Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély Írta: Michael Davis
Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély
Írta: Michael Davis
Az 1982. július 3-án, Rómában elhunyt Annibale Bugnini érseket a „The Times”-ban megjelent nekrológ a következő módon jellemezte: „A vatikáni diplomáciai szolgálat egyik legszokatlanabb alakja.” Túlzott szépítés lenne Bugnini érsek karrierjét egyszerűen csak a „szokatlan” jelzővel ellátni. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az egész katolikus erkölcs a római rítuson belül alapvetően a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus forradalom nyomán változott meg.
Amint azt Kenneth Baker SJ atya a „Homiletic and Pastoral Review” 1979. februári számának vezércikkében megjegyezte: „Az Egyházon belüli változások minden szinten elárasztottak bennünket, de a liturgikus forradalom az, ami mindannyiunkat bensőleg és közvetlenül is a leginkább érint.”
A teológiai szakértők részéről mindenfelől elhangzott már, hogy a zsinat után nem egy reformnak, hanem egy forradalomnak lehettünk tanúi. Egy evangélikus szociológus, Peter L. Berger professzor is kitart ezen véleménye mellett, amihez még hozzáteszi: „Ha egy olyan, velejéig gonosz szociológust választott volna az Egyház tanácsadóul, akinek egyetlen szándéka lerombolni a katolikus közösséget, az sem végezhetett volna jobb munkát.”
Dietrich von Hildebrand professzor még nyíltabban fejezte ki véleményét: „Való igaz, hogy ha C.S. Lewis ‘The Screwtape Letters’ című művéből választották volna ki az egyik gonoszt, hogy rombolja le a liturgiát, még ő sem tudta volna ezt a munkát jobban elvégezni.”
A legfőbb győzelem
Bugnini érsek, a liturgikus forradalom megvalósításának legbefolyásosabb alakja, 1974-ben így jellemezte ezt a forradalmat: „A katolikus Egyház legfőbb győzelme.”
Az érsek 1912-ben született az olaszországi Civitella de Lego-ban. 1936-ban szentelték fel a vincés misszionárius kongregációban. Szentelése után 10 évig plébániai munkát végzett, majd 1947-ben a liturgikus szaktanulmányok területén kezdett el tevékenykedni. 1948-ban a XII. Pius-féle „Liturgikus Reform Komisszió” titkára, 1956-ban a Szent Rítuskongregáció konzultora, majd 1957-ben a Lateráni Egyetemen a szent liturgia professzora lett.
1960-ban Bugnini atya olyan kinevezést kapott, amelynek segítségével meghatározó módon befolyásolhatta a katolikus liturgia jövőjét: a II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Előkészítő Bizottságának titkára lett. O lett az előkészítő tervezet megfogalmazásának mozgatórugója, azé a tervezeté, amelyet később a zsinati atyáknak kellett megvitatniuk. A dokumentumot, amelyet a későbbi érsek csodálói csak „Bugnini-tervezetnek” neveztek, a Liturgikus Előkészítő Bizottság 1962. január 13-án egy plenáris ülésén fogadott el.
A liturgikus konstitúció, amit később a zsinati atyák megszavaztak, lényegében azonos volt azzal a tervezettel, amelyet Bugnini atya megszavaztatott az Előkészítő Bizottsággal, annak elnöke, Gaetano Cicogani bíboros elég komoly kifogásai ellenére is.
Az első száműzetés
Pár héttel Bugnini atya diadala után minden rajongója megdöbbent, amikor Bugninit látható sietséggel felmentették professzori állásából a Lateráni Egyetemen, ill. a Liturgikus Bizottságban betöltött titkári állásából. Halála után kiadott „La Riforma Liturgica” című könyvében az érsek Arcadio Larraona bíborost vádolja ezen események miatt, és azokat igazságtalannak és homályos állításokra alapozottaknak vallja. „P. Bugnini atya száműzetése” – így kommentálja ő ezt az eseményt.
Egy olyan befolyásos személy, mint Bugnini atya elbocsátása nem történhetett a pápa, XXIII. János beleegyezése nélkül. Az okok soha nem derültek ki, de súlyosak kellettek, hogy legyenek. Bugnini atya volt az egyetlen az Előkészítő Bizottság titkárai között, aki nem lett egyúttal a Zsinati Bizottságnak is titkára. Lercaro és Bea bíborosok közbenjártak ugyan Bugnini-ért, de sikertelenül.
