A liberális feminizmus hátráltatja az egészséges kapcsolatokat
A 40. születésnapom előtti hónapokban, ezen a kijelentésen elmélkedve, azon kaptam magam, hogy eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Egyedülálló és gyermektelen voltam, és nem tudtam rájönni, hogyan történhetett ez meg. Lelkiismeretesen követtem a generációm nőtagjai számára kijelölt életutat. Egyetemre jártam és kitűnő eredményeim voltak; időt töltöttem azzal, hogy „megtaláljam önmagam” külföldi országokban; szakmai karriert indítottam és fárasztó munkaórákat dolgoztam a sikerért; kolosszális diákhiteleket fizettem vissza; nagyobb, kozmopolita városokba költöztem, hogy jobb lehetőségeket keressek; „dolgoztam” saját magamon.
Mindeközben azt hittem, hogy a többi – házasság, gyerekek, otthoni élet – majd a helyére kerül, ha eljön az ideje. Amikor mindez nem valósult meg, úgy éreztem, hogy teljesen elsodródtam.
Az életemből hiányoztak a felnőttkor mérföldkövei. Mivel sok barátom most a gyermekneveléssel volt elfoglalva, hiányzott a napi, szoros kapcsolat másokkal.
Nyomorúságomban készítettem egy rádiós dokumentumműsort. De akkoriban az egyetlen megoldásom az volt, hogy még agresszívebben követtem a több-szabadság-mindig-jobb mantrát, amivel felneveltek. Így hát leépítettem a vagyonomat, felforgattam az életemet, és ismét átköltöztem az ország másik részbe, a kaland homályos elképzeléseit kergetve.
Nem meglepő, hogy ez a megközelítés nem hozta meg a várt eredményeket. Nem voltam képes korrigálni, amíg a Lean Out: A Meditation on the Madness of Modern Life [Dőlj ki: Meditáció a modern élet őrületéről] című könyvemhez végzett kutatás során meglátogattam a tágabb családot Írországban, egy idősebb, közösségi társadalomban, és megfigyeltem, hogyan élnek ott a nők. Bár egyesek dolgoztak, mások nem, életük középpontjában a család és a közösség állt. A házastársak együtt maradtak, a férfiak és a nők jobban együttműködtek. Az általam ismert családok mindegyike legalább három gyermeket nevelt. A közelben élő, kiterjedt rokoni hálózat az étkezéstől és a gyermekgondozástól kezdve az érzelmi támogatásig mindent biztosított. Senki sem boldogult egyedül.
A depresszióm a megérkezésem napján elmúlt, és a torontói végtelen zárlatok alatti néhány sötét hónapot leszámítva azóta sem tért vissza.
Félreértettem, mire van szükségem az életben, amire mindannyiunknak szüksége van. És ennek a felismerésnek a nyomán más értékeket kezdtem el elfogadni, más döntéseket hoztam, és olyan életet kezdtem építeni, amely az autonómia helyett a kapcsolatra épül.
Ehhez el kellett utasítanom a liberális feminizmust.
Louise Perry The Case Against the Sexual Revolution (A szexuális forradalom elleni ügy) című, korszakalkotó könyvében a liberális feminizmust úgy definiálja, mint a feminizmus egy olyan változatát, amely az egyéni szabadság és az önmegvalósítás maximalizálására összpontosít, gyakran minden más kárára.
Tölts el néhány percet a neten, és rengeteg túlzó példát találsz erre az ethoszra – a karriert fetisizáló „női főnök” feminizmust, az öngondoskodás kultuszát, amely racionalizálja az énközpontú viselkedést, a férfiakat gúnyoló, lenéző vicceket, a házimunkát ellenző szónoklatokat, az anyaságot albatroszként ábrázoló mémeket, a szingli életet és a szólóutazást hirdető posztokat, és végtelen számú esszét arról, hogy a saját boldogságunk érdekében szakítsunk meg a hosszú ideje fennálló kapcsolatokat, a házasságoktól a barátságokig.
Ez a világnézet a nők jólétét a legszűkebb értelemben értelmezi, és azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a gazdasági elit női számára a legfontosabbak (gondoljunk csak a szakmai sikerre). A szociálliberalizmus többi részéhez hasonlóan a liberális feminizmus is intenzíven érdekelt az általa korlátozónak tekintett társadalmi normák szétzúzásában. Kevés hasznát veszi a családnak, a közösségnek, a hagyományoknak, a helynek vagy a hovatartozásnak. Vagy éppen a biológiának.
