Az írásnak valóban vannak jó részei, de nem mind az! Amikor a pápáról beszél, akkor ellentétben van a Katolikus Egyházzal, sőt megtévesztően fogalmaz. Az Anyaszentegyházban soha nem volt olyan, hogy Krisztus Urunk meghasonlott magával és egyszerre két pápát ültetett volna Péter pápai székébe. Az Egyház tagjainak embersége - általában valamilyen bűn miatt - okozta azt a zavart, hogy az igaz pápa és egy ellenpápa egyidőben uralkodott. Az írás ebben a tekintetben elveti a Szenthagyományt és eleve elfogadja a jelenlegi helyzetet, mintha természetes és nem sátáni lenne az, ami jelenleg a pápasággal történik. Becsukja a szemét és nem akarja elfogadni a legegyszerűbb és legrégebbi tanítást, miszerint egy pápának a haláláig pápának kell maradnia! Tisztázzunk valamit! Jelenleg XVI. Benedek a pápa. Aki helyette Péter székében ül, az a Szűzanya Fatimai titkában szereplő hamis, azaz ellenpápa, az Egyház lerombolója. Szembemegy mindaz a Katolikus hittel és tanítással, továbbá nem is nevezhető katolikusnak, aki elfogadja, hogy egyszerre két pápa is lehet és hogy a pápaság intézménye nyugdíjas emberi munka és nem Istentől kapott megbízás, amelyhez a kegyelmeket a pápa a haláláig megkapja! Ha a cikk szerzője erre is figyelmeztetne, az írás kitűnő lenne! Szomorúság tölt ez azok miatt, akik a Péter székében ülő Hamis próféta számtalan aljas egyházromboló tevékenységeit kimossák (elhallgatják, elviccelik, megmagyarázzák) és így az emberekkel elhitetik, hogy a rossz az jó! Kinek szolgálnak ezek?

Az összeállítás összességében messze meghaladja az e témában olvasható átlagos színvonalat, de nem minden kijelentéssel értek maradéktalanul egyet, főleg a Katekizmus 675-677 tanítása miatt:
Katekizmus: „675 Krisztus eljövetele előtt az Egyháznak át kell mennie egy utolsó próbatételen, mely sokak hitét meg fogja ingatni. [639] Az üldözés, mely kíséri az Egyház földi zarándokútját, [640] fölfedi a «gonoszság misztériumát» egy vallási megtévesztés formájában, mely az embereknek problémáik látszólagos megoldását kínálja föl cserében azért, hogy elpártolnak az igazságtól. A legnagyobb vallási megtévesztés az Antikrisztusé, azaz egy ál-messianizmusé, amelyben az ember önmagát dicsőíti Isten és az Ő testben eljött Messiása helyett. [641] 676 Ez az antikrisztusi megtévesztés a világban mindannyiszor föltűnik, amikor a messiási reménységet a történelemben akarják beteljesíteni, ami csak a történelmen túl, az eszkatologikus ítélet által teljesedhet be; az Egyház az eljövendő ország ezen meghamisítását «millenarizmusnak» nevezett enyhébb formájában is, [642] és főként a «belsőleg romlott» szekularizált messianizmus politikai formájában elutasította. [643] 677 Az Egyház az Ország dicsőségébe csak ezen utolsó Húsvéton át léphet be, melyben követi Urát halálában és föltámadásában. [644] Az Ország tehát nem az Egyház történelmi diadala által fog beteljesedni [645] állandóan növekvő fejlődés útján, hanem Istennek a gonosz utolsó támadása fölötti győzelme által, [646] melynek következtében Menyasszonya alá fog szállni a mennyből. [647] Istennek a gonosz fölforgatása fölötti győzelme az Utolsó Ítélet formáját fogja ölteni [648] e mulandó világ végső, kozmikus összeomlása után. [649]”
Az Antimodernista esküt X. Szent Pius Pápa 1910. IX. 1: Sacrorum antistitum kezdetű motu propriójával rendelte el, az antikrisztusiaknak bizonyuló bűnszervezetek és tagjaik ellen! Ide is vonatkoztatható amit Chesterton Szt. Tamásról írt monográfiájában olvashatunk: „aki szeretné megérteni a kereszténység különös történetét, nagyon érdemes ezt az esetet behatóan tanulmányoznia. Az a feltűnő jelenség jellemzi, amely a kereszténységnek mindig egyedülálló ismertetőjegye volt, jóllehet modern ellenségei soha, modern barátai ritkán vesznek róla tudomást. Ezt a jelenséget az Antikrisztusnak, Krisztus hasonmásának és ellenképének legendája jellemzi, meg az a mélységes mély közmondás, hogy az ördög Isten majma. A hazugság soha nem olyan hazug, mint amikor közel jár az igazsághoz. Ilyenkor érinti a kés az igazság idegét és a keresztény lelkiismeret felkiált fájdalmában.”