A liturgikus konstitúció, amely nagyjából a Bugnini-tervezetet követte, tele volt általánosított és sokszor kétértelmű kifejezésekkel. Azok, akiknek értelmezniük kellett a szöveget, biztosak lehettek, hogy nyugodtan beleolvashatják saját elképzeléseiket a zsinati szövegekbe. Heenan bíboros (Westminster) megemlíti életrajzában (A Crown of Thorns), hogy a zsinati atyák csak az általános elveket tudták megvitatni: „A későbbi változások sokkal radikálisabbak voltak azoknál, mint amik XXIII. János pápa vagy a liturgikus dekrétumot megszavazó püspökök szándékában álltak. A pápa beszéde, amit az első ülésszak végén mondott, világosan mutatja, hogy sejtelme sem volt arról, amit a liturgikus szakértők terveztek.” Heenan bíboros ennél világosabban nem is beszélhetett volna.
A szakértők (periti), akik a szöveget megfogalmazták, oly módon akarták felhasználni az általuk alkotott kétértelmű kifejezéseket, amiről a pápának és a püspököknek fogalmuk sem volt. Az angol bíboros figyelmeztette a zsinati atyákat, hogy a szakértők olyan szöveget alkottak, amit „mind ortodox, mind pedig modernista értelemben is lehet értelmezni”. Bevallotta, hogy aggodalom tölti el a szakértőkkel kapcsolatban, és attól fél, hogy megszerzik majd a hatalmat a szöveg értelmezéséhez. „Isten óvjon attól, hogy ez bekövetkezzék!” – kiáltott fel – és mégis bekövetkezett.
1966. június 26-án a „The Tablet” azon öt komisszió felállításáról számolt be, amelyeknek a zsinati dekrétumokat kellett értelmezniük és kivitelezniük. A beszámoló azt is megemlítette, hogy a komissziók „tagjainak döntő többségét a zsinati szakértők közül nevezték ki”.
A szent liturgiáról szóló konstitúció volt az első, amit a zsinati atyák jóváhagytak (1963. december 4-én), míg a komissziót, amelynek alkalmaznia kellett azt, 1964-ben állították fel.
Diadalmas visszatérés
VI. Pál pápa egy olyan döntést hozott, amit nagyon nehéz megérteni. A kulcsfontosságú titkári posztra azt a személyt nevezte ki, akit elődje, XXIII. János pápa, ugyanabból a tisztségből menesztett: Annibale Bugnini atyát. Ezzel Bugnini egyedülálló hatalomra tett szert: úgy értelmezhette a Liturgikus Konstitúciót, ahogyan azt eredetileg is szerette volna, amikor annak szövegét megalkotta.
Elméletileg a Liturgikus Tanács (Consilium) csak tanácsadó testület volt, és az általa javasolt reformokat az illetékes római Kongregációnak kellett volna jóváhagynia. 1969. május 8-án kelt Sacrum Rituum Congregatio apostoli konstitúciójával VI. Pál pápa megszüntette a Liturgikus Tanács független létét, és az Istentiszteleti Kongregáció részévé tette. Bugnini atya pedig a Szent Kongregáció titkára lett, amivel még több hatalomhoz jutott. A legjobb pozícióban volt ahhoz, hogy megerősítse és kiterjessze azt a forradalmat, amelynek elejétől fogva o volt a mozgatója. A Tanács és a Kongregáció névleges fejei jöttek és mentek (Lercaro, Gut, Tabera, Knox), de Bugnini atya mindig a helyén maradt. Szolgálatai jutalmául 1972-ben püspökké szentelték és címzetes érsekké nevezték ki.
A második száműzetés
1974-ben eldicsekedhetett azóta híressé vált szavaival: a liturgikus reform a „katolikus Egyház legnagyobb hódítása” lett. Ugyanabban az évben azt is kihirdette, hogy az általa irányított liturgikus reform hamarosan utolsó stádiumába ér: „A liturgia római formájának adaptálása, ‘beletestesülése’ az egyes helyi egyházak gyakorlatába és mentalitásába.” Indiában ez a „beletestesülés” odáig fajult, hogy sokhelyütt a szentmise jobban hasonlított a hindu rítusokra, mint a katolikus áldozatra.
Aztán 1975-ben, amikor hatalma tetőfokára hágott, Bugnini érseket rövid úton menesztették hivatalából a világ liberális katolikusainak megdöbbent elkeseredése mellett. Nemcsak őt menesztették, hanem egyúttal az egész kongregációt, amit gyakorlatilag ő vezetett, egybeolvasztották a Szentségi Kongregációval.
