gettókba, és miért nem likvidálják őket végül?
Miért nem megengedett, elviselhetetlen és kihalásra ítélt egy legalább 1600 éve a Egyházban létező, mennydörgő ortodoxia és fenségesség rítusa, míg az új misék túlnyomó többsége ellentmondhat a Vatikán II. zsinat liturgiáról szóló kijelentéseinek, és végtelenül megsértheti a még mindig „hatályban lévő” törvényeket, normákat és szokásokat amelyek még mindig „a könyvekben szerepelnek”, de akár nem is létezhetnek?
A válasz egyszerű: az ilyen katolikusok és miséik egyáltalán nem jelentenek fenyegetést a homoszexuálisokra és a modernistákra, a szekularizmus káplánjaira és a nyugati civilizáció eutanáziát hirdetőire nézve. Valójában a szekularizált katolikusok az ő trófeáik – ez a katolikus egyház évtizedeken át tartó dekonstruálásának kívánatos eredménye, melynek célja egy evilági program létrehozása volt.
Helyzetünk megértésének kulcsa
Összefoglalva: jelenleg sok „világi” van az „egyházban”, különösen annak vezetésében, amely folyamatosan a világ fejedelmét követő világiak nyelvét beszéli, és velük kezet ráz. Ezért semmi sem lephet meg minket abból, ami történik: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” (Jn 15,18–19).
Elemzésem magyarázatot ad a 2000-es évek elejétől dokumentált, a papok által elkövetett szexuális visszaélésekről, azok homoszexualitással való kapcsolatáról és azok bonyolult eltussolásáról szóló folyamatos bizonyítékok áradatára.
Magyarázatot ad a (mellesleg még mindig működő) McCarrick-hálózatban napvilágra került bűnrészességre.
Megmagyarázza, hogyan válhatott egy Jeffrey Burrill-féle szodomita homoszexuális az USCCB (USA Katolikus Püspöki Konferencia) főtitkárává – és kétségtelenül püspök is lett volna –, ha újságírók által felbérelt magánnyomozók nem kapták volna el a Grindr meleg társkereső alkalmazás használata közben, és most miért egy plébánia (!) lelkipásztora ahelyett, hogy egy távoli kolostorban haláláig vezekelne. Ez megmagyarázza, hogy Burrill hogyan lehet „jó hírű” és hogyan férhet hozzá gyermekekhez, míg a kifogástalan buzgalommal és ortodoxiával rendelkező papokat eltávolították, sőt laicizálással is megfenyegették csak azért, mert nem hajlandók kézbe áldoztatni – még akkor sem, ha a jól katekizált nyájnak semmi baja nincs azzal, hogy csak a szájba fogadja. (Itt olyan papokról beszélek, akiket személyesen ismerek.)
Ez megmagyarázza, miért van a hírhedt sorozatos visszaélő és istenkáromló Marko Rupnik még mindig aktív szolgálatban, és miért csúsznak le róla a jól megalapozott állítások, mint a tojás a teflonról.
Ez megmagyarázza, miért ússza meg James Martin atya a nyíltan meleg ABC-műsorvezető, Gio Benitez bérmálását , akinek „férje”, Tommy DiDario volt a támogatója, és miért csend fogadta azt, amikor Strickland püspöknek volt bátorsága felállni a novemberi USCCB-ülésen, és az összes amerikai püspök előtt kijelenteni, hogy egy ilyen kérdést „meg kell oldani, de az ülés úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna.
Egy nemrégiben készült interjúban Nicola Bux monszignyor helyesen mondja, hogy „az egyház nem változtathatja meg a kinyilatkoztatást”, és hogy ennek következtében az Olasz Püspöki Konferencia nem hagyhatja jóvá a homoszexualitást. Objektíven nézve igaza van. De azok, akik ezeket a változásokat szorgalmazzák, tökéletesen tisztában vannak azzal a hagyományos nézettel, hogy a hit és az erkölcs nem változhat – és mégis meg akarják változtatni ezeket. Miért? Mert nem hívők. Minél hamarabb abbahagyjuk a színlelést, hogy azok, annál jobb.
Addig nem fogja megérteni semmit ebből, amíg nem látjuk azt a nagyobb képet, amit megpróbálok felvázolni.
Egy további gondolat: az eretnekek, axisták, szodomiták szeretik a maguk fajta embereket, gátlástalanul támogatják és védik egymást, mert a baloldaliak valóban mesterei annak, hogy félretegyék a különbségeket, és egyesüljenek a jó és szent dolgok megdöntésének célja érdekében. Megvetik az ortodox, vallásos és heteroszexuális embereket, hacsak nem tudják őket hamis engedelmességre való felhívásokkal irányítani. Mélyen legbelül tudják, hogy ha valaha is domináns pozícióba kerülünk, akkor elűzzük őket, mint a kártevőket (normálisabb időkben az ilyen embereket máglyán égették el). Nem lehet béke Krisztus és azok között, akik elutasítják az Ő királyságát. „Hogyan hozható össze Krisztus Beliállal? Vagy mi köze a hívőnek a hitetlenhez? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?” (2Kor 6,15–16). Különös örömüket lelik abban, hogy manipulálják az „engedelmeseket”, a hiszékenyeket, a gyávákat, akiket álcaként használnak, ha nem sikerül megrontani az erkölcseiket. Politikájuk végrehajtásához a hasznos idióták hálózatára támaszkodnak.
