B. Dombi Attila: Istennek tetsző gazdasági tevékenység?
Keresztényi és gazdasági – két, sokak gondolatvilágában ellentmondó fogalom. Az esetek többségében azzal magyarázható, hogy általában is, de főleg a mi balkanizálódott tájainkon az emberségességnek, mint alapvető morális értéknek a hiányában kompromittálódott a gazdasági-vállalkozói szféra felől a hétköznapi emberhez eljutó hatások sokasága. Ebből azonban nem szükségszerű levonni azt a következtetést, hogy a gazdasági ténykedés mint olyan, illetve a vállalkozó mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett, a megváltásban újjáteremtett, egyszeri, megismételhetetlen, végtelen értékű személy eleve erkölcstelen alapokon állnak. Annyira nem, hogy a tevékenység és a tevékenykedő egyaránt egyenesen a „sokasodjatok és hajtsátok uralmatok alá a világot" isteni parancs végrehajtásának, illetve végrehajtóinak kategóriájába sorolhatóak, amennyiben bizonyos ismérveknek megfelelnek. A priori kijelentést tenni azonban stratégiai tévedés lenne, ami csökkentené az Isten által közölni akart igazságok meggyőző erejét. […]
(Megjegyzés: A 2003-ban közölt összeállítás a II. Vatikánum utóbbi időben nyilvánvalóvá vált hibáinak ismeretében olvasandó!)
Evangéliumi életpéldák mai köntösben
Avagy: Ahol az emberek megteszik a maguk részét a talentumokkal való „sáfárkodásban", Isten kiárasztja már e világon a „százszorosat"...
Jelen összeállítás nem lép fel a „teológiai" munka igényével. Nem is önnálló munka, csupán „kollázs", amely megrendítő lehet egyeseknek Advent idején, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy mindnyájunknak lesz miből „angyalfiát" teremteni a karácsonyfa alá...
Azért mégse kedvtelenedjünk el, hiszen szolgáló lelkek az angyalok, s jól végzik dolgukat. Ide irányulóan is, odaátra nézve is, ahol az angyali seregek vígan így énekelnek: „Dicsőség mennyben Istennek – Gloria in excelsis Deo". Aktuális ez a Keresztény Szót kiadó-nyomtató, megújulni látszó Gloriánkban is, amely egyházmegyéink tulajdonában levő vállakozás. Kedvcsináló tehát egyben a munkatársaknak, hogy az áldásosnak remélt új egyházi évben és naptári évben egyaránt bizalommal álljunk Isten előtt, mert a maga dícsőségére még a Gloriát is képes tündöklővé tenni, mint neki tetsző vállakozást. Mindeneken túl pedig egy sorozat indító része kíván lenni egy olyan témával kapcsolatban, amellyel mindennapi életvitelünkben lépten-nyomon találkozunk, mikro- és makroszinten egyaránt – gazdaság és keresztényi életvitel, s mindez együtt, mégpedig Istennek tetsző módon.
Keresztényi és gazdasági – két, sokak gondolatvilágában ellentmondó fogalom. Az esetek többségében azzal magyarázható, hogy általában is, de főleg a mi balkanizálódott tájainkon az emberségességnek, mint alapvető morális értéknek a hiányában kompromittálódott a gazdasági-vállalkozói szféra felől a hétköznapi emberhez eljutó hatások sokasága. Ebből azonban nem szükségszerű levonni azt a következtetést, hogy a gazdasági ténykedés mint olyan, illetve a vállalkozó, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett, a megváltásban újjáteremtett, egyszeri, megismételhetetlen, végtelen értékű személy eleve erkölcstelen alapokon állnak. Annyira nem, hogy a tevékenység és a tevékenykedő egyaránt egyenesen a „sokasodjatok és hajtsátok uralmatok alá a világot" isteni parancs végrehajtásának, illetve végrehajtóinak kategóriájába sorolhatóak, amennyiben bizonyos ismérveknek megfelelnek. A priori kijelentést tenni azonban stratégiai tévedés lenne, ami csökkentené az Isten által közölni akart igazságok meggyőző erejét. Ezért első részünkben közeli tájakon működő, illetve kortárs világegyházi gyakorlati példák felsorakoztatásával, a következő részben egy szentszéki jelentés bemutatása után gazdaság-teológiai elemekkel készítjük elő a harmadik részben levonandó azon következtetéseket, amelyek szükségesek a címkérdés megválaszolásához, valamint a belőlük adódó következmények megnevezéséhez.
Hazai és magyar
Alaphangolásként egy prófétikusan vállalt sanyarú anyagi helyzetben élő barátomhoz kötődő tapasztalatomról számolok be, amely a „mid van amit nem kaptál" megéléseként minősíthető: viszonylag magas teológiai tanulmányokkal rendelkező világiról lévén szó, alkalom adtán bizonyos szakirodalmat kerestem egy akkor aktuális témámhoz. Nyitogatva a témához kötődő könyveit, Ex Libris vagy a tulajdonára utaló bejegyzés helyett csupán azt találtam, hogy „X.Y. használatában". Rákérdeztem a beírás okára, mire kifejtette, hogy evangéliumi lelkülettel viszonyul minden ingóságához (ingatlanja nincs), mint amelyeket Istentől kapott használatra. Ebből egyenesen következik, hogy a használat módjáról az adományozó felé számadásra kötelezi magát. Ugyanígy mindnyájunknak az Úristen és az Egyház felé, ahonnan használatba kaptuk talentumainkat, hogy azokkal szolgáljunk, számadásra kell köteleznünk magunkat. A „rejtekbe" vonultság miatt marad neve a „hétköznapi szentek megélt teológiája" eseteiben oly gyakori ismeretlenségben.
Ugyanabban a baráti körben működik egy ugyanolyan hiteles, a „rejtekben és kifele" egyaránt tanúságot tevő példa, amely néhány kérdés megválaszolása erejéig közismertté lehet:
B.-D. A.: Szatmári Ferenc, azt tartják sokan a nagyváradi bazilikához tartozó ifjú házasok, a fiatalok, az idősek, a plébánia papjai közül, hogy a jó világi keresztény és a jó keresztény vállalkozó példaképét lehetne megmintázni rólad. Három leányotok van, feleségeddel mindketten épületgépész mérnökök vagytok. Mivel foglalkozol vállakozásodban?
Szatmári Ferenc: Hogy „a jó keresztény vállalkozó példaképét lehetne megmintázni" rólam, az talán túlzás, de mindenképpen próbálunk példásan élni a családommal. Válaszolva kérdésedre, hogy mivel foglalkozom vállalkozásaimban – mivel több is van –: vannak vállalkozásaim, amelyekben csak csendes társtulajdonos vagyok – ezekben voltaképpen csak az adminisztratív és a vezetési döntésekben veszek részt, itt pedig a keresztény elveknek az érvényességét mindig szem előtt tartom. Amúgy csak olyan vállalkozásokba társulok, amelyekben a többi társtulajdonos is szem előtt tartja a keresztény elveket. Amenyiben nem tudnám érvényesíteni a keresztény elveket, és valamelyik vállalkozás, amelyben társtulajdonos vagyok, egy olyan irányba kezdene haladni, amely nem egyezik elveimmel, úgy egészen bisztosan kiszállnék a vállalkozásbol, függetlenül attól, hogy milyen jól menő üzletről van szó.