Desmonde O’Grady 1972. augusztus 30-án, a „The Tablet”-ben megjelent cikkében megfogalmazta a liberálisok érzését: „Annibale Bugnini érsek, aki a megszüntetett Istentiszteleti Kongregáció titkáraként a liturgikus reform kulcsfigurája volt, nem lett tagja az új kongregációnak. Sőt, hosszú évekre visszanyúló tapasztalata ellenére, még csak a véleményét sem kérték ki az új kongregációval kapcsolatban. Éppen Fiuggi-ban töltötte szabadságát, amikor értesült az új kongregáció létrejöttéről. Az a kapkodás, amivel mindezt megvalósították, nem sok jót ígér a Bugnini-vonalnak a liturgikus reformok terén. Mons. Bugnini megtervezte a következő tíz év munkáját: a helyi szokások beépítését a liturgiába. Ő testesítette meg a zsinatutáni liturgikus reform folytonosságát.”
A L’Osservatore Romano 1976. január 15-i számában megjelent a hír: Annibale Bugnini érseket iráni pro-nunciussá nevezték ki. Ez volt az érsek második és egyben végleges száműzetése.
Összeesküvő vagy áldozat?
Hamarosan olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a pápa azért száműzte az érseket Iránba, mert bebizonyosodott róla, hogy szabadkőműves. Ezt a vádat Tito Casini, Olaszország egyik vezető katolikus írója a nyilvánosság előtt is megfogalmazta 1976 áprilisában. A vádat több újság is megismételte, és ahogy teltek a hónapok, és a Vatikán egyszer sem cáfolta meg, az egyre nagyobb hitelességet nyert.
A „Pope John’s Council”
Mivel a fenti állításnak feltétlenül a végére akartam járni, alaposan megvizsgáltam a tényeket, és mindazt, amit találtam, közzétettem a „Pope John’s Council” című könyvemben, különösen is annak 26. fejezetében („Pope Paul’s New Mass”). Ugyanitt minden, a témához szükséges dokumentumot is megtalálhat az olvasó. Minderre Bugnini érsek éles támadó levéllel válaszolt a „Homiletic and Pastoral Review” májusi számában, azt írva, hogy én egyszerűen megrágalmaztam őt, és hogy a társaim is mind hivatásos rágalmazók.
Az érsek támadása meglepett, hiszen könyvemben nem állítottam mást, mint amit maga az érsek is leírt „La Riforma Liturgica” című könyvében. Soha nem állítottam, hogy bizonyítékaim lennének Bugnini érsek szabadkőműves voltára nézve. Azt írtam, hogy VI. Pál pápa azért bocsátotta őt el, mert úgy hitte, hogy Bugnini szabadkőműves. Ez pedig lényeges különbség. Mert ez azt jelenti, hogy lehet, hogy mindez nem volt igaz, és a pápát egyszerűen becsapták.
A dosszié
De mi is történet valójában? Egy igen ismert római pap egy olyan dokumentum birtokába jutott, amely szerinte világos bizonyíték volt arra, hogy Bugnini szabadkőműves. Ezt a dokumentumot a fent említett pap egy bíboroson keresztül eljuttatta a pápához, azzal az üzenettel, hogy ha a Szentatya nem lép valamit, ő kénytelen lesz lelkiismereti okok miatt publikálni azt. Ekkor történt, hogy a pápa gyakorlatilag száműzte az érseket.
A „La Riforma Liturgica” című könyvében Mons. Bugnini azt írja, hogy sohasem tudta meg egész biztosan, hogy a pápa miért szánta rá magát egy ilyen drasztikus és váratlan lépésre, annak ellenére, hogy „érthetően igen sok ajtón kopogtattam, minden szinten, amikor ez az aggasztó esemény bekövetkezett”. Azt megtudta, hogy „egy magas rangú bíboros, aki egyáltalán nem volt elragadtatva a liturgikus reformtól, elárulta, hogy létezik egy dosszié, amit ő maga látott is a pápa íróasztalán (talán ő maga tette oda), és amely bizonyítékokkal támasztotta alá a Mons. Bugnini és a szabadkőművesség közötti kapcsolatok meglétét”. Én is csak ezt írtam le a könyvemben, semmi többet. Csupán a tényeket. Megismétlem, tehát: VI. Pál pápa azért bocsátotta el Bugnini érseket, mert úgy hitte, hogy szabadkőműves.
