VLAGYIMIR SZOLOVJOV: AZ ANTIKRISZTUS TÖRTÉNETE.
„Titkárok, írjátok! Az egyetemes keresztény zsinat, miután az égből alászálló tűz lesújtott az isteni fenség esztelen ellenségére, Róma és az egész földkerekség fenséges császárát egyhangúlag elismerte teljhatalmú vezérének és urának.”
Hirtelen hangos, éles hang csattan föl a templomban: „Contradicitur!” II. Péter pápa állt fel, és bíborvörös arccal, dühtől remegve emelte pásztorbotját a császár felé. „A mi egyetlen Urunk Jézus Krisztus, az élő Isten Fia. Hogy te ki vagy, hallhattad. Ki innét, testvérgyilkos Káin! Ki veled innét, Sátán edénye! A krisztusi hatalomnál fogva én, Isten szolgáinak szolgája, örökre kitaszítalak téged, förtelmes pokolfajzat, Isten kertjéből, és átadlak szülődnek, a Sátánnak! Anathéma, anathéma, anathéma!”
343. Ki lehet a hamispróféta legnagyobb barátja?
„Fiam, a drága percek hamarosan elmúlnak, az ellenség rettenetes napja gyorsan közeledik. Azon a napon majd, minden ember megbánja, hogy nem értékesen használta fel a drága perceket. Esdeklem hozzátok, szeretett gyermekeim, hogy használjátok ki a rendelkezésetekre álló drága időt! Életetek minden egyes másodpercét tartsátok meg szentnek, és jól hasznosítsátok azt. Drágák ezek a pillanatok. Nem kapjátok vissza őket újra, ha már azok tovatűntek.
Értsd meg fiam, hogy én, haláltusámnak minden egyes pillanatát megéltem, azokat a perceket, melyekben elveszítettem szeretett enyémeket, akiket Vérem árán szereztem. Kerestem valakit, aki megvigasztal engem, de senkit nem találtam. Ahogy a napok teltek, egyszer csak megtaláltalak téged. Felismertelek, hogy kiválasztottam vagy. Örültem, hogy újra láthatlak. Fiam, de a drága percek még most is úgy múlnak el, hogy azokat nem jól használják fel. Sokan elvesznek, mert senki nincs, aki imádkozna értük, így hát arra kérlek téged, tanítsd őket, és mutasd meg nekik a világosság útját. (BN20000616)
Nagyon jó összefoglalót adott a Kurír (2010) a konvertita ortodox filozófusról:
www.magyarkurir.hu
Alternatív Szolovjov-összefoglaló nem mainstream forrásból:
dominiummarianum.webs.com
„(Vlagyimir Szergejevics) Szolovjov […] Nikon hibájául rótta fel, hogy ő az egyházat a népen és az államon kívül álló elkülönült erőként törekedett konszolidálni, valamint a pravoszláviába bevitte a latinság idegen szellemiségét. A «vallási erőszak» ezen «latin alapelve» volt az, ami a szakadást kiváltotta; a szakadásban Szolovjov «Oroszország nagy betegségét» látta. A jelenkorra vonatkozóan Szolovjov a «szakadás» fogalmának kettős jelentéstartalmat tulajdonított. Az Egyház, amely «engedett a földi hatalom csábításának», elveszítette szellemi tekintélyét, az állam kiszolgálója lett. Ezzel egyfelől elkülönült a néptől, másfelől pedig elriasztotta magától a művelt társadalmat, amely közömbössé vagy ellenségessé vált a kereszténység iránt. […] Szolovjov rámutatott a gyógyuláshoz vezető útra is: az egyház erkölcsi tekintélyének visszaszerzéséhez vezető úton az első lépésnek egy helyi zsinat összehívásának kell lennie, amelynek feladata a szakadárokra kimondott átok feloldása lenne.1 […] Szolovjov azután, hogy korábban Nikon tevékenységében a «latin szellemiség» jelenlétét hangsúlyozta, most az egyéni vélekedést «az egyház egyetemes meghatározásával» szembeállító óhitűeket a protestánsokkal állította párhuzamba (innen ered az óhitűségnek «a helyi hagyomány protestantizmusaként», vagy […] «nemzeti protestantizmusként» való meghatározása).2 […] «A nagy vita és a keresztény politika» […] címet viselő munkájában […] a keleti és nyugati egyházrész szétválásában […] a keleti és nyugati alapelv közötti egyensúly megbomlását látta, amely maga után vonta a bizantinizmus és a latinizmus egyoldalú kifejlődését. Az egyház társadalmi és politikai jelentőségének tagadása, a kereszténységnek mint valamilyen befejezett egésznek a tételezése, az egyházi eszménynek nem a jövőben, hanem a múltban való keresése ezek, Szolovjov véleménye szerint, a bizantinizmus jellegzetességei. A görög egyház a latinizmussal való szakításakor saját helyi szokásai védelmében lépett fel, amivel először állította szembe a helyi hagyományt az egyetemessel.3 […]