Ennek eredményeképpen a régi rendet, annak minden társadalmi és szexuális erkölcsével együtt, a nem kívánt következmények figyelembevétele nélkül elveti. Amelyek, mint most látjuk, a nők (és férfiak) széles körű magányosságát foglalják magukban.
Hagytuk, hogy a liberális feminizmus meggyőzzön bennünket arról, hogy a szoros, elkötelezett emberi kapcsolatokat – azok minden zűrzavaros dicsőségével együtt – elcseréljük az elméleti, súrlódásmentes szabadságra.
A liberális feminista ethosz, úgy vélem, jó magyarázatot ad arra a sokat-csodált-valóságra, hogy a nők boldogsága valójában csökkent az 1970-es évek óta, amikor a liberális feminista forradalom gyökeret vert. Ha azt hiszed, hogy a legfőbb célod az életben az, hogy önmagadat boldoggá tedd, akkor diszfunkcionális kapcsolatoknak teszed ki magad, és megfosztod magad az egymásra utaltság előnyeitől.
E tendencia kibontásához fordulhatunk a memoárok egyre növekvő műfajához, amelyeket kétségbeesett, középkorú nők írnak, akik egyedülállónak, gyermektelennek és elveszettnek találják magukat az életben. De ahelyett, hogy megkérdőjeleznék azt az ideológiát, amely oly sokunkat ilyen szörnyű helyzetbe sodort, ezek a szerzők a liberális feminizmus és a személyes szabadság mellett teszik le a voksukat, és minden energiájukat egyre szélsőségesebb szexuális törekvésekbe fektetik.
Úgy tűnik, eszükbe sem jut, hogy maga a keret a probléma.
Ebben a műfajban úttörőnek számít Emily Witt Future Sex: A New Kind of Free Love [Jövőbeli szerelem: A szabad szerelem új fajtája] könyve. A társadalmi normák zavarba ejtő hiányával és az új, szélsőséges szexuális szabadsággal szembesülve, amelyet a kultúra mindenkire rákényszerít – még azokra is, „akik soha nem akarták lerázni magukról a régi intézményeket, kivéve, ha szolidaritást vállalnak azokkal a barátaikkal, akik igen” – Witt bizarr módon úgy dönt, hogy még több társadalmi normát dönt szét.
Vonakodva indul útnak, eltiporva saját ösztönös kellemetlenségeit, valamint a hagyományosabb élet utáni vágyakozását, hogy kísérletezzen az orgazmus meditációval, a perverzióval, a szexpartikkal, a Burning Man kulturális mozgalommal és a poliamoriával.
Witt mélységesen lehangoló, 2022-es keltezésű, hosszú esszéje a The New Yorker számára a Feeld nevű randialkalmazásról sejtetni engedi, hová vezet mindez. „Az egyedülálló emberek számára az alkalmi szex nem egy felületes életmódválasztás, hanem egy komoly kísérlet arra, hogy boldogok legyenek egy adott valóságon belül” – írja, kiemelve a felszín alatt megbúvó mélységes ambivalenciát.
Egy másik ponton, a jobban ismert társkereső alkalmazásokra utalva Witt megjegyzi:
Folyamatosan fojtogató gender dinamikát tapasztaltam: Függetlenül attól, hogy milyen ember vagyok, valahogy a kétségbeesett üldöző szerepébe kényszerültem, aki megpróbálja elnyerni a megfoghatatlan és „érzelmileg elérhetetlen” férfi vonzalmát, és ez a dinamika zavarba ejtően újjáéledt egy olyan pillanatban, amikor annyi szexuális tevékenységet éltem át, amennyit életemben még soha.
Ugyanez az alapszintű elégedetlenség a modern párválasztás állapotával kapcsolatban – és ugyanez a kísérlet arra, hogy ezt a boldogtalanságot racionalizáljuk – olyan címekben is felbukkan, mint Aimée Lutkin The Lonely Hunter: How Our Search for Love is Broken [A magányos vadász: Hogyan törik meg a szerelem keresése] könyvében. Lutkin saját megoldása az elszigeteltségre az, hogy átköltözik Amerikán, kilép a komfortzónájából, és kísérleti szexuális kapcsolatokba kezd férfiakkal és nőkkel. Majd még inkább magáévá teszi a liberális feminizmus politikáját. De a könyv végére úgy tűnik, hogy mindez nem mozdította el érdemben Lutkin magányát.