A különböző híresztelések
A kérdés ezek után az, hogy Bugnini érsek összeesküvő volt, vagy csak egy összeesküvés áldozata? O maga szilárdan meg volt róla győződve, hogy egy összeesküvés áldozata lett, amit e szavai igazolnak: „A beszámolót a legnagyobb diszkrécióval kezelték, de a kúriában már keringtek a híresztelések. Abszurd állítás volt, veszedelmes becsületsértés. Azért, hogy megtámadhassák a liturgikus reform tisztaságát, morális szempontból be akarták feketíteni a reform titkárát.”
Bugnini érsek 1975. október 22-én levelet írt a pápának, amelyben tagadott bármilyen kapcsolatot is a szabadkőművességgel, illetve tagadta, hogy ismerné annak természetét vagy céljait. A pápa nem válaszolt. Ez elég sokatmondó, ha figyelembe vesszük, hogy 1964 óta milyen szoros és gyakori volt közöttük az „együttműködés”. Hogy VI. Pál pápa személyesen milyen nagyra becsülte az érseket, az a tény is bizonyítja, hogy a XXIII. János pápa alatt Bugninit sújtó intézkedések ellenére, őt nevezte ki előbb a Consilium, majd az Istentiszteleti Kongregáció titkárává.
A tények
Az is sokatmondó, hogy a Vatikán soha nem mondott semmit arról, miért is mozdította el hivatalából az érseket, annak ellenére sem, hogy Bugnini elmozdítása nagy port kavart. Sőt, az érseknek a szabadkőművességgel való állítólagos kapcsolatait sem cáfolta soha a Szentszék. Ha ilyen kapcsolatok nem léteztek volna, elég szégyenletes lenne a Szentszék részéről, hogy a felmentéssel kapcsolatban lábra kelt híreszteléseket nem cáfolta meg egyetlen szóval sem, megvédve ez által az érsek becsületét.
Kapcsolatba léptem azzal a pappal, aki eljutatta a „Bugnini-dossziét” a pápa asztalára, és kértem, hogy tegye nyilvánossá a dokumentumot. Ezt válaszolta: „Nagyon sajnálom, hogy nem tehetek eleget a kérésének. A titok, amely a feljelentést övezi (és amelynek következtében Mons. Bugnininek mennie kellett) szigorúan bizalmas titok, és annak is kell maradnia. Sok oka van ennek. A tény, hogy az említett monsignore-t azonnal felmentették hivatalából, legyen elég. Ugyanis ez azt tanúsítja, hogy a bizonyítékok egyértelműek voltak.”
Én személy szerint nagyon sajnálom, hogy Bugnini érsek esetleges szabadkőműves kapcsolatairól egyáltalán beszélni kezdtek, ugyanis ez elvonja a figyelmet a liturgikus forradalomról. A legfontosabb kérdés nem az, hogy Bugnini szabadkőműves volt-e vagy sem, hanem, hogy a szentmise, ahogyan azt ma bemutatják a templomokban, hatékonyabban emeli-e fel a hívek értelmét és szívét Istenhez, mint a zsinat előtti rítus vagy sem? A régi rítusú szentmise, Faber atya szavaival élve „a legszebb dolog az egek innenső oldalán”. Már maga a gondolat is, hogy ezt a szentmisét a huszadik század embere valami jobbal helyettesítheti, egyszerűen nevetséges – ahogyan arra Dietrich von Hildebrand is rámutat.
Lerombolt liturgia
A római rítus liturgikus öröksége egész nyugati civilizációnk legdrágább kincse, olyan valami, amit meg kell óvnunk és át kell adnunk a következő nemzedékeknek. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója ezt mondja: „Végül a hagyományhoz híven a Szentséges Zsinat kijelenti, hogy az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben részesíti; azt akarja, hogy ezek a szertartások a jövőben is megmaradjanak és mindenképpen ápolják is őket.”
A következő kérdés tehát így hangzik: Mennyire tettek eleget a II. Vatikáni Zsinat ezen kérésének? A legtömörebb választ P. Joseph Gelineau SJ zsinati szakértő, a zsinat utáni liturgikus forradalom egyik elkötelezett híve adja meg, aki a „Demain la liturgie” című könyvében ezt írja: „Az igazat megvallva, az új rítus a misének egy, az előzőtől eltérő liturgiája. Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a római rítus, ahogyan azt korábban ismertük, nem létezik többé. Leromboltatott.”
Ezek után még Bugnini érseknek is nehézséget okozna annak megmagyarázása, hogyan lehet valamit egyszerre megóvni és ápolni, és ugyanakkor lerombolni is.
(A cikk a www.katolikus-traditio.hu dokumentumai között jelent meg magyarul.)