Vannak vállalkozásaim, amelyekben aktívan részt veszek, itt a cégek igazgatásával foglalkozom. Ezek többnyire családi vállalkozások, így a fontos döntéseket együtt hozom a feleségemmel.
B.-D. A.: Hogyan értelmezed keresztény vállalkozói mivoltodat?
Szatmári: Először is katolikus keresztény vagyok. Minden egyéb csak utána. Ez az, ami meghatározza az egész létemet, legalábbis erre törekszem. Mindenek előtt Istent próbálom az első helyre tenni az életemben, és ez érvényes a vállalkozásaimra is. A vállalkozás csak eszköz, amely segít megélni keresztény életünket, de semmiképpen sem cél !
B.-D. A.: Hogyan érvényesül ez az általad vezetett vállalkozásban, gazdasági stratégia szintjén és a munkatársak irányába?
Szatmári: A cégeimben az alkalmazottakat (nincsenek sokan), amennyire lehetett, olyanok közül választottam, akik úgy gondolkoznak és élnek, mint én és családom. Minden esetben a kapcsolatunk több, mint munkáltató és munkás viszonya. Úgy próbálunk meglenni, mint egy nagy család. Megpróbálok odafigyelni mindenki reális igényeire. Természetesen a cégeink profit-orientáltak, de nem minden áron. Amikor tehetjük, karitatív tevékenységeket segítünk, illetve finanszírozunk.
B.-D. A.: Szerinted milyen hatásai vannak tevékenységednek a „világ felé", a világ pedig hogyan hat rátok?
Szatmári: Katolikus kereszténynek lenni azt jelenti, elsősorban megélni hitünket és tanúságot tenni a világban az Úrról. Ez érvényes az üzleti életre is. Számomra nincs különbség az üzleti, világi, vallási vagy családi élet között. Ez mind része az Életnek és mint olyan csak egyféleképpen tudom megélni. Az Úrral az első helyen.
Ez persze rányomja bélyegét az üzleti kapcsolataimra is. Sokszor egy-egy üzleti tárgyalás hitvallásá, illetve hitről való beszélgetéssé „fajul". A legtöbbször (tapasztalatom szerint) az „üzletemberi" álarc mögöt egy kereső ember lapul. Tanúságot tenni nem csak beszéddel, hanem tettekel, családunkkal és nem utolsó sorban vállalkozásunkkal is lehet. Ne feledjük, hogy a vállalkozás is munka, és mint ilyent meg lehet és meg is kell szentelni.
Persze mi is a „világban" élünk és a befolyása alatt vagyunk folytonosan, de meggyőződésem, hogy aki imádkozik és élő kapcsolatot ápol az Úrral, az mindig megtalálja a helyes utat és fel tudja ismerni a világban rejlő veszélyeket. Például sokszor jelennek meg üzleti lehetőségek, amelyek első látásra nagyon csábítóak, nagy haszonnal kecsegtetnek. De olyanokról, amelyek megvalosítása minden időmet igénybe vennék, megtanultam lemondani, vagy részben átadni másoknak.
B.-D. A.: Milyen személyes üzeneted van a keresztények felé, illetve azon vállakozók felé, akik keresztényeknek tartják magukat?
Szatmári: „Csak kétféle ember létezik – hívő és nem hívő. A hívő ember az első helyre teszi életében az Istent (élete minden területén), a nem hívő ember életében pedig nincs jelen Isten – vagy pedig az utolsó helyen áll." Ez volt az a mondat, amely megváltoztatta az életemet. Egy ferences szerzetestől hallotam, és nagyon elgondolkoztatott. Addig azt hittem, hogy hívő vagyok, mert elmegyek vasárnap és ünnepnapokon szentmisére és naponta elmondok valamilyen imát. De amikor ennek a mondatnak a következtében igazán a lelkem mélyére néztem és nem hazudtam többé magamnak, rájöttem, hogy igazábol hitetlen voltam. Istené volt az utolsó hely az életemben. Vettem a bátorságot és változtattam. A határidőnaplómat az Úrhoz igazítottam. ő került első helyre, és ígérete szerint minden megváltozott körülöttem. Sokkal „gazdagabb" lettem. Tulajdonképpen minden tekintetben, mind lelkileg, mind anyagilag.
Nekem nincs különösképpen üzenetem, hanem inkább javaslatom van. Vegye a bátorságot mindenki, vállalkozó és nem-vállalkozó egyaránt, mert bátorság kell hozzá, és vizsgálja meg őszintén az életét. Az idézett mondat alapján pedig döntse el, hogy hívő-e vagy sem. Amennyiben úgy találja majd, hogy nem az, legyen bátorsága változtatni gyökeresen az életén. „Hozza előre" az Urat az első helyre, mert csak úgy lehet bárki is hívő. Az Úr pedig azt akarja, hogy mindannyian hívők legyünk, hogy „életünk legyen, bőségben, meghozzá örök életünk".
Egyáltalán nem ritka az ilyen példa. Ezek sorában található a világegyházban igen ismert következő is. A két világháború között kezdődött az a folyamat, amely egy ferences papi hivatás célbaérésén keresztül egy egész ország jelenkori evangelizációs lehetőségeinek kivirágzásához vezetett. Mindehhez pedig valós, evangéliumi berendezkedésű vállalkozás működtetéséhez is szükség volt. A tudósítás magyar nyelven először az 1983-as Katolikus Kincses Kalendáriumban jelent meg, majd a nyíregyházi Örökségünk Kiadónál, Vaszkun György nyugdíjas görög katolikus pap kezdeményezéseként. Előszavában ezt írja:
"Drága Testvérem Krisztusban!…
E lapokon azt olvashatod, hogyan lesz a nyolc éves félárva kisfiúból szerzetes, majd fölszentelt áldozópap, miközben végigjárja és átszenvedi a második világháború általunk nem is sejtett borzalmait. Életveszély, rágalmazás, halálos ítélet egyfelől; tiszta küzdelem, mélységes hit és az Úristen kegyelmének bőséges kiáradása másfelől.
Bár a szerző a kis árva Karcsi - majd Gereon páter életrajzát írja le, a történet számunkra valójában az imádság hatalmas erejéről szól.
Egy egyszerű apáca állított imádkozó sereget a gyermek mellé, amikor édesanyját elveszítette, és a jóságos Isten meghallgatta szüntelen könyörgésüket. Szerencsétlen, bűnös, zaklatott, békétlen világunknak ma is imádkozó emberekre van szüksége!
