Gloria.tv And Coronavirus: Huge Amount Of Traffic, Standstill in Donations
Clicks70
Tündérkert

A Piusz-testvérület története

AZ UTOLSÓ NAGY TÖRÉS A Piusz-testvérület története és problematikája Függetlenül attól, hogy valaki az egyházi közélet, a legutóbbi egyetemes zsinat óta folyó egyháztörténet vagy a teológiai gondolkodás iránt tanúsít érdeklődést, az elmúlt évtizedekben mindenképpen meglepődve nyugtázhatta, hogy egy létszámát tekintve viszonylag kicsiny csoport rendszeresen hatalmas közéleti, történeti és teológiai hullámokat kavar. Voltak, akik a csoporthoz fűződő egy-egy esemény kapcsán földrengést emlegettek, és előfordult, hogy püspöki konferenciák elnökei- nek kellett belső egyházi szakadástól óvniuk, amikor újabb fejlemények adódtak a csoport éle té - ben. A Szent X. Piusz Papi Testvérületről van szó, amelynek története 2019. január 17-én annyiban új szakaszba lépett, hogy Ferenc pápa feloszlatta a testvérülettel folytatott vatikáni tárgyalásokért felelős bizottságot, s így a közösség lényegében római képviselet nélkül maradt. A feloszlatással gyakorlatilag véget ért annak a „lelkipásztori előzékenység nek”1 a korszaka, amely már VI. Páltól fogva jellemezte a vatikáni politikát. A legutolsó egyetemes zsinatot követő utolsó nagy egyházi törés sorsa ezzel megjósolhatatlanná vált. De mégis hogyan jutottak eddig a folyamatok, miért részesült hatalmas figyelemben a testvérület, és mi alkotja egész problematikájának lényegét? A szálak egészen a 20. század húszas éveiig követhetők vissza: ekkor végezte egyetemi tanulmá - nyait Rómában Marcel Lefebvre (1905–1991), akire a városban működő francia szeminárium növen - dékeként nagy hatást gyakorolt az intézmény vezetője, a spiritánusok közé tartozó és az 1926-ban hivatalos egyházi elítéléssel sújtott Action fran çaise eszméivel rokonszenvező Henri Le Floch (1862– 1950). Miután Lefebvre teológiai doktorátust szerzett, időközben hivatalából elmozdított példaképét követve 1931-ben belépett a spiritánus rendbe, s missziós tevékenységet kezdett folytatni Afrikában. 1947-ben Dakar apostoli vikáriusa lett, püspökké szentelték, majd 1955-ben dakari érsekké nevezték ki. Afrikai éveiben legalább két alapvető meggyőződése alakult ki: a misszió fontossága és a papnevelés gondos megszervezésének szükségessége. A későbbiek során a testvérület megalapításában mindkét tényező rendkívül fontos szerepet játszott.2 Lefebvre lényeges pozíciót töltött be a II. Vatikáni zsinat előkészítésében (a központi előkészítő bizottság tagjaként részt vett a szövegtervezetek megfogalmazásában), de a zsinat eseményeit már nem dakari érsekként, hanem a spiritánus rend általános elöljárójaként kísérte figyelemmel. Egyik alapítója volt az előkészített tervezetek elutasítása miatt mélységesen csalódott zsinati atyákat tömörítő Coetus Internationalis Patrumnak,3 és csalódottsága addig fokozódott, hogy 1968-ban rendfőnöki tisztségéről is lemondott a spiritánusok körében érvényesülő zsinati szellem miatt. Az események ekkor kezdtek felgyorsulni. 