Forrás: katolikus-honlap/Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély
Írta: Michael Davis
Az 1982. július 3-án, Rómában elhunyt Annibale Bugnini érseket a „The Times”-ban megjelent nekrológ a következő módon jellemezte: „A vatikáni diplomáciai szolgálat egyik legszokatlanabb alakja.” Túlzott szépítés lenne Bugnini érsek karrierjét egyszerűen csak a „szokatlan” jelzővel ellátni. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az egész katolikus erkölcs a római rítuson belül alapvetően a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus forradalom nyomán változott meg.
Amint azt Kenneth Baker SJ atya a „Homiletic and Pastoral Review” 1979. februári számának vezércikkében megjegyezte: „Az Egyházon belüli változások minden szinten elárasztottak bennünket, de a liturgikus forradalom az, ami mindannyiunkat bensőleg és közvetlenül is a leginkább érint.”
A teológiai szakértők részéről mindenfelől elhangzott már, hogy a zsinat után nem egy reformnak, hanem egy forradalomnak lehettünk tanúi. Egy evangélikus szociológus, Peter L. Berger professzor is kitart ezen véleménye mellett, amihez még hozzáteszi: „Ha egy olyan, velejéig gonosz szociológust választott volna az Egyház tanácsadóul, akinek egyetlen szándéka lerombolni a katolikus közösséget, az sem végezhetett volna jobb munkát.”
Dietrich von Hildebrand professzor még nyíltabban fejezte ki véleményét: „Való igaz, hogy ha C.S. Lewis ‘The Screwtape Letters’ című művéből választották volna ki az egyik gonoszt, hogy rombolja le a liturgiát, még ő sem tudta volna ezt a munkát jobban elvégezni.”
A legfőbb győzelem
Bugnini érsek, a liturgikus forradalom megvalósításának legbefolyásosabb alakja, 1974-ben így jellemezte ezt a forradalmat: „A katolikus Egyház legfőbb győzelme.”
Az érsek 1912-ben született az olaszországi Civitella de Lego-ban. 1936-ban szentelték fel a vincés misszionárius kongregációban. Szentelése után 10 évig plébániai munkát végzett, majd 1947-ben a liturgikus szaktanulmányok területén kezdett el tevékenykedni. 1948-ban a XII. Pius-féle „Liturgikus Reform Komisszió” titkára, 1956-ban a Szent Rítuskongregáció konzultora, majd 1957-ben a Lateráni Egyetemen a szent liturgia professzora lett.
1960-ban Bugnini atya olyan kinevezést kapott, amelynek segítségével meghatározó módon befolyásolhatta a katolikus liturgia jövőjét: a II. Vatikáni Zsinat Liturgikus Előkészítő Bizottságának titkára lett. O lett az előkészítő tervezet megfogalmazásának mozgatórugója, azé a tervezeté, amelyet később a zsinati atyáknak kellett megvitatniuk. A dokumentumot, amelyet a későbbi érsek csodálói csak „Bugnini-tervezetnek” neveztek, a Liturgikus Előkészítő Bizottság 1962. január 13-án egy plenáris ülésén fogadott el.
A liturgikus konstitúció, amit később a zsinati atyák megszavaztak, lényegében azonos volt azzal a tervezettel, amelyet Bugnini atya megszavaztatott az Előkészítő Bizottsággal, annak elnöke, Gaetano Cicogani bíboros elég komoly kifogásai ellenére is.
Az első száműzetés
Pár héttel Bugnini atya diadala után minden rajongója megdöbbent, amikor Bugninit látható sietséggel felmentették professzori állásából a Lateráni Egyetemen, ill. a Liturgikus Bizottságban betöltött titkári állásából. Halála után kiadott „La Riforma Liturgica” című könyvében az érsek Arcadio Larraona bíborost vádolja ezen események miatt, és azokat igazságtalannak és homályos állításokra alapozottaknak vallja. „P. Bugnini atya száműzetése” – így kommentálja ő ezt az eseményt.
Egy olyan befolyásos személy, mint Bugnini atya elbocsátása nem történhetett a pápa, XXIII. János beleegyezése nélkül. Az okok soha nem derültek ki, de súlyosak kellettek, hogy legyenek. Bugnini atya volt az egyetlen az Előkészítő Bizottság titkárai között, aki nem lett egyúttal a Zsinati Bizottságnak is titkára. Lercaro és Bea bíborosok közbenjártak ugyan Bugnini-ért, de sikertelenül.