Kérlek, ne tedd le olvasatlanul…! Olvasd el, rendülj meg, aztán imádkozz, imádkozz, imádkozz!"
A tokiói rongyszedő
Végre, megannyi nehézség ellenére megvalósulhatott Gereon atya kívánsága: misszionárius lehetett Japánban!
Egyik – gyermekekhez intézett – prédikációjában beszélte el kissé tréfásan, hogyan lett misszionárius:
„Mikor még kisfiú voltam, rendszeresen jártam ministrálni. Egyszer egy misszionárius fordult meg templomunkban, Japánról beszélt és arról, hogy milyen derék, buzgó gyerekek élnek Japánban. A szentmise után megkértem a misszionáriust, vigyen el Japánba.
– Kicsi vagy te még! - mondta barátságosan hozzám hajolva.
– Nem látja milyen nagy vagyok?! – méltatlankodtam.
– Ahhoz, hogy Japánba menj, még nem vagy elég nagy!
– Páter, én akkor is menni akarok!
– És az édesanyád mit fog ehhez szólni?
– Van otthon elég testvérem, nem fogok neki hiányozni.
A misszionárius ismét csuk elutasított, amire én keserves sírásra fakadtam. Megesett rajtam a szíve és ezt mondta:
– Ha nagyon erős az elhatározásod, imádkozz el naponta egy "Üdvözlégy"-et erre a szándékra, és eljutsz Japánba.
Megígértem, és meg is tartottam! Addig imádkoztam, míg végül 30 év után eljutottam Japánba."
P. Gereon 1954 januárjában indult repülőgépen Japán felé, január 25-én, pálfordulás napján érkezett meg Tokióba. Hó és jég borította a várost. Ritka látvány! P. Gereon tudta, hogy itt azért kell dolgoznia, hogy ezt a jeget átjárja az isteni kegyelem melege, a Szentlélek tüzének világossága…
A háromszázezres lakosú városrészben a plébánia (amelyet a ferencesek fuldai rendtartománya alapított 1953-ban) híveinek száma mindössze 100 volt…
P. Gereon a kimondottan szervező és térítő munka megkezdése előtt megismerkedett és összebarátkozott a rizs- és halárusokkal, és érdeklődött sorsuk iránt. Közben úgy élt, mint a legszegényebb japán ember. Hónapokig egy falat húst sem látott, kávét nem ivott, nem cigarettázott. Reggel 5 órakor kelt. Délelőtt látogatta a szegények kórházait és más betegeket. Délután fogta a kerékpárját és családokat látogatott. Néha 30-50 km-t is megtett. Naponta foglalkozott a gyermekekkel, egyéni oktatásban részesítette a keresztségre készülőket.
P. Gereon ezt követően hamar felfedezte, mennyi értéket tud kimenteni a gazdag házakból kikerülő szemétből, limlomból. Miután magas falú teherszállító autót szerzett, társaival hetente begyűjtötte a hulladék papírt, rongyot, üveget stb. A „szemétből" származó jövedelemből szegény sorsú fiatal tehetségek számára létrehozta a „Rongyszedő tanulmányi alapot", amelyből 12 fiúnak és lánynak nyújtott tanulási lehetőséget a tokiói egyetemeken. A hegyekben, a … plébániája özvegyei és árvái számára üdülőt rendezett be. S ki gondolná, hogy rongyszedésből még templomok építésének a költségeit is lehet fedezni. P. Goldmannak ez is sikerült. Már 1957-ben elkészült az az egyszerű, de tetszetős templom, amelyet Szent Erzsébet tiszteletére szenteltek. Három év múlva szűknek bizonyult. 1961 januárjában P. Gereon a következőket írta barátjának: „őszig nagy munkát kell még elvégezni: bővítenünk kell a templomot, mert vasárnaponként túl nagy a zsúfoltság és szinte mindenki dolgozik. A plébánia épülete sem elég nagy, igénytelenségünk ellenére. Jelenleg 25 ágytekercsem van. Minden éjszaka plébániánkon alszanak a fedél nélküli szegények, természetesen ingyen. Nem egyszer előfordul, hogy a csupasz földön alszom, mert valaki befektette gyermekét ágyamba. Minden szegény tudja a környéken, hogy nálunk ennivalót és szállást kaphat. Mi semmit sem szoktunk zárva tartani, mégsem hiányzik semmi."
A templombővítést a koldusszegény japán keresztények pénzéből kezdték meg. Volt, aki egy egész havi bérét is odaajándékozta. A tervet még abban az évben megvalósították és hozzáláttak egy új plébánia építéséhez.
P. Gereon 1961. július 5-i levelében már ezt írta: „Ha a Gondviselés szakadatlan segítségét nem éreznénk, régen abba kellett volna hagyni a munkálatokat. De nem csak az anyagi gondok terhét érezzük. A lelkiek messze túlszárnyalják ezeket. Nagyon szükségünk van az értünk mondott imákra. Számomra a legnagyobb halgaság ápítkezni, rohanni, kapkodni, s közben megfeledkezni az imádságról, a belső hűségről. Az anyagi gondok egyszer majd elmúlnak, de az imádságra akkor is szükségünk lesz. Különben a templom, a ház, amelyet építtettem, üresen fog állni…"
1964 Pünkösdjén P. Gereon ismét segélykérő felhívással fordult barátaihoz és támogatóihoz: „Azt hittem, hogy nem kell többé új kezdeményezéshe fognom. A tokiói bíboros kérésérc' mégis uíj terhet vállaltam, amely meghalad minden eddigit.
Rövidesen plébániámhoz csatolnak egy 6 km hosszú lakótelepet, amely… 200000 lelket számlál. Így kb. 500000 ember lelki szükségleteit kell hordoznom. Ha rögtön nem cslekszem, a most épülő városrész Isten nélkül marad…"
Mennybemenetel ünnepén írta alá P. Gereon az illetékesekkel a szerződést. A kedvezményes telekár mellett azt is rögzíteni kellett, hogy a hátralevő összeget augusztus végéig megtérítik. A szegény hívek, mint az ősegyházban, felajánlották tartalékaikat. De ez is csak töredéke volt a szükséges összegnek. Mégis megtörtént a nem remélt csoda. Befolyásos személyek támogatása nélkül, s anélkül, hogy felhívták volna a szélesebb tömegek figyelmét, az építkezés költségei hét hét alatt befolytak. Elégséges volt csupán egyetlen körlevél Gereon atya barátaihoz.