Ezért is van az, hogy a helyi Novus Ordo pap, aki „tiszteletteljes misét celebrál”, szintén ellenőrzés alatt áll még akkor is, ha szíve a tradicionalistákkal van. Amennyiben a fent leírt hálózat irányítása alatt marad, nem az ellenállás része, hanem a rendszeré. Lehet, hogy undorítónak találja, lehet, hogy idegösszeroppanásba kerül, miközben megpróbálja egyensúlyba hozni az engedelmességet és a lelkiismeretét, de amíg nem lép határozottan a tradíció útjára és nem távolodik el a korrupciótól, addig elősegíti annak folytatását. Néha az ilyen papok végül élve jutnak át a völgy másik oldalára, sőt, évekkel később a tradíció győzelmével még kedvezményben is részesülhetnek – de ez semmiképpen sem garantálható. Néha viszont csupán árnyékai lesznek önmaguknak; áldozatul eshetnek a sötét oldalra való átállás kísértésének, vagy egyszerűen feladják. Komoly kockázatokkal jár a „lázadás”, és nem kevésbé komoly kockázatokkal jár a behódolás.
Akkor vajon kudarcot vallott az egyház?
„Ha a beszámolód igaz” – vethetné fel valaki –, „hogyan hihetsz még mindig abban, hogy »a pokol kapui nem vesznek erőt rajta«? A te beszámolód alapján nem úgy tűnik, hogy az egyház elvesztette tökéletességét – tévedéstől és elthajlástól való mentességét – és a hit megcáfolva lett?”
Ne siessünk a következtetésekkel. Ez egy erősen eltúlzott következtetés lenne.
A mysterium iniquitatis, a gonoszság misztériuma (lásd a Thesszalonikiakhoz írt második levelet) idején élünk, vagy inkább szenvedünk. Ez mindig működik közöttünk, az idők végéig; de tudjuk, hogy voltak és lesznek olyan korszakok az egyházban, melyek sötétebbek másoknál, és mi a legsötétebben élünk, ami a doktrinális zavart, az erkölcsi romlást és a liturgikus rombolást illeti.
Az igazat megvallva, mindenki szenved ebben az új sötét korban. Ugyanez a gonoszság misztériuma működik a keleti ortodoxok között is, azok széttagolt, elkülönült, etnofil egyházaikban, melyeket mély teológiai nézeteltérések szakítanak szét, hivatalos toleranciájukban az újraházasodás, a hatodik és kilencedik parancsolat ellen elkövetett bűnök iránt, cezaropápizmusuk ciklusaiban és még sok másban.
Térjünk tehát a fő ellenvetésre: Hogyan lehet igaznak tekinteni a mi Urunknak a Máté 16-ban tett ígéretét, ha a földi egyház jelenleg ilyen katasztrofális állapotban van?
Urunk csak két dolgot garantál az egyháznak: az ortodox hit továbbadását (legalábbis oly módon, hogy az ismerhető és szennyezetlen maradjon, függetlenül attól, hogy időről időre milyen eretnekségek és zavarok merülnek fel), és a megszentelő kegyelem adását azoknak, akik hisznek, imádkoznak és részesülnek a szentségekben. Az Egyház hibátlansága abban áll, hogy az igaz hit megmarad, és hogy a kegyelem mindig elérhető Krisztus által létrehozott csatornákon keresztül.
Nos, ez az emberi természet számára a minimum. Ahogyan kenyérrel, vízzel és egy kis alvással egy barlangban is túlélhetünk, úgy természetfeletti módon is túlélhetünk a minimummal; de Urunk nem ezt kívánja számunkra normaként; Ő azt kívánja, hogy bizonyos teljességben vagy bőségben éljünk. Ezért ihlette a kereszténységet és a keresztény kultúra és a nyugati civilizáció minden kincsét: hogy támaszt nyújtson nekünk zarándoklatunk során, öröm és bátorítás forrásaként, frissítő és vigasztaló erőként, a lélek és a szív felemelkedéséhez az örökké ősi, örökké új szépség felé.
Lehet, hogy egy időre megfoszt minket a magisztériumot kísérő tisztaságtól és a papok magatartását kísérő feddhetetlenségtől; ezek olyan rosszak, melyeket el tudunk viselni, de soha nem tudunk jóváhagyni, és Ő is így tesz. Lehet, hogy ideiglenesen megfosztanak bizonyos szentségektől vagy a hagyományos liturgikus rítusoktól, melyeket Ő adott nekünk gondviselésében – de soha nem oly módon, hogy üdvösségünk veszélybe kerüljön vagy elveszítsük azt. Minden korban támaszt embereket, hogy helyrehozzák, ami megromlott, és új életre keltsék, ami gyenge.