A liturgikus konstitúció, amely nagyjából a Bugnini-tervezetet követte, tele volt általánosított és sokszor kétértelmű kifejezésekkel. Azok, akiknek értelmezniük kellett a szöveget, biztosak lehettek, hogy nyugodtan beleolvashatják saját elképzeléseiket a zsinati szövegekbe. Heenan bíboros (Westminster) megemlíti életrajzában (A Crown of Thorns), hogy a zsinati atyák csak az általános elveket tudták megvitatni: „A későbbi változások sokkal radikálisabbak voltak azoknál, mint amik XXIII. János pápa vagy a liturgikus dekrétumot megszavazó püspökök szándékában álltak. A pápa beszéde, amit az első ülésszak végén mondott, világosan mutatja, hogy sejtelme sem volt arról, amit a liturgikus szakértők terveztek.” Heenan bíboros ennél világosabban nem is beszélhetett volna.
A szakértők (periti), akik a szöveget megfogalmazták, oly módon akarták felhasználni az általuk alkotott kétértelmű kifejezéseket, amiről a pápának és a püspököknek fogalmuk sem volt. Az angol bíboros figyelmeztette a zsinati atyákat, hogy a szakértők olyan szöveget alkottak, amit „mind ortodox, mind pedig modernista értelemben is lehet értelmezni”. Bevallotta, hogy aggodalom tölti el a szakértőkkel kapcsolatban, és attól fél, hogy megszerzik majd a hatalmat a szöveg értelmezéséhez. „Isten óvjon attól, hogy ez bekövetkezzék!” – kiáltott fel – és mégis bekövetkezett.
1966. június 26-án a „The Tablet” azon öt komisszió felállításáról számolt be, amelyeknek a zsinati dekrétumokat kellett értelmezniük és kivitelezniük. A beszámoló azt is megemlítette, hogy a komissziók „tagjainak döntő többségét a zsinati szakértők közül nevezték ki”.
A szent liturgiáról szóló konstitúció volt az első, amit a zsinati atyák jóváhagytak (1963. december 4-én), míg a komissziót, amelynek alkalmaznia kellett azt, 1964-ben állították fel.
Diadalmas visszatérés
VI. Pál pápa egy olyan döntést hozott, amit nagyon nehéz megérteni. A kulcsfontosságú titkári posztra azt a személyt nevezte ki, akit elődje, XXIII. János pápa, ugyanabból a tisztségből menesztett: Annibale Bugnini atyát. Ezzel Bugnini egyedülálló hatalomra tett szert: úgy értelmezhette a Liturgikus Konstitúciót, ahogyan azt eredetileg is szerette volna, amikor annak szövegét megalkotta.
Elméletileg a Liturgikus Tanács (Consilium) csak tanácsadó testület volt, és az általa javasolt reformokat az illetékes római Kongregációnak kellett volna jóváhagynia. 1969. május 8-án kelt Sacrum Rituum Congregatio apostoli konstitúciójával VI. Pál pápa megszüntette a Liturgikus Tanács független létét, és az Istentiszteleti Kongregáció részévé tette. Bugnini atya pedig a Szent Kongregáció titkára lett, amivel még több hatalomhoz jutott. A legjobb pozícióban volt ahhoz, hogy megerősítse és kiterjessze azt a forradalmat, amelynek elejétől fogva o volt a mozgatója. A Tanács és a Kongregáció névleges fejei jöttek és mentek (Lercaro, Gut, Tabera, Knox), de Bugnini atya mindig a helyén maradt. Szolgálatai jutalmául 1972-ben püspökké szentelték és címzetes érsekké nevezték ki.
A második száműzetés
1974-ben eldicsekedhetett azóta híressé vált szavaival: a liturgikus reform a „katolikus Egyház legnagyobb hódítása” lett. Ugyanabban az évben azt is kihirdette, hogy az általa irányított liturgikus reform hamarosan utolsó stádiumába ér: „A liturgia római formájának adaptálása, ‘beletestesülése’ az egyes helyi egyházak gyakorlatába és mentalitásába.” Indiában ez a „beletestesülés” odáig fajult, hogy sokhelyütt a szentmise jobban hasonlított a hindu rítusokra, mint a katolikus áldozatra.
Aztán 1975-ben, amikor hatalma tetőfokára hágott, Bugnini érseket rövid úton menesztették hivatalából a világ liberális katolikusainak megdöbbent elkeseredése mellett. Nemcsak őt menesztették, hanem egyúttal az egész kongregációt, amit gyakorlatilag ő vezetett, egybeolvasztották a Szentségi Kongregációval.