A sikert vezércikkekben, vastag címszavakkal méltatta a sajtó. A Neue Südpost 1964. szeptember 13-i számában ilyen cím alatt cikkezett: „Német rekord Tokióban az olimpia előtt". Idézzük az utolsó sorokat: „Szívből üdvözöljük P. Gereont, aki az első aranyat nyerte meg Németországnak! Az Isteni Gondviselés atlétái soha nem maradnak le a pályán. Bár olimpiájukat a tévé nem közvetítette, az adás vétele és a nyújtott teljesítmény kétszer olyan jó."
Annak ellenére, hogy Tokióban minden ezredik ember tartozik valamilyen keresztény közösséghez, P. Gereon olyan hírnévre tett szert, hogy a japán külügyminiszter személyesen mondott köszönetet szociális tevékenységéért. Egy ízben a japán televízió is beszámolt missziós munkájáról, s a többmilliós példányszámban megjelenő japán lapok sem hagyták szó nélkül…
Páter Gereon munkájának eredményét, ha csupán pénzben mérnénk fel, a következő kép mutatkozna: 1954. január 25-én, amikor megérkezett Japánba, mindössze 80 márka volt a zsebében. Azóta több mint 40 millió márkát költött el. Ezen 27 templomot épített, nem csak Japánban, hanem Indiában is; kórházakat, aggok otthonait, egyetemista-szállókat, szegények üdülő- és menedékotthonait létesítette... Mi ennek a titka? Íme a ferences válasza: „Sohasem kértem pénzt senkitől sem. Én csak az ima szükségességéről és erejéről beszéltem körútjaimon Európa-szerte, de különösen Németországban. Hogy a szükséges pénz mindig időben megérkezett, ez csak annak a jele, hogy ezrek és ezrek imája megelőzte. Még a protestánsok is imádkoznak munkámért. És a lengyelek? Vajon mi mást adhatnának ők, mint azt, ami a legértékesebb: imáikat!"
Tokió érseke is csodálatát fejezte ki nemrégen páter Gereon szociális tevékenységének eredményei iránt.
„Érsek úr – válaszolt a 67 éves ferences egykori tanítványának –, ez nagyon egyszerű: rendeljen minden papja mögé egész hadseregnyi imádkozó embert, és azok is ilyen nagy dolgokat fognak művelni."
„A kezdet nagyon nehéz volt – vallotta páter Gereon az egyik érdeklődő kérdésére. – Elrettentő szakadék választja el Japánban a nyomorgókat a milliomosoktól. A felebaráti szeretet itt teljesen ismeretlen fogalom. Mindazokat, akik azt gondolják, hogy a kereszténység hűtlen lett küldetéséhez Európában, arra hívom; töltsenek néhány hetet ebben a városnegyedben, s belátják, mi mindent adott a néhány évszázados kereszténység Európának."
P. Goldmann annak idején alig tanult meg 50-60 japán írásjelet, máris plébánosi kinevezést kapott Tokió külváros ba. Úgy élt, mint ahogyan a legszegényebb japánok élnek. Tudatában volt, hogy lehetetlen az Evangéliumot terjeszteni, ha nem igyekszik előbb javítani annak a háromszázezernyi lakosnak az életén, aki a plébániája területén él. A fiatalok egy csoportjával értékesíthető hulladékot kezdett gyűjteni: rongyot, papírt, üres konzervdobozokat, üvegeket.
„Több, mint 300 000 dollár értéket gyűjtöttünk be ily módon. Ez lette lehetővé, hogy igazi nagy templomot építhessünk a kicsiny kápolna helyébe. Előbb azonban a legszegényebb családoknak készítettünk szükséglakásokat..."
Sokan azt tartják, hogy páter Gereon népszerűségének köszönhető a sok-sok megtérés Japán fővárosában. ő azonban más véleményen van:
„Az itt töltött 28 év alatt 11000 érdeklődőt részesítettem hitoktatásban és mindössze 844 felnőttet kereszteltem meg közülük. Az arány tehát meglehetősen kicsi. Gondoljanak csak arra, hogy kivétel nélkül minden este tartottam előadást a számukra. Vannak olyanok, akik tíz év óta járnak hűségesen hitoktatásra anélkül, hogy egyetlen kérdést feltettek volna: beülnek a terembe, meghallgatják az előadást és elmennek. Megtörténik, hogy egy napon, sejtelmem sincs milyen indításból, egy-egy odajön hozzám, és azt mondja: Én hiszek, kereszteljen meg. Nagyon sok imára és időre van szükség egy új keresztény megszületéséhez. Japán rendkívül anyagias (materialista) ország, ahol az emberek rendszerint nem hisznek sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Dolgozni, dolgozni, és biztos alapot teremteni önmaguknak – ez tölti ki egész életüket. Mégis, azok a japánok, akiknek van bátorságuk kereszténnyé lenni, rendkívüli buzgósággal élik hitüket: befektetik egész életüket, egész lelküket. Ezek valóban készek akár meghalni hitükért..."
A befektetett munka szép aratásának a jele, hogy a ferences páter tanítványai közül több mint tízen papok lettek és vagy negyvenen szerzetesnők.
P. Goldmann sokoldalúságát és fáradhatatlanságát bizonyítja, hogy legújabban a szakrális zene intézetének megalakításán dolgozik Tokióban, amely az egyetlen ilyen intézet lesz Ázsiában.
„A II. vatikáni zsinat konstitúciója a liturgiáról arra ösztönöz, hogy minden országban megalakítsuk a vallásos zenét ápoló intézeteket, hogy az ország kultúrája és zenéje a világ minden tájáról beolvadhasson a liturgiába. Japánban nagyon kedvező terepre találhatunk, mert a japánokat a zene fanatikusainak mondhatnánk."
Az intézet zenei igazgatójává páter Gereon egy fiatal japán leányt tett meg, akit egykor ő maga keresztelt.
Az utóbbi hónapokban nagyon meglepte egy esemény P. Goldmannt (aki pedig hozzászokott „csodákat" látni): a pápa látogatása Japánban.
„Önök nem képesek elképzelni, mit művelt a Szentatya Japánban! Négy nap alatt megvalósította azt, amire mi, többiek, egy egész század alatt sem voltunk képesek. A japánok még ma sem tértek egészen magukhoz. Én sem! Tokióban a 12 televízióállomás közül egyet jelöltek ki arra, hogy közvetítse az eseményeket. Ez a helyes arány, ha tudjuk, hogy 400 000 katolikus jut a 113 millió japánra! A japánok megrendülve hallgatták azonban, hogy a pápa japán nyelven szólal meg és olvassa üzenetét. Először történt meg Japán történelmében, hogy idegen kimagasló személyiség japánul szólt volna hozzájuk. A rádió- és tévéállomások azonnal megszakították rendes, előrelátott programjukat, és négy napon át a japánok mást sem néztek és hallgattak, csak II. János Pál pápát. Soha eddig nem volt ember, aki jobban megnyerte volna tetszésüket, minta pápa. Az egész ország zokogott a megindulástól, amikor látták őt letérdelni Hirosimában. Minden vallási szertartást közvetítettek: 113 millió japán vett részt katolikus szentmisén életében először. Követték a papszentelés szertartását a tokiói székesegyházban, ahol 6000 pap és szerzetesnő szorongott. Közülük senki sem feltételezte, hogy a pápa látogatását ilyen nagy érdeklődés fogja kísérni. Japán első alkalommal tapasztalhatta meg, milyen a katolikus egyház. A pápa tágra nyitotta az egyház ablakait és ajtóit: mindenki beláthatott rajtuk."