1969-ben Marcel Lefebvre papságra készülő fiatalok számára intézetet alapított Fribourg-ban, egy évre rá létrehozta a Szent X. Piusz Papi Testvérületet, s még 1970-ben szemináriumot is kialakított a svájci Ecône-ban. A probléma csak az volt, hogy a testvérület pusztán az érvényben lévő egyházjog szerinti pia unio volt (c. 707 CIC/1917), s ezért éppúgy nem volt lehetősége szeminárium működtetésére, ahogyan az ekkor már püspöki jurisdikciós hatalomnak híján lévő Lefebvre-nek sem szeminárium alapítására.4 Az intézmény növendékeit a nyugalmazott érsek pappá szentelte, ám jogi szempontból szabálytalanul, s így a felszentelteket automatikusan felfüggesztés sújtotta. A helyzet már 1973-tól magára vonta a Szentszék figyelmét, amely bizottságot állított fel az ügy kivizsgálására, s amikor az eljárás során tett nyilatkozatában Marcel Lefebvre egyértelműen elutasította a II. Vatikáni zsinatot, a Vatikánt pedig eretnekséggel vádolta, a helyileg illetékes püspök, Pierre Mamie visszavonta a pia unio jóváhagyását, így pedig gyakorlatilag meg is szüntette a közösséget: magyarán a testvérület a jóváhagyás visszavonása, 1975. má- jus 6. óta nem intézménye a katolikus egyháznak. Ennek a helyzetnek számos súlyos következménye van, például az, hogy a testvérület férfi és női szerzetesei kánonjogi szempontból nem tartoznak a megszentelt életűek közé (és a sort még lehetne folytatni). A következő évtizedek eseményei jól megragadható csomópontok köré szerveződtek. Miután VI. Pál kifejezett kérése ellenére sem szűntek meg a testvérület papszentelései, a Szentszék 1976. július 22-én felfüggesztette Marcel Lefebvre-t. A következő súlyos eseményekre 1988-ban került sor, mégpedig több fordulóban. Mivel az idősödő érsek már 1987-ben kilátásba helyezte, hogy előrelátóan püspökökről akar gondoskodni a testvérület számára, Róma fokozott mértékű figyelmet szentelt az ügynek, és a Hittani Kongregáció prefektusaként Joseph Ratzinger kifejezett megbízást kapott a testvérülettel folytatott tárgyalásra, miután apostoli vizitátor már feltérképezte a közösség helyzetét. A tárgyalások eredményeképpen 1988. május 5-én olyan jegyzőkönyvet fogadott el Joseph Ratzinger és Marcel Lefebvre, amely utat mutatott a tanbeli nézeteltérések megoldása és a testvérület jogi státuszának ren711 EGYHÁZ A VILÁGBAN dezése felé. Csakhogy Lefebvre már másnap visszavonta a dokumentumot érintő egyetértését, június 2-án bejelentette II. János Pálnak a tervezett püspökszenteléseket, s bár június 17-én kiközösítés terhe mellett formális felszólítást kapott a szentelés elhagyására, június 30-án Ecône-ban püspökké szentelte a testvérület négy papját: Bernard Tissier de Mallerais-t, Richard Williamsont, Alfonso de Galarretát és Bernard Fellayt. A Püspöki Kongregáció július 1-i dekrétuma kihirdette a kiközösítés beálltát, s ezzel kapcsolatban az engedély nélküli, sőt tiltás ellenére végrehajtott szentelésekre mint kifejezetten skizmatikus cselekedet elkövetésére hivatkozott. Másnap II. János Pál pápa azonos kezdetű motu propriójával létrehozta az Ecclesia Dei bizottságot, s azzal a fela - dattal bízta meg, hogy a Lefebvre érsekkel kapcsolatban lévőket visszavezesse a katolikus egyház közösségébe. Újabb csomópontot jelentett a 2009-es év, amely „földrengésszerű”5 folyamatokat indított el. A Lefebvre utódaként tevékenykedő Bernard Fellay, akit XVI. Benedek már 2005. augusztus 29- én magánkihallgatáson fogadott Castel Gandolfóban, azt a kérést terjesztette