Desmonde O’Grady 1972. augusztus 30-án, a „The Tablet”-ben megjelent cikkében megfogalmazta a liberálisok érzését: „Annibale Bugnini érsek, aki a megszüntetett Istentiszteleti Kongregáció titkáraként a liturgikus reform kulcsfigurája volt, nem lett tagja az új kongregációnak. Sőt, hosszú évekre visszanyúló tapasztalata ellenére, még csak a véleményét sem kérték ki az új kongregációval kapcsolatban. Éppen Fiuggi-ban töltötte szabadságát, amikor értesült az új kongregáció létrejöttéről. Az a kapkodás, amivel mindezt megvalósították, nem sok jót ígér a Bugnini-vonalnak a liturgikus reformok terén. Mons. Bugnini megtervezte a következő tíz év munkáját: a helyi szokások beépítését a liturgiába. Ő testesítette meg a zsinatutáni liturgikus reform folytonosságát.”
A L’Osservatore Romano 1976. január 15-i számában megjelent a hír: Annibale Bugnini érseket iráni pro-nunciussá nevezték ki. Ez volt az érsek második és egyben végleges száműzetése.
Összeesküvő vagy áldozat?
Hamarosan olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a pápa azért száműzte az érseket Iránba, mert bebizonyosodott róla, hogy szabadkőműves. Ezt a vádat Tito Casini, Olaszország egyik vezető katolikus írója a nyilvánosság előtt is megfogalmazta 1976 áprilisában. A vádat több újság is megismételte, és ahogy teltek a hónapok, és a Vatikán egyszer sem cáfolta meg, az egyre nagyobb hitelességet nyert.
A „Pope John’s Council”
Mivel a fenti állításnak feltétlenül a végére akartam járni, alaposan megvizsgáltam a tényeket, és mindazt, amit találtam, közzétettem a „Pope John’s Council” című könyvemben, különösen is annak 26. fejezetében („Pope Paul’s New Mass”). Ugyanitt minden, a témához szükséges dokumentumot is megtalálhat az olvasó. Minderre Bugnini érsek éles támadó levéllel válaszolt a „Homiletic and Pastoral Review” májusi számában, azt írva, hogy én egyszerűen megrágalmaztam őt, és hogy a társaim is mind hivatásos rágalmazók.
Az érsek támadása meglepett, hiszen könyvemben nem állítottam mást, mint amit maga az érsek is leírt „La Riforma Liturgica” című könyvében. Soha nem állítottam, hogy bizonyítékaim lennének Bugnini érsek szabadkőműves voltára nézve. Azt írtam, hogy VI. Pál pápa azért bocsátotta őt el, mert úgy hitte, hogy Bugnini szabadkőműves. Ez pedig lényeges különbség. Mert ez azt jelenti, hogy lehet, hogy mindez nem volt igaz, és a pápát egyszerűen becsapták.
A dosszié
De mi is történet valójában? Egy igen ismert római pap egy olyan dokumentum birtokába jutott, amely szerinte világos bizonyíték volt arra, hogy Bugnini szabadkőműves. Ezt a dokumentumot a fent említett pap egy bíboroson keresztül eljuttatta a pápához, azzal az üzenettel, hogy ha a Szentatya nem lép valamit, ő kénytelen lesz lelkiismereti okok miatt publikálni azt. Ekkor történt, hogy a pápa gyakorlatilag száműzte az érseket.
A „La Riforma Liturgica” című könyvében Mons. Bugnini azt írja, hogy sohasem tudta meg egész biztosan, hogy a pápa miért szánta rá magát egy ilyen drasztikus és váratlan lépésre, annak ellenére, hogy „érthetően igen sok ajtón kopogtattam, minden szinten, amikor ez az aggasztó esemény bekövetkezett”. Azt megtudta, hogy „egy magas rangú bíboros, aki egyáltalán nem volt elragadtatva a liturgikus reformtól, elárulta, hogy létezik egy dosszié, amit ő maga látott is a pápa íróasztalán (talán ő maga tette oda), és amely bizonyítékokkal támasztotta alá a Mons. Bugnini és a szabadkőművesség közötti kapcsolatok meglétét”. Én is csak ezt írtam le a könyvemben, semmi többet. Csupán a tényeket. Megismétlem, tehát: VI. Pál pápa azért bocsátotta el Bugnini érseket, mert úgy hitte, hogy szabadkőműves.
