Istenfélelem

Amikor az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztusba vetett hit meggyöngül, eluralkodik a gondatlanság is a Szent Jelenlét iránt. Végtelen irgalmából az Úr ilyenkor csodákkal emlékeztet arra, amit szolgái is elfeledni látszanak. Ilyen csoda előzte meg a Transiturus bullát is, amelyben IV. Orbán pápa elrendelte az Krisztus Szent Testének és Vérének megünneplését az egyházban, az Úrnapját. Ezt a Pünkösd ünnepét követő első, az Isten rendeléséből egészen eddig „liturgikusan szabad” csütörtökre tette – emlékezésül a szentmise alapítására is. Az ünnep nyolcadát pedig IX. Piusz óta az egész egyházban Jézus Szentséges Szívének ünnepe zárja. És az Úr a nyolcad két ünnepe közötti összefüggést a nehezen érteni akaró mai ember számára ismét eucharisztikus csodák sorával magyarázza: az elmúlt években történt ilyen megvizsgált csodáknál, az Oltáriszentség darabokban szívizmokat azonosítottak, amelyek élnek és szenvednek. Ezek a csodák sok esetben az Oltáriszentség gondatlan leejtése után történtek, és nehéz az ezekben felfedezhető mintázatot véletlennel magyarázni. Mert ahogy azt régen tudták, a régi püspökkari honlap pedig még írta is: „Jézus Szentséges Szívét engesztelésül felajánlott szentáldozással ünnepeljük. Az engesztelés azokért a bántalmakért történik, amelyekkel az isteni Szívet az Oltáriszentségben illetik.”

A gondatlan áldozás és áldoztatás magába foglalja a megkülönböztetés, istenfélelem és tisztelet nélküliséget, ami Krisztus Szent Teste ellen, de különösen is az a felajánlott és feláldozott egész emberségét és az üdvözítő isteni akaratát megtestesítő Szent Szíve ellen vét. Fontos tehát a gondos és tiszteletteljes áldoztatásért küzdeni.

Az idei ünnep nyolcadában módom volt egy ilyen „eucharisztikus hadjárat” néhány csatájára rálátnom, amelyben egy laikus hívő az Úr Teste iránti nagyobb tisztelet és gondosság érdekében katolikus listákra tett fel naponta térden nyelvre áldozásra buzdító tartalmakat. És ahogy az várható volt, a nyilvános válaszokban katolikus listákon is naponta szembesülhetett ő és mindenki a hadjárat mélységes szükségességét igazoló, de az az ellen felhozott cizellált vagy annak látszó álérvekkel, netán alpári válaszokkal.

A küzdelmet figyelve Evagriosz Pontikosz jutott eszembe, akinek a Nyolc bűnös gondolatról szóló írásában egykor elképedve olvastam, amint a sivatagban küzdő szerzetesek tanítását összefoglalva úgy szól a kísértő ördögi gondolatokról, ahogy egy orvos írja le a betegségek tüneteit: logikusan, száraz tárgyilagossággal sorolja a szimptómákat, összefoglalva a folyamatot, bemutatva az összefüggéseket. És ezzel szembesülve az olvasó nem tudja nem észrevenni, hogy még a sátánnal folytatott küzdelem is Istentől meghatározott törvényszerűségekkel bír, amely szabályok logikusak, összefüggőek és Istentől meghatározottak lévén, a dolog természete folytán szükségszerűek is. Ezért voltak törvény- és szükségszerűek a „vita” során előkerült álérvek vagy érzelmi kiborulások is.

Krisztus azt mondta, hogy „boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8). Hogy még jobban érthető legyen: „mert ők látják majd meg Istent”, azaz csak ők és senki más. A tiszta szív az Istennek lefoglalt szív, amely nélkül lehetetlen eljutni Isten színelátására, az Istennek lefoglalt szív pedig Istennel van tele, minden Istennel ellenkező és rossz hiányzik belőle. Ez az az állapot, amikor megvalósul az első parancsolat, és teljes szívből szeretjük Istent. Erre az állapotra értelemszerűen csak az üdvözültek jutnak majd el, akiknek Isten lesz minden mindenben. Itt e földön viszont a világ megengedett és meg nem engedett élvezetei, dolgai is elvehetik Istentől a szív kizárólagos lefoglaltságát, sőt száműzhetik is belőle.