Forrás:
Keresztény Szó 14. évf. 12. sz., 2003. December - EPA
(Megjegyzés: A 2003-ban közölt összeállítás a II. Vatikánum utóbbi időben nyilvánvalóvá vált hibáinak ismeretében olvasandó!)
Evangéliumi életpéldák mai köntösben
Avagy: Ahol az emberek megteszik a maguk részét a talentumokkal való „sáfárkodásban", Isten kiárasztja már e világon a „százszorosat"...
Jelen összeállítás nem lép fel a „teológiai" munka igényével. Nem is önnálló munka, csupán „kollázs", amely megrendítő lehet egyeseknek Advent idején, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy mindnyájunknak lesz miből „angyalfiát" teremteni a karácsonyfa alá...
Azért mégse kedvtelenedjünk el, hiszen szolgáló lelkek az angyalok, s jól végzik dolgukat. Ide irányulóan is, odaátra nézve is, ahol az angyali seregek vígan így énekelnek: „Dicsőség mennyben Istennek – Gloria in excelsis Deo". Aktuális ez a Keresztény Szót kiadó-nyomtató, megújulni látszó Gloriánkban is, amely egyházmegyéink tulajdonában levő vállakozás. Kedvcsináló tehát egyben a munkatársaknak, hogy az áldásosnak remélt új egyházi évben és naptári évben egyaránt bizalommal álljunk Isten előtt, mert a maga dícsőségére még a Gloriát is képes tündöklővé tenni, mint neki tetsző vállakozást. Mindeneken túl pedig egy sorozat indító része kíván lenni egy olyan témával kapcsolatban, amellyel mindennapi életvitelünkben lépten-nyomon találkozunk, mikro- és makroszinten egyaránt – gazdaság és keresztényi életvitel, s mindez együtt, mégpedig Istennek tetsző módon.
Keresztényi és gazdasági – két, sokak gondolatvilágában ellentmondó fogalom. Az esetek többségében azzal magyarázható, hogy általában is, de főleg a mi balkanizálódott tájainkon az emberségességnek, mint alapvető morális értéknek a hiányában kompromittálódott a gazdasági-vállalkozói szféra felől a hétköznapi emberhez eljutó hatások sokasága. Ebből azonban nem szükségszerű levonni azt a következtetést, hogy a gazdasági ténykedés mint olyan, illetve a vállalkozó, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett, a megváltásban újjáteremtett, egyszeri, megismételhetetlen, végtelen értékű személy eleve erkölcstelen alapokon állnak. Annyira nem, hogy a tevékenység és a tevékenykedő egyaránt egyenesen a „sokasodjatok és hajtsátok uralmatok alá a világot" isteni parancs végrehajtásának, illetve végrehajtóinak kategóriájába sorolhatóak, amennyiben bizonyos ismérveknek megfelelnek. A priori kijelentést tenni azonban stratégiai tévedés lenne, ami csökkentené az Isten által közölni akart igazságok meggyőző erejét. Ezért első részünkben közeli tájakon működő, illetve kortárs világegyházi gyakorlati példák felsorakoztatásával, a következő részben egy szentszéki jelentés bemutatása után gazdaság-teológiai elemekkel készítjük elő a harmadik részben levonandó azon következtetéseket, amelyek szükségesek a címkérdés megválaszolásához, valamint a belőlük adódó következmények megnevezéséhez.
Hazai és magyar
Alaphangolásként egy prófétikusan vállalt sanyarú anyagi helyzetben élő barátomhoz kötődő tapasztalatomról számolok be, amely a „mid van amit nem kaptál" megéléseként minősíthető: viszonylag magas teológiai tanulmányokkal rendelkező világiról lévén szó, alkalom adtán bizonyos szakirodalmat kerestem egy akkor aktuális témámhoz. Nyitogatva a témához kötődő könyveit, Ex Libris vagy a tulajdonára utaló bejegyzés helyett csupán azt találtam, hogy „X.Y. használatában". Rákérdeztem a beírás okára, mire kifejtette, hogy evangéliumi lelkülettel viszonyul minden ingóságához (ingatlanja nincs), mint amelyeket Istentől kapott használatra. Ebből egyenesen következik, hogy a használat módjáról az adományozó felé számadásra kötelezi magát. Ugyanígy mindnyájunknak az Úristen és az Egyház felé, ahonnan használatba kaptuk talentumainkat, hogy azokkal szolgáljunk, számadásra kell köteleznünk magunkat. A „rejtekbe" vonultság miatt marad neve a „hétköznapi szentek megélt teológiája" eseteiben oly gyakori ismeretlenségben.
Ugyanabban a baráti körben működik egy ugyanolyan hiteles, a „rejtekben és kifele" egyaránt tanúságot tevő példa, amely néhány kérdés megválaszolása erejéig közismertté lehet:
B.-D. A.: Szatmári Ferenc, azt tartják sokan a nagyváradi bazilikához tartozó ifjú házasok, a fiatalok, az idősek, a plébánia papjai közül, hogy a jó világi keresztény és a jó keresztény vállalkozó példaképét lehetne megmintázni rólad. Három leányotok van, feleségeddel mindketten épületgépész mérnökök vagytok. Mivel foglalkozol vállakozásodban?
Szatmári Ferenc: Hogy „a jó keresztény vállalkozó példaképét lehetne megmintázni" rólam, az talán túlzás, de mindenképpen próbálunk példásan élni a családommal. Válaszolva kérdésedre, hogy mivel foglalkozom vállalkozásaimban – mivel több is van –: vannak vállalkozásaim, amelyekben csak csendes társtulajdonos vagyok – ezekben voltaképpen csak az adminisztratív és a vezetési döntésekben veszek részt, itt pedig a keresztény elveknek az érvényességét mindig szem előtt tartom. Amúgy csak olyan vállalkozásokba társulok, amelyekben a többi társtulajdonos is szem előtt tartja a keresztény elveket. Amenyiben nem tudnám érvényesíteni a keresztény elveket, és valamelyik vállalkozás, amelyben társtulajdonos vagyok, egy olyan irányba kezdene haladni, amely nem egyezik elveimmel, úgy egészen bisztosan kiszállnék a vállalkozásbol, függetlenül attól, hogy milyen jól menő üzletről van szó.