be az Ecclesia Dei bizottság elnökéhez, hogy a Szentszék vonja vissza az 1988-ban megállapított kiközösítést, és ezt a visszavonást a Püspöki Kongregáció 2009. január 21-én kelt határozata ki is hirdette. XVI. Benedek azonban már 2009. március 10-én levélben kénytelen volt reagálni a „tiltakozásoknak arra a lavinájára”, amelyet a kiközösítés feloldása elindított. Az okokról alább röviden még szó esik majd. A 2009. július 2-i dátummal és Ecclesiae unitatem kezdettel kiadott motu proprio azután az Ecclesia Dei bizottságot is átszervezte, egyebek mellett a Hittani Kongregációhoz rendelte, amelynek prefektusa egyben a bizottság elnöke is lett. Ezért 2016-ban és 2017-ben már Gerhard Ludwig Müller adta tudtul, hogy Ferenc pápa — bizonyos feltételek mellett — elismeri a Piusz-testvérület papjainál végzett gyónások és kötött házasságok érvényességét. A bizottság feloszlatása ezek után már csak azért is váratlanul érhetett sokakat, mert közben más biztató események is történtek. 2000-ben a Piusz-testvérület papjai és szimpatizánsai közül például öt-hatezren tettek zarándokutat Rómába, 1996-ban pedig a törvényszövegek magyarázatáért felelős pápai tanács nyilatkozatot adott ki az Ecclesia Dei kezdetű motu proprio azon megjegyzéséről, mely szerint mindenkinek tudnia kell, hogy a skizma formális elfogadása (formalem schizmati adhaesionem) a hívők részéről szintén kiközösítést von maga után: a tanács tisztázta, hogy a testvérület liturgikus ünnepein való részvétel önmagában még nem meríti ki a skizma formális elfogadásának fogalmát, azaz nem eredményez kiközösítést. Dióhéjban tehát így foglalható össze a válság története. Pontos megértéséhez azonban mindenképpen szükség van három tényező megvilágítására: az első az egész problematika elvi alapja, a második a négy püspököt sújtó kiközösítés feloldása körüli vita, a harmadik a „lelkipásztori előzékenység” konkrét megnyilvánulásainak sorozata. Már az Ecclesia Dei kezdetű dokumentum is egyértelművé teszi, hogy az egész skizmatikus cselekedet (a négy püspökszentelés) gyökerét egy fogyatékos és önmagának ellentmondó hagyományfogalomban kell keresnünk (in ipsa aliqua imperfecta et pugnanti sibi notione Traditionis: nr. 4). Az alapvető probléma tehát nem egyházfegyelmi, hanem tanbeli, elvi természetű, 6 és csak ennek ismeretében érthető, miért foglalkozott az üggyel számos tekintélyes teológus Yves Congartól7 Peter Hünermannig.8 Aki Marcel Lefebvre rendkívül jól dokumentált beszédeiben, lelkipásztori leveleiben és előadásaiban azzal szembesül, hogy az érsek szerint lényegében egy szintre helyezhető a protestantizmus, a szabadkőművesség, a marxizmus, a hegelianizmus, a szubjektivizmus, a tanfejlődés eszméje, a modernizmus, a lelkiismereti szabadság és a demokrácia, könnyen abba a kísértésbe eshet, hogy egy vállrándítással elintézze a Piusz-testvérület szellemiségét, ennyire azonban nem szabad könnyen venni a dolgot. Lefebvre, aki mindig tradicionalistának nevezte önmagát és közösségét, olyan felfogást vallott a változhatatlan - nak tekintett hagyományról, amely nem patrisz - tikus vagy középkori eredetű, hanem a 19. száza - di francia tradicionalizmus találmánya: főként Joseph de Maistre és Louis de Bonald elgondolásaiban gyökerezik, bár