Szolovjov munkáiban felvetette a «nagy skizma», vagyis a keleti és a nyugati kereszténység szétválása és az oroszországi egyházszakadás közötti kapcsolat igen érdekes kérdését, amely még megoldásra vár a történettudományban. […] A firenzei unió és a Bizánci Birodalom bukásának hatására Oroszországban kialakult az a nézet, hogy a görögök elveszítették a hit tisztaságát, és Moszkva vált az új állami és vallási központtá a keresztény népek történelmében. […] Furcsamód, az idézett orosz ortodox szaktekintélyek amennyire világosan látják Oroszországnak és az Orosz Egyháznak a világi gondolkodás diktálta szekularizációs tévedéseit, annyira távol áll tőlük egyáltalán mérlegelni Oroszország megtérésének szükségességét. Összeállításunk II. részében megállapíthattuk a keresztények egyéni és közösségi öntudati érlelődését, személyiség-fejlődését érő krízisekről, hogy olykor azonosságuk gyökerével szembeforduló ellenpólusként próbálják újraértelmezni önmagukat. Ezt az ősbűnnel megsérült természet önállítási kényszere okozza, a kegyelem segítségével azonban a tévedés felismerhető és megtéréssel a gyógyulás irányába terelhető, viszont összeomlással jár, ha megtérés helyett megátalkodás következik. Az egyes személyek és a változásnak időben szintén alávetett kisebb-nagyobb közösségek – így az egyes nemzeti egyházak4 és a szakrális monarchiák – egyaránt csak megtérésükkel küzdhetik le meghasonlásaikat. Küzdelmükhöz világító fáklya Szolovjov idézett bizantinizmus-leírása5, klasszikus üdvtörténeti példája pedig az ószövetségi választott nép intézményes és karizmatikus szolgálattevői, mint korporatív személyek6. Zárt közösségi inkubátorként a bizantinizmus elsorvasztja a keresztény egyénekre és közösségekre egyaránt kötelező folyamatos megtérés készségét, benne Isten megtérésre szólító kegyelme is csak az elhárítandó külső hatások egyike lehet. A rendszer-ideológiai bizantinizmus jellemző tünete a rendszeren kívüli szereplők – szektásodás jegyét mutató – kriminalizálása, ami az egymást elítélő orosz óhitűek és Nikon pátriárka, illetve Nikont évszázadokon át védő szerecsenmosdatók közös tévedése.
1Nikon eszményítésének régi és szilárd hagyománya van az oroszországi egyházszakadás tanulmányozásában. Végső soron ez a hagyomány magához Nikonhoz nyúlik vissza, hiszen az első életrajzát a 17. század végén protodiakónusa, I. K. Suserin írta meg, aki másfél évtizedet töltött Nikon mellett (1666 novemberéig), és minden bizonnyal sok mindent magának a patriarchának az elmondása alapján írt meg […] Figyelemre méltó, hogy a 19. században a legjelentősebb és legterjedelmesebb munkát Nikonról egy külföldi, az angol William Palmer írta. Az anglikán Palmer (később katolizált) szimpátiával viseltetett a pravoszláv egyház iránt és 1840-1843-ban látogatást tett Oroszországban. Ekkor támadt fel érdeklődése Nikon patriarcha tevékenysége iránt, akit "nagy és szent embernek" tartott. Többéves munka eredményeként született meg hatalmas műve: Palmer, W.: The Patriarch and the Tsar. I-VI. köt., London, 1871-1876. […] Ezt a munkát a 20. században M. V. Zizikin folytatta szintén monumentális művében: Zizikin, M. V.: Patriarh Nyikon. Jego goszudarsztvennije i kanonicseszkije igyeji. I-III. rész, Varsó, 1931-1938. (reprint kiadás: Moszkva, 1995.). Zizikin Nikont mint az egyetemes pravoszlávia egységéért és az egyháznak az államtól való függetlenségéért folytatott harc kiemelkedő harcosát mutatja be. Egy mai Nikonról szóló munkában a régóta jól ismert tények ellenére Nikon tevékenységének nyilvánvalóan megszépített bemutatását találjuk, lásd Lebegyev.