Vannak vállalkozásaim, amelyekben aktívan részt veszek, itt a cégek igazgatásával foglalkozom. Ezek többnyire családi vállalkozások, így a fontos döntéseket együtt hozom a feleségemmel.
B.-D. A.: Hogyan értelmezed keresztény vállalkozói mivoltodat?
Szatmári: Először is katolikus keresztény vagyok. Minden egyéb csak utána. Ez az, ami meghatározza az egész létemet, legalábbis erre törekszem. Mindenek előtt Istent próbálom az első helyre tenni az életemben, és ez érvényes a vállalkozásaimra is. A vállalkozás csak eszköz, amely segít megélni keresztény életünket, de semmiképpen sem cél !
B.-D. A.: Hogyan érvényesül ez az általad vezetett vállalkozásban, gazdasági stratégia szintjén és a munkatársak irányába?
Szatmári: A cégeimben az alkalmazottakat (nincsenek sokan), amennyire lehetett, olyanok közül választottam, akik úgy gondolkoznak és élnek, mint én és családom. Minden esetben a kapcsolatunk több, mint munkáltató és munkás viszonya. Úgy próbálunk meglenni, mint egy nagy család. Megpróbálok odafigyelni mindenki reális igényeire. Természetesen a cégeink profit-orientáltak, de nem minden áron. Amikor tehetjük, karitatív tevékenységeket segítünk, illetve finanszírozunk.
B.-D. A.: Szerinted milyen hatásai vannak tevékenységednek a „világ felé", a világ pedig hogyan hat rátok?
Szatmári: Katolikus kereszténynek lenni azt jelenti, elsősorban megélni hitünket és tanúságot tenni a világban az Úrról. Ez érvényes az üzleti életre is. Számomra nincs különbség az üzleti, világi, vallási vagy családi élet között. Ez mind része az Életnek és mint olyan csak egyféleképpen tudom megélni. Az Úrral az első helyen.
Ez persze rányomja bélyegét az üzleti kapcsolataimra is. Sokszor egy-egy üzleti tárgyalás hitvallásá, illetve hitről való beszélgetéssé „fajul". A legtöbbször (tapasztalatom szerint) az „üzletemberi" álarc mögöt egy kereső ember lapul. Tanúságot tenni nem csak beszéddel, hanem tettekel, családunkkal és nem utolsó sorban vállalkozásunkkal is lehet. Ne feledjük, hogy a vállalkozás is munka, és mint ilyent meg lehet és meg is kell szentelni.
Persze mi is a „világban" élünk és a befolyása alatt vagyunk folytonosan, de meggyőződésem, hogy aki imádkozik és élő kapcsolatot ápol az Úrral, az mindig megtalálja a helyes utat és fel tudja ismerni a világban rejlő veszélyeket. Például sokszor jelennek meg üzleti lehetőségek, amelyek első látásra nagyon csábítóak, nagy haszonnal kecsegtetnek. De olyanokról, amelyek megvalosítása minden időmet igénybe vennék, megtanultam lemondani, vagy részben átadni másoknak.
B.-D. A.: Milyen személyes üzeneted van a keresztények felé, illetve azon vállakozók felé, akik keresztényeknek tartják magukat?
Szatmári: „Csak kétféle ember létezik – hívő és nem hívő. A hívő ember az első helyre teszi életében az Istent (élete minden területén), a nem hívő ember életében pedig nincs jelen Isten – vagy pedig az utolsó helyen áll." Ez volt az a mondat, amely megváltoztatta az életemet. Egy ferences szerzetestől hallotam, és nagyon elgondolkoztatott. Addig azt hittem, hogy hívő vagyok, mert elmegyek vasárnap és ünnepnapokon szentmisére és naponta elmondok valamilyen imát. De amikor ennek a mondatnak a következtében igazán a lelkem mélyére néztem és nem hazudtam többé magamnak, rájöttem, hogy igazábol hitetlen voltam. Istené volt az utolsó hely az életemben. Vettem a bátorságot és változtattam. A határidőnaplómat az Úrhoz igazítottam. ő került első helyre, és ígérete szerint minden megváltozott körülöttem. Sokkal „gazdagabb" lettem. Tulajdonképpen minden tekintetben, mind lelkileg, mind anyagilag.
Nekem nincs különösképpen üzenetem, hanem inkább javaslatom van. Vegye a bátorságot mindenki, vállalkozó és nem-vállalkozó egyaránt, mert bátorság kell hozzá, és vizsgálja meg őszintén az életét. Az idézett mondat alapján pedig döntse el, hogy hívő-e vagy sem. Amennyiben úgy találja majd, hogy nem az, legyen bátorsága változtatni gyökeresen az életén. „Hozza előre" az Urat az első helyre, mert csak úgy lehet bárki is hívő. Az Úr pedig azt akarja, hogy mindannyian hívők legyünk, hogy „életünk legyen, bőségben, meghozzá örök életünk".
Egyáltalán nem ritka az ilyen példa. Ezek sorában található a világegyházban igen ismert következő is. A két világháború között kezdődött az a folyamat, amely egy ferences papi hivatás célbaérésén keresztül egy egész ország jelenkori evangelizációs lehetőségeinek kivirágzásához vezetett. Mindehhez pedig valós, evangéliumi berendezkedésű vállalkozás működtetéséhez is szükség volt. A tudósítás magyar nyelven először az 1983-as Katolikus Kincses Kalendáriumban jelent meg, majd a nyíregyházi Örökségünk Kiadónál, Vaszkun György nyugdíjas görög katolikus pap kezdeményezéseként. Előszavában ezt írja:
"Drága Testvérem Krisztusban!…
E lapokon azt olvashatod, hogyan lesz a nyolc éves félárva kisfiúból szerzetes, majd fölszentelt áldozópap, miközben végigjárja és átszenvedi a második világháború általunk nem is sejtett borzalmait. Életveszély, rágalmazás, halálos ítélet egyfelől; tiszta küzdelem, mélységes hit és az Úristen kegyelmének bőséges kiáradása másfelől.
Bár a szerző a kis árva Karcsi - majd Gereon páter életrajzát írja le, a történet számunkra valójában az imádság hatalmas erejéről szól.
Egy egyszerű apáca állított imádkozó sereget a gyermek mellé, amikor édesanyját elveszítette, és a jóságos Isten meghallgatta szüntelen könyörgésüket. Szerencsétlen, bűnös, zaklatott, békétlen világunknak ma is imádkozó emberekre van szüksége!
Kérlek, ne tedd le olvasatlanul…! Olvasd el, rendülj meg, aztán imádkozz, imádkozz, imádkozz!"
A tokiói rongyszedő
Végre, megannyi nehézség ellenére megvalósulhatott Gereon atya kívánsága: misszionárius lehetett Japánban!