Mégis, a liberális feminizmus összecsavarodott szurkolásának talán legmegdöbbentőbb ismétlése nem mástól származik, mint Nona Willis Aronowitz-tól, a néhai szexpozitív feminista Ellen Willis lányától, aki a Teen Vogue szexrovatának munkatársa.
A 2022-ben megjelent Bad Sex: Truth, Pleasure, and an Unfinished Revolution (Rossz szex: Igazság, élvezet és egy befejezetlen foradalom) című memoárja mélységesen önimádó kiruccanásnak bizonyul, amelyben a nő elmeséli, hogy elhagyott egy társas, egymást támogató házasságot, hogy a transzgresszív [normálist megkérdőjelező] szexen keresztül megvalósítsa önmagát. Az ilyen tiszta nárcizmus aztán valahogy politikai tettként jelenik meg. („A második hullámos feministák jól tudták, hogy a heteroszexuális románc a politikai tisztánlátás egyik fő akadálya” – gondolkodik el egy ponton).
A Bad Sex „forradalma” azonban abban merül ki, hogy Willis Aronowitz kockázatos szexbe bocsátkozik távoli idegenekkel – majd végtelenül sokat töpreng ezeken a találkozásokon. „A telefonom fotókönyvtárát kétértelmű szövegek képernyőfotói telítik, melyeket barátaimnak küldtem el, hogy ők is elmondhassák a véleményüket” – jegyzi meg Willis Aronowitz.
Miután az alkalmi szexben nem sikerült valódi kielégülést elérnie, a könyv azzal zárul, hogy Willis Aronowitz egy új, hosszútávú kapcsolatban él, bár nem monogámiában, elvégzi a mentális tornát, amely ahhoz szükséges, hogy ismét megduplázza a liberális feminizmust.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Kinek íródnak az olyan könyvek, mint a Bad Sex? Milyen célt szolgálnak? Kiknek szól ez a feminista politika?
Pontosan mi a felszabadító abban, hogy 60 órás munkaheteket dolgozunk a Zoomon – egyedül, aprócska társasházakban, melyeket alig engedhetünk meg magunknak a nagy, személytelen városokban -, aztán kijelentkezünk, hogy elviteles kaját együnk, és olyan randiapplikációkkal foglalkozzunk, amelyek a tényleges társaságot messze elérhetetlenül távol tartják? Milyen élet ez?
A közösséget az egyénre cseréltük, a mi-t az én-re. És ez nem tesz minket boldoggá. Sok nő számára ez gyakran elszigeteltséget, túlterheltséget, gazdasági bizonytalanságot és elidegenítő alkalmi szexet jelent. Hagytuk, hogy a liberális feminizmus meggyőzzön bennünket arról, hogy a szoros, elkötelezett emberi kapcsolatokat – azok minden zűrzavaros dicsőségét – lecseréljük az elméleti, súrlódásmentes szabadságra.
Az egyszerű tény az, hogy – ahogy Louise Perry állítja – létezik olyan dolog, hogy túl sok szabadság. Ha a nagyobb jó érdekében lemondunk némi autonómiáról – legyen szó barátságról, partnerségről, nagycsaládról vagy közösségről -, az személyesen is kifizetődő és kollektíven felemelő.
Törzsi múlttal rendelkező emberi lényekként a kölcsönös függőségre vagyunk beidegződve. Még a testünk kémiája is ilyen körülmények között működik a legjobban. A másokkal való törődés értelmet és célt ad. Ha csak magunkkal törődünk, az nyomorulttá tesz minket. Nekünk, embereknek szükségünk van az emberekre. És az, hogy szükségünk van az emberekre, azt jelenti, hogy nekik is szükségük van ránk. Ami azt jelenti, hogy minden intim kapcsolat bizonyos szintű áldozathozatalt követel.
De a liberális feminizmus ezeket az alapvető igazságokat az emberiségről – amelyek annyira nyilvánvalóak, hogy a korábbi generációkban nem is tűntek fel – úgy állította be, mintha valahogyan elnyomnák a nőket. Arra ösztönözte a nőket, hogy a közösségi életet eredendően kimerítőnek tekintsék, ezzel elvetve saját elszigeteltségünk, és így saját nyomorúságunk magvait.
Nem csoda, hogy a nők boldogtalanok. Bárki, aki így tekint a kapcsolatokra, katasztrófába sodorja magát.
Tara Henley Torontóban élő író és podcaster, a Lean Out című bestseller szerzője.
Forrás angol nyelven