2Szolovjov, Vl.: Szobranyije szocsinyenij. Szankt Petyerburg, 1911-14. 2. kiad., (reprint kiadás: Bruxelles, 1966.) III. köt., 230., 232-233., 234., 236., 239. (a továbbiakban: Szolovjov)
3Szolovjov, IV. köt., 48-49., 62., 64., 70-71. – Publ. in: Filippov, Szergej: Az oroszországi egyházszakadás és helye a 17. századi orosz történelemben, in: Aetas, 13. évf. (1998.), 1.
4Az ún. nemzeti egyházak más nemzetek elleni visszaélései visszatérően egyeznek a számukra védelmet biztosító világi hatalom visszaéléseivel, ami csak az elkövető felek megtérésével, engeszteléssel és közös történelemfeldolgozást is megvalósító kiengesztelődéssel hozható helyre. Ez különösen tanulságos Isten által a keresztény egységideál bölcsőjeként ihletett Mária Országának nemzeti egyházai esetében: az Árpád-kor után nyugat elnyomta keletet; az újkortól a nyugati protestáns és katolikus elnyomták egymást, illetve közösen elnyomták a keletit; a modern kortól a görögkatolikus román elnyomta a görögkatolikus magyart; a posztmodern kortól az ortodox román, ukrán, szlovák és szerb elnyomta a görögkatolikust; napjainkban a román és szlovák római katolikus elnyomja a (csángó és) magyar római katolikust, a görögkatolikus román, a római katolikus magyar elnyomja a Romániához csatolt területek görögkatolikus magyarjait, miközben a magyarországi görögktatolikus teljességgel közömbös marad. A közel évezrednyi folyamat határozott szabályszerűséget mutat, mind negatív, mind pozitív szempontból: a korábban elnyomott közösség idővel új erőre találva maga is a nála gyengébb elnyomója lesz.
5Vö. bizantinizmus jellegzetességei – Szolovjov, IV. köt., 48-49., 62., 64., 70-71. – Publ. in: Filippov, Szergej: Az oroszországi egyházszakadás és helye a 17. századi orosz történelemben, in: Aetas, 13. évf. (1998.), 1.
6V.ö.: Gál Péter: A New Age keresztény szemmel (Lámpás Kiadó, Abaliget, 1997., 5., 187.): „A zsidó hitben élt a korporatív személy (megtestesítő személy) hite, aki Isten választottja, és aki vagy Isten akaratát képviseli, vagy a választott népet, vagy az emberiséget, vagy mindegyiket. Ilyen szereplők a Bibliában Ádám és Éva, Mózes; Dávid király, Illés próféta, és a várt Messiást is részben ilyen korporatív személyiségnek képzelték. A korporatív személyek közt kapcsolatot éreztek, őket összetartozóknak, részben felcserélhetőnek is hitték, egymás és a Messiás előképének tartották őket, szerepüket a Messiás, a messiási idők előkészítésében jelentősnek tartották. Innen volt az, hogy a Keresztelőnek a személye könnyen emlékeztette őket Illésre. Jézus […] arra céloz, hogy az új nagy prófétán, korporatív személyiségen ugyanaz a prófétikus karizma, kenet jelent meg, amely már Mózest is, majd Illést felkente küldetésére. Ugyanígy erre a megtestesítő, képviselő személy-felfogásnak a meglétére utal a korabeli zsidó gondolkodásban az Adám-Krisztus párhuzam felállítása a Római levélben, vagy Krisztusnak, mint az új Mózesnek a bemutatása a Zsidó levélben. E felfogásban tehát […] a kiválasztottság egyfajta átadódásának, szukcessziójának, az előképek beteljesítésének a hite volt jelen (vö. Zsid 9,18-24). Jézus tehát arra mutat rá, hogy Illés előképe, Illés típusa beteljesedett Keresztelő Szent János személyében, ezért eljött a várt messiási idő, többek között annak a jövendölésnek a teljesedésével együtt, amelyben Malakiás próféta hirdeti Illés újraelküldésével a megtérés szükségességét. (Mal 3,23-24)”