Egyik – gyermekekhez intézett – prédikációjában beszélte el kissé tréfásan, hogyan lett misszionárius:
„Mikor még kisfiú voltam, rendszeresen jártam ministrálni. Egyszer egy misszionárius fordult meg templomunkban, Japánról beszélt és arról, hogy milyen derék, buzgó gyerekek élnek Japánban. A szentmise után megkértem a misszionáriust, vigyen el Japánba.
– Kicsi vagy te még! - mondta barátságosan hozzám hajolva.
– Nem látja milyen nagy vagyok?! – méltatlankodtam.
– Ahhoz, hogy Japánba menj, még nem vagy elég nagy!
– Páter, én akkor is menni akarok!
– És az édesanyád mit fog ehhez szólni?
– Van otthon elég testvérem, nem fogok neki hiányozni.
A misszionárius ismét csuk elutasított, amire én keserves sírásra fakadtam. Megesett rajtam a szíve és ezt mondta:
– Ha nagyon erős az elhatározásod, imádkozz el naponta egy "Üdvözlégy"-et erre a szándékra, és eljutsz Japánba.
Megígértem, és meg is tartottam! Addig imádkoztam, míg végül 30 év után eljutottam Japánba."
P. Gereon 1954 januárjában indult repülőgépen Japán felé, január 25-én, pálfordulás napján érkezett meg Tokióba. Hó és jég borította a várost. Ritka látvány! P. Gereon tudta, hogy itt azért kell dolgoznia, hogy ezt a jeget átjárja az isteni kegyelem melege, a Szentlélek tüzének világossága…
A háromszázezres lakosú városrészben a plébánia (amelyet a ferencesek fuldai rendtartománya alapított 1953-ban) híveinek száma mindössze 100 volt…
P. Gereon a kimondottan szervező és térítő munka megkezdése előtt megismerkedett és összebarátkozott a rizs- és halárusokkal, és érdeklődött sorsuk iránt. Közben úgy élt, mint a legszegényebb japán ember. Hónapokig egy falat húst sem látott, kávét nem ivott, nem cigarettázott. Reggel 5 órakor kelt. Délelőtt látogatta a szegények kórházait és más betegeket. Délután fogta a kerékpárját és családokat látogatott. Néha 30-50 km-t is megtett. Naponta foglalkozott a gyermekekkel, egyéni oktatásban részesítette a keresztségre készülőket.
P. Gereon ezt követően hamar felfedezte, mennyi értéket tud kimenteni a gazdag házakból kikerülő szemétből, limlomból. Miután magas falú teherszállító autót szerzett, társaival hetente begyűjtötte a hulladék papírt, rongyot, üveget stb. A „szemétből" származó jövedelemből szegény sorsú fiatal tehetségek számára létrehozta a „Rongyszedő tanulmányi alapot", amelyből 12 fiúnak és lánynak nyújtott tanulási lehetőséget a tokiói egyetemeken. A hegyekben, a … plébániája özvegyei és árvái számára üdülőt rendezett be. S ki gondolná, hogy rongyszedésből még templomok építésének a költségeit is lehet fedezni. P. Goldmannak ez is sikerült. Már 1957-ben elkészült az az egyszerű, de tetszetős templom, amelyet Szent Erzsébet tiszteletére szenteltek. Három év múlva szűknek bizonyult. 1961 januárjában P. Gereon a következőket írta barátjának: „őszig nagy munkát kell még elvégezni: bővítenünk kell a templomot, mert vasárnaponként túl nagy a zsúfoltság és szinte mindenki dolgozik. A plébánia épülete sem elég nagy, igénytelenségünk ellenére. Jelenleg 25 ágytekercsem van. Minden éjszaka plébániánkon alszanak a fedél nélküli szegények, természetesen ingyen. Nem egyszer előfordul, hogy a csupasz földön alszom, mert valaki befektette gyermekét ágyamba. Minden szegény tudja a környéken, hogy nálunk ennivalót és szállást kaphat. Mi semmit sem szoktunk zárva tartani, mégsem hiányzik semmi."
A templombővítést a koldusszegény japán keresztények pénzéből kezdték meg. Volt, aki egy egész havi bérét is odaajándékozta. A tervet még abban az évben megvalósították és hozzáláttak egy új plébánia építéséhez.
P. Gereon 1961. július 5-i levelében már ezt írta: „Ha a Gondviselés szakadatlan segítségét nem éreznénk, régen abba kellett volna hagyni a munkálatokat. De nem csak az anyagi gondok terhét érezzük. A lelkiek messze túlszárnyalják ezeket. Nagyon szükségünk van az értünk mondott imákra. Számomra a legnagyobb halgaság ápítkezni, rohanni, kapkodni, s közben megfeledkezni az imádságról, a belső hűségről. Az anyagi gondok egyszer majd elmúlnak, de az imádságra akkor is szükségünk lesz. Különben a templom, a ház, amelyet építtettem, üresen fog állni…"
1964 Pünkösdjén P. Gereon ismét segélykérő felhívással fordult barátaihoz és támogatóihoz: „Azt hittem, hogy nem kell többé új kezdeményezéshe fognom. A tokiói bíboros kérésérc' mégis uíj terhet vállaltam, amely meghalad minden eddigit.
Rövidesen plébániámhoz csatolnak egy 6 km hosszú lakótelepet, amely… 200000 lelket számlál. Így kb. 500000 ember lelki szükségleteit kell hordoznom. Ha rögtön nem cslekszem, a most épülő városrész Isten nélkül marad…"
Mennybemenetel ünnepén írta alá P. Gereon az illetékesekkel a szerződést. A kedvezményes telekár mellett azt is rögzíteni kellett, hogy a hátralevő összeget augusztus végéig megtérítik. A szegény hívek, mint az ősegyházban, felajánlották tartalékaikat. De ez is csak töredéke volt a szükséges összegnek. Mégis megtörtént a nem remélt csoda. Befolyásos személyek támogatása nélkül, s anélkül, hogy felhívták volna a szélesebb tömegek figyelmét, az építkezés költségei hét hét alatt befolytak. Elégséges volt csupán egyetlen körlevél Gereon atya barátaihoz.
A sikert vezércikkekben, vastag címszavakkal méltatta a sajtó. A Neue Südpost 1964. szeptember 13-i számában ilyen cím alatt cikkezett: „Német rekord Tokióban az olimpia előtt". Idézzük az utolsó sorokat: „Szívből üdvözöljük P. Gereont, aki az első aranyat nyerte meg Németországnak! Az Isteni Gondviselés atlétái soha nem maradnak le a pályán. Bár olimpiájukat a tévé nem közvetítette, az adás vétele és a nyújtott teljesítmény kétszer olyan jó."