Lefebvre szinte soha nem hivatkozik a két gondolkodóra.9 Lefebvre szerint a változhatatlan hagyomány az elsődleges, és elsősorban a hagyománynak kell engedelmeskedni, az apostoli tekintély másodlagos, ezért a pápának nem feltétlenül jár engedelmesség, mivel nem a pápa dönti el, hogy mi felel meg a hagyománynak. Az említett francia politikai gondolkodóknak az abszolút monarchiáról kialakított nézetéhez hasonlóan Lefebvre is kész elismerni, hogy a pápa „tévedhetetlen”, de csak abban az értelemben, hogy nincs olyan magasabb rendű instancia, amelyhez a pápával szemben fellebbezni lehetne (ahogyan az abszolutista uralkodók esetében sincs). Ezért lehetséges, hogy a Piusz-testvérület elismeri az „eretnek” és „liberális” pápák (főként VI. Pál, XXIII. János és II. János Pál) pápaságát, de meggyőződése, hogy tévednek. A változhatatlan hagyományt nem tévedésmentesen képviselő pápák ellen intézett támadása természetszerűleg kifogásolja az abszolút monarchiával összeegyeztethetetlen püspöki kollegialitást, a XVI. Gergely és IX. Piusz tanításának lát712 szólag ellentmondó vallásszabadságot, az eretnek protestánsokkal kapcsolatot kereső ökumenikus szellemet és a liturgikus reformot. A négy Piusz-püspök kiközösítésének 2009. január 24-én kihirdetett (a püspökök felfüggesztésén és a testvérület jogi státuszán mit sem változtató) feloldása a kézenfekvő okokon kívül legalább két tényező miatt váltott ki régóta nem látott tiltakozáshullámot. Egyrészt azért, mert kiderült, hogy Richard Williamson nyilvánosan tagadta a koncentrációs táborokban működő gázkamrák létezését, és a soá áldozatainak számát „mindössze” legfeljebb háromszázezerre tette. A va- tikáni államtitkár már február 4-én nyilatkozatot adott ki arról, hogy Williamson nézetei teljességgel elfogadhatatlanok, s a pápa határozottan elutasítja őket, sőt a kiközösítés feloldásának idején nem is volt tudomása róluk. Egyházjogászok iróniával megemlítik, hogy a holokauszt tagadásának egyházjogi relevanciája nincs, legfeljebb csak „a püspöki hivatalhoz szükséges tulajdonságok hiányának jeleként” fogható fel, mivel „butaság vagy rosszindulat” fejeződik ki benne.10 A tiltakozáshullám másik oka, hogy mivel a kiközösítés az érintettek javulását célzó büntetés, feloldása elvileg csak akkor lehetséges, ha a javulásnak, a szemléletváltozásnak kézzelfogható jele van — ennek esete azonban nem állt fenn a négy püspöknél. Peter Hünermann ezért merészen hivatali hibának, sőt súlyos hibának nevezte a Szentszék döntését,11 egyházjogászok azonban arra figyelmeztetnek, hogy a szentszéki döntés nem az egyházjog előírásait követte, hanem „szabad pápai kegy” volt.12 A lelkipásztori előzékenység nemcsak a folyamatos vatikáni közeledési kísérletekben nyilvánult meg, de praktikus megoldásokat is talált. Ilyen volt például 1988. július 18-án a Szent Péter Papi Testvérület megalapítása, amely három hónappal később az apostoli élet társaságaként kezdhetett működni, és szellemi otthont biztosított azoknak, akik a négy püspök szentelése miatt eltávolodtak Lefebvre csoportjától. A püspök - szentelésben közreműködő és ezért szintén kikö - zösített Antonio de Castro Mayer camposi püspök követőivel együtt önálló közösséget hozott létre, amelynek későbbi vezetője, Licinio