Tóth Tihamér az antimodernista eskü ellen ágáló liberális megnyilatkozásokra reagált 1911-ben, előrevetítve az előrelátható mai állapotokat:
"A merő érzelmekre alapított, dogmákat nem ismerő kereszténység lenne valami érzelgős, kocsonyás rendszer, amelynek szubjektív emberi érzések szerint igazodó tanai talán kielégítenék a modern ember fantáziáját, de emellett éhen hagynák veszni másik két értékes kincsét: a pozitív igazságból táplálkozó értelmét és a megfelelő fegyelmen erősbödő akaratát. Az Egyháznak a századok tűzpróbáját sikerrel kiállott tanai helyébe az egyén szűk látókörébe szorított és az ingatag érzelmi világra alapozott benyomásokat, vallásos érzéseket, átéléseket állítani büntetlenül nem lehet. Furcsa, de tagadhatatlan igazság: minél több vallási rendszer, annál kevesebb vallásosság; minél több erkölcsi rendszer, annál kevesebb erkölcsösség, mert annál kevésbé bízunk igazságukban. Már pedig a testnek követelődző hajlamait csak abszolút igazságoknak vagyunk hajlandók föláldozni. Amily dőreség volna tudományos téren minden igazságot újra föltalálni akarni, minden elméletet újra kitapasztalni csak azért, mert én „szabad” vagyok, mert én tekintélyt nem ismerek magam fölött, épp olyan visszás helyzet áll elő vallási téren is, ha az egyházi tradíció és a nagy szellemek által kitapasztalt és jóváhagyott tanok létjogosultsága fölött a saját törpe kis tudományunk látóköréből ítélkezünk. Az elfogulatlan és tapasztalt szemlélő tehát az Egyház határozott álláspontjában nemcsak a tudományos kutatás üldözését vagy korunktól elmaradt megcsontosodott sötétség képviseletét nem fogja szimatolni, hanem odaáll azok sorába, akik jól ismerve a magára hagyott emberi gondolkodás minden gyengeségét és a mai szellemi áramlatok káoszát, nem szűnnek meg az Egyházat dicsérni azért, hogy a modern világnézetekkel egyezségre nem lépett.
Mikor tehát napjainkban oly vallásos irányzat törekszik érvényesülésre, amely a modern korszellem fönt említett ismertetőjeleihez híven a szigorú pontossággal körülírt tanok helyébe körvonalak nélküli határozatlan tételek és homályos öntudatalatti érzések komplexumát állítja, akkor mi csak hálásak lehetünk az Egyház ősz kormányosának, hogy az antimodernista eskü előírása által védelmére kelt a katolikus vallás alapvető tanainak és nem engedte át a tanok szentélyét a modern zűrzavaros eszmeirányok érvényesülési terének. Mert a hit tárgyait szigorúan meghatározó dogmák vasszerkezete nélkül a katolicizmus már régen elvesztette volna egységes jellegét és a ma imponáló hitegységet minden egyes korban és országban más és más helyi színezetű eklekticizmus és szektárianizmus zavarná, vagy tanai talán már régen elsekélyesedtek, sőt el is apadtak volna, mint annyi száz meg száz vízerecske, amelynek víztömegét nem tartja össze egy évszázadok szakadatlan munkájával mélyített hatalmas folyamágy.
Hogy az Egyháznak ezt az elkerülhetetlen önvédelmi harcát az Egyház ellenségei a szabad tudományos kutatás ellen indított küzdelemnek bélyegezhették, az – mint láttuk – a szó szoros értelmében vett valótlan állítás, és ezért elég szomorú jelenség. Valamit azonban megjegyezhetünk belőle a jövőre nézve, ha majd ismét hasonló buzgalommal és méltatlankodó felháborodással fognak az egyházellenes támadások a lapok hasábjairól szállani. Mert erre bizonyára nem kell sokáig várnunk; hiszen mikor fogja a megvesztegethetetlen igazságszeretet diadalát ülni az elfogult előítéletek tömege fölött! De akkor majd jusson eszünkbe, hogy csak az édes gyümölcsre járnak a darazsak; akkor már előre is kellő értékére fogjuk szállítani a hivatatlan prókátorok nagyotmondó elszörnyülködéseit, amelynek leple alatt sokan csak egy jófajta hollandi sajtot látnak a katolikus Egyházban, amelyen minden idegenből becsúszott-mászott kukacnak joga van rágódni. Szóval úgy végezzük, ahogy kezdettük. Sok zaj volt semmiért! Mint annyiszor a múltban, most is hozzánemértők serege támadt rá az Egyházra, mivel védte a rábízott örökérvényű igazságokat."