Isten azonban nem szenvtelen megfigyelője, hanem segítője küzdelmünknek: elküldte Szentlelkét, aki ajándékaival támogat minket a küzdelemben. A Szentlélek ajándékai ugyanis képessé teszik értelmünket vagy akaratunkat (mert az ő ajándékai nem az érzelmeinkre irányulnak…), hogy Isten indításaira készséggel válaszoljunk. Ezek közül az istenfélelem a Szentléleknek az az ajándéka, amely abban segít bennünket, hogy a világ által kínált élvezetek közül visszautasítsunk mindent, ami Isten ellen van, azaz ami elfoglalja Isten elől a szívünkben neki járó helyet, egyre jobban kiszorítva vagy végleg kiűzve őt, és távol tartsuk magunkat mindentől, ami Isten végtelen fölségét és tisztaságát megsértheti.

Az istenfélelem ajándékának kísérő erénye a mértékletesség. Ebből érthetjük meg, hogy minden mértéktelenség, így még a megengedett javak élvezetének mértéktelen volta is csökkenti az istenfélelmet. Ezért mondja Szent Pál, hogy kapzsik, iszákosok sem részesülnek Isten országában (1Kor 6,10): a pénz használata szükséges és megengedett, ahogy az alkoholos italok mértékletes fogyasztása sem bűn, de az ezekhez való mértéktelen és egyéb bűnökkel is terhelt ragaszkodás mindig bűn a mértékletesség ellen. Ezeket elkövetve – az összefüggések miatt – szükségszerűen csökkentjük az istenfélelmet is magunkban, amely ezek miatt akár meg is szűnhet.

De vannak olyan bűnök, amelyek az istenfélelem szinte biztos azonnali megszűnését okozzák, ilyenek például a Szent Pál felsorolásában szereplő paráznaság, a bálványimádás, a házasságtörés, szodomitizmus (ld. 1Kor 6, 9). A bálványimádás összefüggése az istenfélelem hiányával talán nyilvánvaló mindenki számára, de a paráznaság összefüggése is megérthető Szent Pál magyarázatából: az ilyen cselekedetek ugyanis a Szentlélek temploma elleni bűnök, ezért szüntetik meg az istenfélelmet.

Ha viszont megszűnik az istenfélelem, a tiszta és szent dolgokkal való találkozásnál szükségszerű megnyilvánulás az értelmetlen és megmagyarázhatatlan harag, a trágárságra vagy blaszfémiára való késztetés. Ezek megnyilvánulási intenzitása összefügg az istenfélelem elvesztését okozó bűnnel: minél súlyosabb a bűn, annál inkább „túlméretezett” a harag, a tűzhányás. Ezért jellemző a természet rendje elleni bűnöket elkövetőknél a végletekig fokozott irracionális harag, a véres bosszúra áhítozás, ami miatt közöttük igen gyakori például a féltékenységből elkövetett brutális és bestiális gyilkosság is. Mert ők a maga teljességében mutatják azt a pszichológiai mintázatot, amely révén hasonultak mesterükhöz, a tisztátalanság szelleméhez, aki hazug és gyilkos kezdettől fogva. Ezért sajátossága a tisztátalanoknak a káromló nyelv is. És amikor Jézus arról beszélt, hogy ne vessük gyöngyeinket a disznók elé, mert megtapossák, majd ellenünk fordulnak, a testi bűnök foglyainak (akiket a magyar nyelv konzseniálisan időnként disznóknak nevez) szenthez való viszonyáról szólt, a benne összefoglalt összefüggés pedig a dolog sajátosságából fakadó törvényszerűség.