A különböző híresztelések
A kérdés ezek után az, hogy Bugnini érsek összeesküvő volt, vagy csak egy összeesküvés áldozata? O maga szilárdan meg volt róla győződve, hogy egy összeesküvés áldozata lett, amit e szavai igazolnak: „A beszámolót a legnagyobb diszkrécióval kezelték, de a kúriában már keringtek a híresztelések. Abszurd állítás volt, veszedelmes becsületsértés. Azért, hogy megtámadhassák a liturgikus reform tisztaságát, morális szempontból be akarták feketíteni a reform titkárát.”
Bugnini érsek 1975. október 22-én levelet írt a pápának, amelyben tagadott bármilyen kapcsolatot is a szabadkőművességgel, illetve tagadta, hogy ismerné annak természetét vagy céljait. A pápa nem válaszolt. Ez elég sokatmondó, ha figyelembe vesszük, hogy 1964 óta milyen szoros és gyakori volt közöttük az „együttműködés”. Hogy VI. Pál pápa személyesen milyen nagyra becsülte az érseket, az a tény is bizonyítja, hogy a XXIII. János pápa alatt Bugninit sújtó intézkedések ellenére, őt nevezte ki előbb a Consilium, majd az Istentiszteleti Kongregáció titkárává.
A tények
Az is sokatmondó, hogy a Vatikán soha nem mondott semmit arról, miért is mozdította el hivatalából az érseket, annak ellenére sem, hogy Bugnini elmozdítása nagy port kavart. Sőt, az érseknek a szabadkőművességgel való állítólagos kapcsolatait sem cáfolta soha a Szentszék. Ha ilyen kapcsolatok nem léteztek volna, elég szégyenletes lenne a Szentszék részéről, hogy a felmentéssel kapcsolatban lábra kelt híreszteléseket nem cáfolta meg egyetlen szóval sem, megvédve ez által az érsek becsületét.
Kapcsolatba léptem azzal a pappal, aki eljutatta a „Bugnini-dossziét” a pápa asztalára, és kértem, hogy tegye nyilvánossá a dokumentumot. Ezt válaszolta: „Nagyon sajnálom, hogy nem tehetek eleget a kérésének. A titok, amely a feljelentést övezi (és amelynek következtében Mons. Bugnininek mennie kellett) szigorúan bizalmas titok, és annak is kell maradnia. Sok oka van ennek. A tény, hogy az említett monsignore-t azonnal felmentették hivatalából, legyen elég. Ugyanis ez azt tanúsítja, hogy a bizonyítékok egyértelműek voltak.”
Én személy szerint nagyon sajnálom, hogy Bugnini érsek esetleges szabadkőműves kapcsolatairól egyáltalán beszélni kezdtek, ugyanis ez elvonja a figyelmet a liturgikus forradalomról. A legfontosabb kérdés nem az, hogy Bugnini szabadkőműves volt-e vagy sem, hanem, hogy a szentmise, ahogyan azt ma bemutatják a templomokban, hatékonyabban emeli-e fel a hívek értelmét és szívét Istenhez, mint a zsinat előtti rítus vagy sem? A régi rítusú szentmise, Faber atya szavaival élve „a legszebb dolog az egek innenső oldalán”. Már maga a gondolat is, hogy ezt a szentmisét a huszadik század embere valami jobbal helyettesítheti, egyszerűen nevetséges – ahogyan arra Dietrich von Hildebrand is rámutat.
Lerombolt liturgia
A római rítus liturgikus öröksége egész nyugati civilizációnk legdrágább kincse, olyan valami, amit meg kell óvnunk és át kell adnunk a következő nemzedékeknek. A II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója ezt mondja: „Végül a hagyományhoz híven a Szentséges Zsinat kijelenti, hogy az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert szertartást egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben részesíti; azt akarja, hogy ezek a szertartások a jövőben is megmaradjanak és mindenképpen ápolják is őket.”
A következő kérdés tehát így hangzik: Mennyire tettek eleget a II. Vatikáni Zsinat ezen kérésének? A legtömörebb választ P. Joseph Gelineau SJ zsinati szakértő, a zsinat utáni liturgikus forradalom egyik elkötelezett híve adja meg, aki a „Demain la liturgie” című könyvében ezt írja: „Az igazat megvallva, az új rítus a misének egy, az előzőtől eltérő liturgiája. Egyértelműen ki kell mondanunk, hogy a római rítus, ahogyan azt korábban ismertük, nem létezik többé. Leromboltatott.”
Ezek után még Bugnini érseknek is nehézséget okozna annak megmagyarázása, hogyan lehet valamit egyszerre megóvni és ápolni, és ugyanakkor lerombolni is.
(A cikk a www.katolikus-traditio.hu dokumentumai között jelent meg magyarul.)
Forrás: katolikus-honlap/Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély
