Jó volt felidézni a gyergyószentmiklósi könnyező ikon emlékét, aminek én is személyes tanúja lehettem. 2008 késő őszén arra kértem az osztályomat, hogy imádkozzunk azért, hogy valami történjen ebben a megdermedt városban; valami csoda rázza fel zsibbadt álmából! És íme, a Biblia földrajzi térképe a falról "beugrott" az osztályterem közepére - mindannyiunk megdöbbenésére óra végéig kerestük a szavakat... Két-három hét múlva az osztályom keresett meg, hogy szeretne tanúja lenni a könnyező ikonnak, mert úgy hírlik, valami csoda történt a volt görög katolikus templomban. És elmentünk. Az atya megengedte, hogy közelről, elölről-hátulról "megvizsgálhassam" az ikont. És akkor, minden kétséget kizárva, tudtam, miért imádkoztunk: legalább engem s az osztályomat felrázta a teológiai eszmefuttatásokból - életre szólított. És nem érdekelt bennünket, hogy ki mit mond, kinek mi a véleménye az eseményről. Mi az ima erejét megtapasztalva örvendeztünk magunkban. Most már úgy érzem, nem hallgathatunk arról, amit megéltünk.

Ez a szentély szimbólumrendszerével egy telitalálat: a fehér háttér mintázata a lángnyelveket imitálja, ami a Szentlelket jelöli; ezt erősíti meg középen a napba helyezett galamb is. Központi szerepet kap az áldozatbemutatás helyszíne, az oltár, amelyet Krisztus keresztje jelöl, így helyes; nem is kell több kereszt, hiszen a szertartás lényegére irányítja a figyelmet, akár az őskeresztények idejében. Semmi sallang, csak a lényeg! Nem tudom, mi a baj ezzel.