Rangel 2001-ben az egyházzal való egység helyreállítását célzó kéréssel fordult II. János Pálhoz, aki nemcsak feloldotta az exkommunikációt és a cenzúrákat, de olyan személyi apostoli adminisztratúrát is létrehozott, amelynek tagjai a camposi egyházmegyében szabadon használhatták a zsinati reform előtti liturgikus könyveket. Hasonló nagy- vonalúságra már 1984-ben is sor került, amikor az Istentiszteleti Kongregáció Quattuor adhinc annos kezdetű dokumentuma lehetővé tette a püspöki konferenciák elnökeinek az 1962-es mise- könyv kivételes használatának engedélyezését. Ez természetesen nem a Piusz-testvérületnek tett gesztus volt (ahogyan Peter Neuner tévesen állítja13), hiszen felfüggesztett állapotuk miatt tagjai eleve nem is tudtak volna élni ezzel a lehetőséggel, de nyilván nem véletlen, hogy 2007-ben a Summorum pontificum kezdetű motu proprióhoz írt kísérőlevelében XVI. Benedek kifejezetten megemlíti Marcel Lefebvre-t és mozgalmát. Ilyen mértékű közeledési kísérletek után végső soron nem csoda, hogy 2019 elejére Ferenc pápa gyakorlatilag elvesztette a türelmét. GÖRFÖL TIBOR 1 Jan-Heiner Tück: Der Papst verliert die Geduld mit der Piusbruderschaft. Das ist ein positives Signal. Neue Zürcher Zeitung, 2019. január 31. 2 Stephan Haering: Auf dem Weg zur Exkommunikation. Stationen des Konflikts zwischen Rom und der Pius-Bruder - schaft. In Bernd Dennemarck et al. (szerk.): Von der Trennung zur Einheit. Das Bemühen um die Pius-Bruderschaft. Echter, Würzburg, 2011, 13–30, 17. 3 Lásd erről például John O’Malley: Mi történt a II. Vatikáni zsinaton? Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015 (3. fejezet: A zsinat megnyitása). 4 Roland Scheulen: Die Rechtsstellung der Priester - bruderschaft „St. Petrus”. Eine kritische Untersuchung auf dem Hintergrund der geltenden Struktur und Disziplin der Lateinischen Kirche. Ludgerus, Essen, 2001, 6. 5 Wolfgang Beinert: Vorwort des Herausgebers. In uő (szerk.): Vatikan und Pius-Brüder. Anatomie einer Krise. Herder, Freiburg, 2009, 9–13, 9. 6 Wilhelm Rees: Strafrechtliche Aspekte im Blick auf die Pius bruderschaft St. Pius X. mit besonderem Blick auf die Auf- hebung der Exkommunikation. In Bernd Dennemarck et al. (szerk.): Von der Trennung zur Einheit. Das Bemühen um die Pius-Bruderschaft, i. m. 143–179, 164–174. 7 Yves Congar: La crise dans l’Église et Mgr. Lefebrve. Cerf, Paris, 1976. 8 Peter Hünermann (szerk.): Exkommunikation oder Kommunikation? Der Weg der Kirche nach dem II. Vatikanum und die Pius-Brüder. Herder, Freiburg, 2009. 9 Karl-Heinz Menke: Die traditionalistischen Wurzeln der Pius-Bruderschaft. Internationale katholische Zeit - schrift Communio 38 (2009), 297–318. 10Stephan Haering: Die Pius-Bruderschaft, ihre Bischöfe und das Kirchenrecht. In Wolfgang Beiner (szerk.): Vatikan und Pius-Brüder. Anatomie einer Krise, i. m 77–96, 91. 11Peter Hünermann: Exkommunikation – Kommunikation. In uő (szerk.): Exkommunikation oder Kommunika - tion, i. m. 13–68. 12Stephan Haering: Rom und die Piusbruderschaft. Münchener Theologische Zeitschrift 60 (2009), 247–257. 13Peter Neuner: Eine neue Modernismuskontroverse? Theologiegeschichtliche Überlegungen zum Streit um die Pius - bruderschaft. Münchener Theologische Zeitschrift 60