A cikk első harmadában valóban hasznos információk vannak, de a maradék kétharmadban keveredik a tipikus protestáns-neoprotestáns "megtértem" duma a tudományoskodással. Hogy mi ez? Hát az, amikor valaki orgazmust érez, ha elmondhatja, hogy ő "megtért". Sőt, ő másképpen tért meg, mint akik nem úgy tértek meg mint ő és azok biza rosszul tették. Pfúúúú, elképesztően utálom az ilyen jellegű …több
A cikk első harmadában valóban hasznos információk vannak, de a maradék kétharmadban keveredik a tipikus protestáns-neoprotestáns "megtértem" duma a tudományoskodással. Hogy mi ez? Hát az, amikor valaki orgazmust érez, ha elmondhatja, hogy ő "megtért". Sőt, ő másképpen tért meg, mint akik nem úgy tértek meg mint ő és azok biza rosszul tették. Pfúúúú, elképesztően utálom az ilyen jellegű ömlengéseket, pedig az alapvető mondandója hasznos lehetne. Egyébként akiket ő ekéz – a karizmatikusok –, jellemzően ugyanezt szeretik művelni, amit ő is. A lelki fürdőzést, az álmegtérés átélésének hedonizmusát és a megtéréssel járó "önmagunkat prófétává avatjuk"műveletet, mert mi már mindent is értünk.
Nem bántó akarok lenni, de az írás elment egy “másik” irányba.
Magam is rocker vagyok (sajnos), sőt a szerzőnél érzésem szerint súlyosabb eset. Éppen ezért gyakran vitatkozom a pálya széléről ácsingózókkal (akik vallásosak, de próbálnak érveket felsorakoztatni, hogy a rock feltételekkel belefér), hogy ne lépjenek erre az útra, mert elképesztően veszélyes és ezen az úton nem jár Krisztus, csak krisztuskodó démonok. A rockzene – más műfajok mellett – azért veszélyes, mert két típusú hangulatot közvetít vagy general: 1 melankolikus, 2 agresszív.
1. A melankolikus, amikor a “sebnyalogató” üzemmódba kapcsolunk. Elkeseredünk, de a dallamok megvigasztalnak, a szövegek együttéreznek, stb... valószínűleg mindenki átélte már a zenével való azonosulás érzését. Ez bár jó tud esni, valójában bezár, magányossá tesz és elmélyít a fájdalomban, mintha ez jóleső érzés volna, de HAZUGSÁG. – van utalás erre az írásban is.
2. Az agresszió – erre még pontosabban utal az írás – a düh és felgyülemlett keserűség levezetésének látszatát kelti, valójában viszont generálja és fokozza, mintha még többet tenne a tűzre. Szintén HAZUGSÁG!
Ami szerintem nagyon hibás az írásban, hogy technikailag igyekszik megmagyarázni a bendzsós „dicsőítés” hibás mivoltát az „evangelizáció” terén. Azért használok idézőjeleket, mert a fogalmak használata szerintem totális félreértelmezésben kerülnek újabban a köztudatba. Elmondom azt is, hogy miért gondolom így:
1. a dicsőítés – mai értelmezésben az Úr folyamatos dicsérete ÚGY, hogy közben látszódjon, hogy milyen szívből énekelem, milyen boldog vagyok és közben érezzem jól is magam – a dicsőítők nem szokták elvetni a színpadot sem, sőt a tabernákulum előtt, mintha szebben szólna. Az Úr lesz az eszköz, hogy megvalósulhassak, hogy létrejöhessen az általuk keresztény/keresztyén imázs...
2. az evangelizáció – mai értelmezésben az a folyamat aminek során ÉN bizonyos TECHNIKÁVAL, immár „megtértként”, „beavatottként” meggyőzök valakit az igazamról, persze /szerintem/ a Szentlélek indíttatására, de mégiscsak ÉN az általam jónak ítélt technikával (amit pesze a Szentlélek sugalmazott).
Ezek a dolgok ugye a katolicizmussal, legalábbis a zsinat előttivel szöges ellentétben állnak.
A cikk esszenciája a történeti információk mellett összefoglalható egy bekezdésben, amit a szerző nagyon eltalált (kár, hogy később elcsúszott a gondolatmenet):
„A zene a rock üzenetében a lázadást, szexuális felajzottságot, a testet mozgásba lendítő izgatottságot közvetíti, amely a hallgatás alatt felgyülemlő szorongás levezetésére szolgál – hát, mindezeket stimulálja, okozza az emberben, s azt gondolom, hogy ez teljesen ellentétben áll azzal a békességgel, amit a Szentlélek munkál az emberben, amikor a Szentlélek békességében imádkozunk, vagyunk egy gyülekezetben, vagy akár csak a magunk csendességében – tehát ez két külön világ.”
És még egy idegesítő dolog a protestáns ömlengésekben, a személyes kapcsolat az Úrral... nekem az Úr ezt meg ezt mondta. Mintha az Úr meg Én úgy lennénk mint Feri meg Karcsi a kocsmában, csak úgy mi ketten eliszogatunk, tegeződünk, összejárunk meg minden. Miközben a protestánsok nagyon szeretnek az Ószövetségben fürdőzni, de nem érzékelik, hogy az ott végig leírt Isten-ember kapcsolat milyen végtelenül távoli és hierarchikus. Bár Isten a Fiú személyében kapcsolatba lépett az emberel (bizonyos értelemben megcáfolva az ószövetségi távolságot), azért az Egyház (temészetesen a katolikus) igen szemléletesen megtartotta a tiszteletet és közbenjárókat, közvetítőket „alkalmaz” az Istennel való kapcsolat ápolására, ezzel is jelezve az emberségünk silány mivoltát és méltatlanságunkat. Ezért olyan fontos a Szent Szűz, mert ő méltó volt az Istent hordozni, ezért olyan fontosak a szentjeink, mert ők életen át tartó, Isten dicsőségére történő szenvedések árán méltóká váltak a közbenjárásra (pontosabban Isten felemelte őket). És akkor jön Móricka, aki tegnap úgy gondolta, hogy megtért és mától ő már úgy van Istennel, hogy közvetít... és másoknak elmagyarázza, hogy Isten hogy van...
Elnézést, hogy hosszú lett. Szóval a lényeg, hogy a rockzene elképesztően veszélyes. A „megtértek” is nagyon veszélyesek! Ezért áll rendelkezésünkre az Úr által alapított igaz Egyház amiben ott a hagyományos Szentmise, a szentelmények és a szebbnél szebb és jobbnál jobb tiszta útmutatás. Pl. egy hagyományhű vagy keleti rítusú szentmisében Isten felé tanusított hódolat lenyűgöző és példaértékű… valójában fényévekre van, a ma divatos gitáros, haverkodós miséktől.