Az Isten által számunkra kívánt teljesség eltávolítása, elhomályosítása vagy felhígítása ebben vagy abban a bizonyos időben vagy helyen alapvetően nem rombolja sem az Egyház igényeit, sem a lélek belső életét. Mint tudjuk, az egyház a föld különböző részein jön és megy. Észak-Afrika egykor a keresztény világ virágzó része volt, majd a muszlimok meghódították. Ma Európát lassan, a bevándorlás révén ismét meghódítják a muszlimok. Az, hogy az egyház soha nem fog elbukni, amíg az Ember Fia dicsőségben visszatér, nem jelenti azt, hogy nem fog elbukni Európában, vagy egy adott egyházmegyében, ahol a pásztorok hanyagok voltak. De a hit soha nem fog elpusztulni, a szentségek soha nem fognak megszűnni, a szentség élete soha nem fog lehetetlenné válni.
Kelet és Nyugat egymást kiegészítő problémákat alakított ki: a keresztény Kelet gyakran szánalmas egységhiányt mutat a dogmák és az erkölcs terén, miközben hatalmas liturgikus gazdagságot őriz, míg a Nyugat (viszonylagosan szólva) erős az erkölcsi és doktrinális tanításban – ismét utalok a nagy teológiai hagyományra és az egyetemes rendes magisztériumra –, de jelenleg rendkívül gyenge a liturgiában. Nyilvánvalóan mindkettőre szükségünk van; nem lehetünk sola doctrina vagy sola liturgia. Mégis, a római egyházban látjuk, hogy a hagyomány nem halott annak ellenére, hogy az ideológusok oly sokszor megpróbálták elnyomni. A hagyomány tovább fog élni. Végül győzedelmeskedni fog.
Miért vagyok ennyire biztos ebben?
Ne felejtsük el a Biblia egyik alapvető tanítását: a gonoszok kárhozatra vannak ítélve, mert a gonosz mindig felemészti önmagát. Két zsoltárt idézek, melyeket rendszeresen imádkozom a monasztikus reggeli ima részeként. Először a 7. zsoltárból:
Kelj fel, Uram, haragodban, és magasztalj meg ellenségeim határain. És kelj fel, Uram, Istenem, a parancsod szerint, és népek gyülekezete vesz körül téged... A bűnösök gonoszsága semmivé lesz, és te igazítod az igazakat: Isten a szívek és a vesék kutatója... Ha nem tértek meg, kardját lengeti, íját megfeszíti és készen áll.
Aztán a gonoszokról:
Íme, ő igazságtalansággal fáradozott, bánatot fogant, és gonoszságot szült. Ártalmat ásott, és azt kiásta, és beleesett a saját ásott gödrébe. Bánata saját fejére fog visszahullani, és gonoszsága koronájára fog szállni. Dicsőséget adok az Úrnak igazságossága szerint, és énekelek a legfőbb Úr nevének.
Hasonlóképpen a 9. zsoltár is kijelenti:
Az ellenség kardjai végleg meghibásodtak, és te elpusztítottad városaikat. Emlékezetük zajjal eltűnt. De az Úr örökké megmarad. Megkészítette trónját az ítéletre... És bízzanak benned azok, akik ismerik a te nevedet, mert te nem hagytad el azokat, akik téged keresnek, Uram...
A zsoltáros nem hagy kétséget:
Örülni fogok a te üdvösségednek: a pogányok beleragadtak a pusztításba, amelyet maguk készítettek. Lábuk beleragadt a csapdába, amelyet maguk állítottak. Az Úr ismertté válik, amikor ítéletet hajt végre: a bűnös beleragadt a saját keze munkájába.
A modernisták, a homoszexuálisok, a tradíció és a hagyományos egyházi szertartások gyűlölői ítéletre kerülnek; sőt, már meg is ítéltettek, és az első jele ennek az, hogy szellemi gyümölcsökben szörnyű hiányosságot mutatnak. Gonoszságuk a fejükre fog hullani. Lábuk csapdába fog esni. Abba a gödörbe fognak esni, melyet maguk ástak.
Az Úr örökké megmarad. Ő nem hagyott el minket; nem hagyta el az egyházát. Az egyház hite ugyanaz, mint mindig is volt. Apostoli imádata megmarad és gyümölcsöt hoz. Nekünk kell Krisztushoz ragaszkodnunk, az Ő egyházában maradnunk, az Ő tanításához hűnek maradnunk – és alázatosan elfogadnunk azokat a kegyelmeket, melyeket Ő ad nekünk szenvedéseink közepette, egyesülve az Ő szenvedéseivel.
Forrás angol nyelven