Annak ellenére, hogy Tokióban minden ezredik ember tartozik valamilyen keresztény közösséghez, P. Gereon olyan hírnévre tett szert, hogy a japán külügyminiszter személyesen mondott köszönetet szociális tevékenységéért. Egy ízben a japán televízió is beszámolt missziós munkájáról, s a többmilliós példányszámban megjelenő japán lapok sem hagyták szó nélkül…
Páter Gereon munkájának eredményét, ha csupán pénzben mérnénk fel, a következő kép mutatkozna: 1954. január 25-én, amikor megérkezett Japánba, mindössze 80 márka volt a zsebében. Azóta több mint 40 millió márkát költött el. Ezen 27 templomot épített, nem csak Japánban, hanem Indiában is; kórházakat, aggok otthonait, egyetemista-szállókat, szegények üdülő- és menedékotthonait létesítette... Mi ennek a titka? Íme a ferences válasza: „Sohasem kértem pénzt senkitől sem. Én csak az ima szükségességéről és erejéről beszéltem körútjaimon Európa-szerte, de különösen Németországban. Hogy a szükséges pénz mindig időben megérkezett, ez csak annak a jele, hogy ezrek és ezrek imája megelőzte. Még a protestánsok is imádkoznak munkámért. És a lengyelek? Vajon mi mást adhatnának ők, mint azt, ami a legértékesebb: imáikat!"
Tokió érseke is csodálatát fejezte ki nemrégen páter Gereon szociális tevékenységének eredményei iránt.
„Érsek úr – válaszolt a 67 éves ferences egykori tanítványának –, ez nagyon egyszerű: rendeljen minden papja mögé egész hadseregnyi imádkozó embert, és azok is ilyen nagy dolgokat fognak művelni."
„A kezdet nagyon nehéz volt – vallotta páter Gereon az egyik érdeklődő kérdésére. – Elrettentő szakadék választja el Japánban a nyomorgókat a milliomosoktól. A felebaráti szeretet itt teljesen ismeretlen fogalom. Mindazokat, akik azt gondolják, hogy a kereszténység hűtlen lett küldetéséhez Európában, arra hívom; töltsenek néhány hetet ebben a városnegyedben, s belátják, mi mindent adott a néhány évszázados kereszténység Európának."
P. Goldmann annak idején alig tanult meg 50-60 japán írásjelet, máris plébánosi kinevezést kapott Tokió külváros ba. Úgy élt, mint ahogyan a legszegényebb japánok élnek. Tudatában volt, hogy lehetetlen az Evangéliumot terjeszteni, ha nem igyekszik előbb javítani annak a háromszázezernyi lakosnak az életén, aki a plébániája területén él. A fiatalok egy csoportjával értékesíthető hulladékot kezdett gyűjteni: rongyot, papírt, üres konzervdobozokat, üvegeket.
„Több, mint 300 000 dollár értéket gyűjtöttünk be ily módon. Ez lette lehetővé, hogy igazi nagy templomot építhessünk a kicsiny kápolna helyébe. Előbb azonban a legszegényebb családoknak készítettünk szükséglakásokat..."
Sokan azt tartják, hogy páter Gereon népszerűségének köszönhető a sok-sok megtérés Japán fővárosában. ő azonban más véleményen van:
„Az itt töltött 28 év alatt 11000 érdeklődőt részesítettem hitoktatásban és mindössze 844 felnőttet kereszteltem meg közülük. Az arány tehát meglehetősen kicsi. Gondoljanak csak arra, hogy kivétel nélkül minden este tartottam előadást a számukra. Vannak olyanok, akik tíz év óta járnak hűségesen hitoktatásra anélkül, hogy egyetlen kérdést feltettek volna: beülnek a terembe, meghallgatják az előadást és elmennek. Megtörténik, hogy egy napon, sejtelmem sincs milyen indításból, egy-egy odajön hozzám, és azt mondja: Én hiszek, kereszteljen meg. Nagyon sok imára és időre van szükség egy új keresztény megszületéséhez. Japán rendkívül anyagias (materialista) ország, ahol az emberek rendszerint nem hisznek sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Dolgozni, dolgozni, és biztos alapot teremteni önmaguknak – ez tölti ki egész életüket. Mégis, azok a japánok, akiknek van bátorságuk kereszténnyé lenni, rendkívüli buzgósággal élik hitüket: befektetik egész életüket, egész lelküket. Ezek valóban készek akár meghalni hitükért..."
A befektetett munka szép aratásának a jele, hogy a ferences páter tanítványai közül több mint tízen papok lettek és vagy negyvenen szerzetesnők.
P. Goldmann sokoldalúságát és fáradhatatlanságát bizonyítja, hogy legújabban a szakrális zene intézetének megalakításán dolgozik Tokióban, amely az egyetlen ilyen intézet lesz Ázsiában.
„A II. vatikáni zsinat konstitúciója a liturgiáról arra ösztönöz, hogy minden országban megalakítsuk a vallásos zenét ápoló intézeteket, hogy az ország kultúrája és zenéje a világ minden tájáról beolvadhasson a liturgiába. Japánban nagyon kedvező terepre találhatunk, mert a japánokat a zene fanatikusainak mondhatnánk."
Az intézet zenei igazgatójává páter Gereon egy fiatal japán leányt tett meg, akit egykor ő maga keresztelt.
Az utóbbi hónapokban nagyon meglepte egy esemény P. Goldmannt (aki pedig hozzászokott „csodákat" látni): a pápa látogatása Japánban.
„Önök nem képesek elképzelni, mit művelt a Szentatya Japánban! Négy nap alatt megvalósította azt, amire mi, többiek, egy egész század alatt sem voltunk képesek. A japánok még ma sem tértek egészen magukhoz. Én sem! Tokióban a 12 televízióállomás közül egyet jelöltek ki arra, hogy közvetítse az eseményeket. Ez a helyes arány, ha tudjuk, hogy 400 000 katolikus jut a 113 millió japánra! A japánok megrendülve hallgatták azonban, hogy a pápa japán nyelven szólal meg és olvassa üzenetét. Először történt meg Japán történelmében, hogy idegen kimagasló személyiség japánul szólt volna hozzájuk. A rádió- és tévéállomások azonnal megszakították rendes, előrelátott programjukat, és négy napon át a japánok mást sem néztek és hallgattak, csak II. János Pál pápát. Soha eddig nem volt ember, aki jobban megnyerte volna tetszésüket, minta pápa. Az egész ország zokogott a megindulástól, amikor látták őt letérdelni Hirosimában. Minden vallási szertartást közvetítettek: 113 millió japán vett részt katolikus szentmisén életében először. Követték a papszentelés szertartását a tokiói székesegyházban, ahol 6000 pap és szerzetesnő szorongott. Közülük senki sem feltételezte, hogy a pápa látogatását ilyen nagy érdeklődés fogja kísérni. Japán első alkalommal tapasztalhatta meg, milyen a katolikus egyház. A pápa tágra nyitotta az egyház ablakait és ajtóit: mindenki beláthatott rajtuk."
Forrás:
Keresztény Szó 14. évf. 12. sz., 2003. December - EPA