Nehéz megmondani, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy tojás, de az biztos, hogy a szexuális forradalommal a világ fertőzőbbé vált, mert tömegesen szolgáltatja ki az embereket a tisztátalanság szellemének, azaz a sátánnak és az ő generálisainak, és így tömegesen szünteti meg az istenfélelmet is, amelynek lényegét és mibenlétét így már katolikusok sem értik. A testi szenvedélyeknek kiszolgáltatott egyháziak révén pedig a hit által megvilágosodott értelem is hiánycikké vált, sőt, maga a hit is tömegesen tűnt el.

A hit elvesztése önmagában is az istenfélelem megszűnését okozza, de ehhez gyakran társul a mértéktelenség is. Sőt, sok esetben a hitvesztés kiinduló oka, a kanóc meggyújtója valamilyen testi bűn, amelynek igazolására “teológiai” érveket fabrikálnak. Ezek viszont értelemszerűen ellenkeznek az igaz hittel, így hit ellenes bűnként meg is szüntetik azt.

A tömeges hitvesztés helyzetében viszont már jószándékú, még pislákoló “mécsbelű” emberek sem találják a kivezető utat, nem találják a továbblépéshez szükséges fontos szempontokat és eszközöket, még hitbeli kérdésekben sem, hol ide, hol oda csapódnak, az elemeknek kiszolgáltatva. Vajon hogyan szerezhető hát meg ismét az elvesztett istenfélelem?

A Szentlélek ajándékai természetfeletti ajándékok, amelyek nem érhetők el saját erőből. Így az istenfélelem is olyan ajándék, amelyet a Szentlélek hoz létre bennünk. Ez valóságos új teremtés, amelyre vonatkozik a zsoltáros szava, ezért kell kérnünk: „tiszta szívet teremts bennem, Istenem, új és erős lelket önts belém”. A tiszta szívre törekvés Jézus Szent Szívéhez való hasonulás vágyát jelenti, de annak elérése kegyelmi ajándék. Ennek „emberi” előkészítése a bűnbánat, azaz helyzetünk belátása és a javulásra áhítozás révén lehetséges, a módszere pedig a Szűzanyához való kitartó ima az istenfélelem ajándékáért.

Az Egyház mindig Máriára vonatkoztatta Jézus, Sirák fia könyvének eme mondatát: „Anyja vagyok a szép szeretetnek, az istenfélelemnek, megismerésnek és a szent reménynek.” (Sir 24,24). Mert amint ő szülte világra Jézust, úgy ő szüli bennünk világra Fiának képmását is, ahogy az ő Szeplőtelen Szíve alatt növekedett a Szentséges Szív, úgy alakul a mi szívünk is az ő szívük szerint. Mindez azért, mert kegyelemmel teljesként a szent tisztaság, így az istenfélelem is benne a legnagyobb fokú az emberek között. És ahogyan minden értelmes ember igyekszik a tapasztaltakra és hozzáértőkre bízni a vezetést, mert ez az értelem rendjének megfelelő eljárás, úgy Isten is, minden értelem szerzője végtelen igazságában az ezekben legtökéletesebb és szeplőtelen Szűzanyát tette az istenfélelem anyjává. Csak az ő közbenjárására nyerhetik el újra az istenfélelmüket elvesztő katolikusok újból a Szentlélek eme ajándékát, amely minden megértésnek lehetőségi feltétele, és magának a bölcsességnek kezdete. Ezért, ha közbenjárására elnyerjük ezt az ajándékot, csak akkor érthetünk meg bármit is Krisztus gondolataiból, amelyeknek Szent Pál szerint birtokában vagyunk. Vagy legalábbis kellene lennünk. A visszanyert istenfélelemmel együtt ajándékba kapjuk meg azt a tisztaságot, amely a Szent Pál által felsorolt meg nem engedett testi “élvezetek”-től való mentességét jelenti a szívnek, és kegyelmet a megengedett javakkal való mértékletességre.

És ha felfogjuk ennek az ajándéknak végtelen nagyságát, hogyne akarnánk térdre borulni az ajándékozó előtt, ha Ő testileg is be akar lépni a Szentlélek bennünk lévő templomába.

Forrás:
wordpress.com/2024/06/06/istenfelelem/